Az árulás a legcsúnyább bűn

A hónap alkotója, Interjú

           Az árulás a legcsúnyább bűn

 

Távoli beszélgetés Nádasdy Ádámmal, az Irodalmi Jelen Nagydíjasával, a májusi hónap alkotójával az Isteni Színjátékról, Shakespeare-fordításairól, főbb költészeti toposzairól és a Bánk bán 2019-ben megjelenő mai magyar fordításáról.

Nádasdy Ádám 

Az interjúra készülve több könyvét újraolvastam, többek között a legutóbbi, Nyírj a hajamba című verseskötetét. A címadó vers alábbi sorai ezúttal is elgondolkodtattak: „nyírj a hajamba, majd ha visszajöttél, / átlósan széles sávot, hogy ne tudjak / feltűnés nélkül újra elvegyülni”. Azt olvastam, vágyott arra, feltűnés nélkül elvonuljon valahová, könyvtárszobák csendjébe, de sokkal mozgékonyabb, izgágább alkat, nem kutató típus. Összefüggésben van a kötet címadó verse a vágyaink és a valódi életünk közötti konfliktussal, lehet-e mozgatórugója a versírásnak?

Igen. Az ember vágyik valamire, és aztán visszatekint az életére, látja, hogy egészen másképp élt – ő alakította így? a sors? – és nem bánja, pedig alig hasonlít arra, amire titkon vágyott.

A kötet a hetvenedik születésnapjára jelent meg tavaly a Magvető Kiadónál, az emlékezés, a hiány, a magány, az istenhit, az elmúlás, a szerelem visszatérő témák. Aki sose olvasott Nádasdy Ádámot, megismerheti a főbb költészeti toposzokat, amelyre építi a verseit, de kiemelhetném a megszemélyesítéseket, plasztikus, már-már filmszerű versképeket és a verszárlatok sajátosságát, az erős sűrítést is. Volt összegző szándék Önben, lezárásra törekvés, amikor ezt a kötetet publikálta?

Tulajdonképpen nem, de hát elég öreg vagyok, s ilyenkor nyilván inkább visszafelé néz az ember, mint előre…

Egy-egy nagyobb munkája után hiányérzet, üresség hatja át a hétköznapjait, beköltözik a gondolatokba, nem hagyja nyugodni, a szakításhoz hasonlítja ezt az lelkiállapotot. Versre, verseskötetekre is vonatkozik ez, vagy inkább a műfordításokra, Dante Isteni színjátékára, amelyen nyolc évig dolgozott?

A versekre kevéssé, mert azokat folyamatosan írom (ritkán és keveset, de mégiscsak folyamatosan), valójában a köteteim nem lezárt egészek, nincsenek megszerkesztve, hanem a (gyakorlatilag időrendbe) szedett verseket közlik, és amikor le kell adni a kéziratot, leadom, és akkortól a születő versek a következő kötetbe mennek. Lehet, hogy egész életemben egyetlen nagy kötet részleteit adtam ki: nem is fejezeteit, hanem részleteit, mint a 16 oldalas nyomdai ívek egy regényhez képest. Egy Dante nagyságú munka után más: akkor inkább megkönnyebbülést érzek.

Legfontosabb témái a szerelem és az Isten, a költészet. A szerelem és adott esetben hitélet is hasonló eksztatikus, felfokozott érzelmi állapot. Mit gondol Ön erről?

Érdekes, hogy azt mondja, hogy a költészet fontos témám. Szerintem alig szoktam a költészetről írni. Ha festő volnék, festenék sok önarcképet, de olyat soha, amin ecsettel és palettával vagyok látható. A műhely nem téma. Abban igaza van, hogy a szerelem és a hit rokon dolgok: lehetnek csöndesek és szívósak, avagy fellobbanóak és eksztatikusak.

Néha lejegyez egy-egy versötletet, képet, sort, és bedobja egy dobozba, gyakran ebből a dobozból kezdősorok, verselemek bújnak elő. A legutóbbi kötetében van olyan vers, amelynek a kezdősora, fontos pillére ebből a dobozból származik?

Igen, például a Görnyedten kifelé című vers kezdősora: Ezt csinálja mindig, ezt csinálja.

Ez évek óta lapult a dobozban, dühömben írtam, mert a férjem fölmérgesített, akkor rögtön el is szégyelltem magam, hogy csipcsup dolgokon fölkapom a vizet. Várni kellett, míg vers lehet belőle, kellő távolságtartással, ne fröcsögjön belőle az epe.

Oravecz Imréről tudom, kézzel írja a regényeit, csak utána gépeli be, más író számítógéppel ír. Ezek a jegyzetek kézzel készülnek – és a versek? Van ennek jelentősége a munkafolyamatban?

A verseket manapság leginkább gépbe írom. Van jelentősége, mert kinyomtatom, és akkor szigorúbb szemmel tudok ránézni, mintha már ki is adtam volna a kezemből. Sokszor javítok bele, újra kinyomtatom, aztán megint és megint.

A Gallér című versében írja:

„Mint kutyán a tölcsérszerű gallér, / a fehér, ormótlan műanyag, / amit az állatorvos kényszerít rá, / hogy ne tudja a sebeit nyalogatni: / olyan nekem a munka. Csakhogy én / a magam állatorvosa vagyok, / én döntöm el, vannak-e sebeim / és kell-e őket nyalogatni.”

Amikor munkáról beszél, a versírást érti alatta? A költészet öngyógyító hatással is bír, a szellemi munka frissen tartja a pszichét, a traumákra, rossz napokra lehet gyógyír?

Nemcsak a versírást értem, sőt többnyire mást. Sokat dolgozom, világéletemben szerettem dolgozni, általában többet vállaltam, mint kellett volna (ez még most is így van). A munka nagy vitamin, jót tesz az embernek.

Az Önismereti slágerrel, úgy érzem, szándékosan utalni szeretne az Isteni Színjátékra. „Lenn a pokol mélyén sülve, nagy üstökökben ülve / fecsegnek a kárhozottak, ahogy kárhozottak szoktak” – olvasható a vers kezdősorában. Jól érzékelem az átjárást, vagy inkább modern istenes versként olvassa az olvasó, ne lássa bele Dantét?

De, nyugodtan lássa bele! Valóban, bele van szőve a Hét Főbűn, vagy maibb kifejezéssel a Hét Fő Jellemhiba. És követem Dantét annyiban, hogy a legsúlyosabb a kevélység (maibb szóval: önteltség), amikor magunkat többre tartjuk másoknál – indokoltan vagy indokolatlanul, az mindegy is. De ez a vers kicsit játék is, mert magyaros versmértékben van, felező nyolcasban, mondjuk Petőfi modorában. Örülök, ha modern istenesként olvassa, szerintem van Isten, érdemes rá gyakran gondolni.

A biblikus utalás a hét főbűnnel kapcsolatban társadalomkritika is, mind a hét közül a kevélység a legkártékonyabb a mai emberre nézve?

Hogy társadalom- vagy emberkritika-e, nem tudom. Persze mind a kettő. De az emberek jobban érdekelnek, mint a társadalom. Pláne a mai Magyarországon.

Dante szerint a legnagyobb bűn, amelyet ember elkövethet, az árulás, a gyilkosságnál is rosszabbnak tartja, Ön erről mit gondol, egyetért Dantéval?

Igen, az árulás a legcsúnyább bűn, mert a bizalmát – a szeretetét, a lelkét – öli meg a másiknak. Mintha embertársam csókra nyújtaná a száját, és én beléharapnék.

A Pokol – amely külön zsebkönyvformában megjelent a Magvető Kiadó gondozásában –egyfajta tankönyv is a keresztény műveltségről, mitológiáról Dante szerint. Ma is betölthet ilyen szerepet? Úgy gondolom, a különkiadás is jelzésértékű, a lábjegyzetek ugyancsak.

A kis piros Pokol azért jelent meg, mert az sokhelyütt (talán mindenütt?) iskolai tananyag, s így igyekszünk hozzáférhetővé tenni. Amit a keresztény műveltségről mond, igaz: az Isteni Színjáték (én mindkét szót nagybetűvel írom!) lexikonszerűen tartalmaz rengeteg dolgot az ókori mitológiából, a zsidó Ószövetségből és a keresztény Újszövetségből, plusz a keresztény hittan tételeit, személyiségeit. Ezeket öröm volt precízen (s mégis röviden!) megmagyarázni. Ki volt Szent Pál? Lábjegyzet: „Hittérítő és egyházszervező.”

Az eredeti szöveget fordítja, csak később veti össze más fordításokkal. Van, amikor azzal szembesül, a régi fordítás jobb megoldásokat alkalmazott, Dante esetében volt-e ilyen, melyik volt a legproblematikusabb rész?

Persze, hogy volt. Szász Károly, Zigány Árpád, Babits Mihály, Radó Antal fordításai sok jó megoldást tartalmaznak. Az én hangom mégis annyira különbözik tőlük (már csak az eltelt idő miatt is, hiszen a felsoroltak mind száz éve vagy régebben készültek), hogy bár néha elismerően bólintottam, az nemigen merült föl, hogy megoldásaikat beillesszem a szövegbe. Ezt már csak kevélységből se tenném. Baranyi Ferenc és Simon Gyula fordítása az én munkám befejezése után jelent meg.

Prózában próbálkozott, miért vetette el az ötletet, a verses forma tömörebb, sűrűbb, ennek okán hatásosabb?

Az Isteni Színjáték első egy-két énekét megcsináltam prózában, de végül fontosabbnak éreztem, hogy a szöveg hosszát Dante szabja meg: ha ő egy sort szentel valaminek, akkor az nálam is legyen annyi (azaz 10 vagy 11 szótag). Ennek a műnek fontos eleme a kiporciózottság. A próza máshogy lélegzik.

Amikor az Isteni Színjátékot fordította, a versírás háttérbe szorult, a fordítás ezek szerint elvesz a költőből, nem serkenti a verset, vagy ez csak Dante esetében volt így?

Mindig így van, hiszen többnyire verses szövegeket fordítok (Goldoni, Shakespeare, Dante).

Polgári családban nőtt fel, vallásos neveltetést kapott, emlékszik az első imára, az első meghitt vallásos élményére kisfiúként, s mennyiben határozta meg a későbbi istenes verseit a családi környezet, a hit gyakorlásának hagyománya, a katolikus neveltetés?

Anyai nagyanyám vezette a háztartást. Ő vallásos volt, de nem ájtatos. Mindent betartott: pénteken nem volt hús, minden vasárnap templomba mentünk (a szüleim nem jöttek, csak a nagyszülők meg a két bátyám), ministráltunk is, a plébános teára jött a nagymamához. De hitről sosem volt szó: a katolikus vallás egy életkeret volt, egy modus vivendi. Apám, aki nem járt templomba (de egyházi gimnáziumban végzett) többet mondott a hitről meg az Istenről, mint a nagymama ünnepi vagy böjti étlapjai, kedves rítusai. Az egyházzal szemben apám nagyon kritikus volt, Mindszentyt keményen elutasította, de azt sose mondta, hogy ne volna Isten, vagy hogy a vallás egy elavult hülyeség. Első ima? „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. De a tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám.”

Egy interjúban beszél arról, hogy az Istennel való kapcsolatot a tömjénillat, az orgonaszó jelentette, kifejtené ezt is, kérem, igen költői, kíváncsi vagyok, miért érezte így, esetleg van olyan vers, amellyel erre utal?

Nem ezek jelentették, de megkönnyítik a kapcsolatfelvételt. Mert kiragadnak a mindennapokból. A templom olyan, mint a színház: jó esetben az ember kint hagy sok mellékes, fölösleges kacatot. Van például az Éjféli mise című versem, az arról szól, hogy utána vissza kell menni a valóságba (történetesen egyedül).

Tizenöt és huszonnyolc éves kora között, ha jól tudom, nem járt templomba, választ várt az Istentől arra, miért teremtette Önt „másnak”. Kamaszkorában, 18-19 évesen már verselt, az identitáskeresés miatt, vagy mert nem érezte elég jónak korai műveit, maradt abba az írás, esetleg prózaibb oka van, a nyelvészet jobban érdekelte?

A nyelvészet mindig nagyon érdekelt, örömmel űztem ezt a szakmát, közben mindig szerettem volna verset írni és magamat ezen keresztül megmutatni. De épp ettől tartott vissza, hogy hamar világossá vált: a férfiakhoz vonzódom, s bár megnősültem és gyerekeim születtek, nem voltam boldog. Évek kellettek, hogy fölvállaljam, hogyan (és kivel) szeretnék élni, s akkor megindultak a versek.

A nagyon korai verseit nem mutatta meg senkinek, megvannak, őrzi őket, beválogatná esetleg egy Nádasdy Ádám-összesbe?

Megvannak, de nem válogatnám be. Nem elég jók.

1979-ben, huszonkilenc évesen kezd újra írni. A Szépirodalmi Kiadó hogyan fogadta a férfi-múzsák ihlette verseit, amelyek az első kötetében olvashatók, hisz akkoriban tabunak számított a homoerotikus szerelem, holott az antikvitás óta létező dologról beszélünk…

A szerkesztő, Márványi Judit persze észrevette ezt, és ezzel együtt támogatta, de a kiadó sokáig vacillált, kiadták egy nagyhatalmú harmadik lektornak (később elárulták: Pándi Pálnak), aki végül zöld utat adott. Megjegyzem, eléggé diszkrét volt ezekben a homoszexualitás. De ott volt.

Több kortárs költő válogatáskötetek összeállításakor átírja a korábbi verseket, Ön viszont nem, miért?

Vissza kéne helyezkedni az akkori helyzetbe, nem jó. Inkább írok újat.

Édesapja színházigazgató, rendező volt, az ötvenes években vitte színre a III. Richárdot, az előadást kisfiú korában látta, milyen impresszió maradt meg erről az előadásról?

Csak rémület, ahogy Tőkés Anna bejött, és átkozódott mint vén királyné.

Shakespeare „családi barátnak” számított, az egyetemen mégis elidegenedett tőle, kegyelem-kettest is kapott egy vizsgán belőle, aztán Hair című musical világán keresztül szerette újra meg, Shakespeare-drámákat fordított le színházak számára megrendelésre. Később ezek kötetben is megjelentek, bizonyára mindennek köze van a koragyerekkori színházi élményekhez, és arra is roppant kíváncsi vagyok, a könnyűzenével hogyan fonódik össze a nagy klasszikusunk…

Hát talán úgy, hogy Shakespeare-t mindennel össze lehet fonni, mert annyira sokoldalú, rugalmas és képlékeny. Ezért van olyan tartós sikere. A Hair eredeti változatában van egy szép dal, mely Hamlet egyik monológjára íródott: „What a piece of work is man.” „Micsoda remekmű az ember.”

A Szentivánéji álom volt az első dráma, amelyet lefordított, és máig a legkedvesebb is, azért, mert az első ilyen munkája, vagy pedig Oberon, a tündérkirály figurájára utaló versek miatt, amelyek a fordítás előtt születtek?

Mindkettőre „igen” a válaszom.

Befolyásolja fordítás közben, melyik karakterekkel szimpatizál, kinek ad igazat? Oberonra haragudhatunk is akár…

Nem, ezt igyekszem elhárítani. Ellenszenves szereplőnek is járnak szép szövegek, például a Hamletben a gonosz Claudius király nagyon szépen szónokol. Csak éppen hazudik.

Műfordítóként szokott kutatómunkát végezni, hisz Shakespeare is sok helyről informálódott, utazók történeteiből, de még ponyvákból is?

Nem nevezném kutatómunkának. Beszerzek komoly angol kiadásokat, ahol sok magyarázó jegyzet van, ezeket elolvasom, összehasonlítom, okulok belőlük, követem útmutatásukat.

Mit gondol, a Hamlet, a Rómeó és Júlia, A velencei kalmár, a Lear király vagy a IV. Henrik  az aktuálisabb, és miért?

Erre nem tudok válaszolni: a színreviteltől függ. Mindegyiket lehet aktualizálni, de nem muszáj. A legjobb bennük az emberi kapcsolatok ábrázolása. Hűség, árulás, szerelem, lenézés, kiszolgáltatottság, önfeláldozás – ezek már a régi görögöknél is ugyanolyanok.

Konzervatív ízlésű a színház tekintetében, de a modern színház néha egészen elképesztő dolgokat művel, a dráma szövege sem hangzik el mindig teljes egészében. Mely Shakespeare-előadás volt ilyen szempontból a legmeghökkentőbb, amely kellemes vagy kellemetlen meglepetésként érte?

Alföldi Róbert Lear király-rendezése a pesti Radnótiban: kicsiny színpadon, egy nagy családi asztal körül dől fokozatosan romba a világ. Mai ruhákban, mai szöveggel játszottak (az én fordításomban).

Az újrafordítások célja Shakespeare esetében és nemcsak az, hogy a néző ne tartalmi szegmensen gondolkodjon, hanem tudja követni a sodró történetet. A fordítás ezek szerint nem olyan tartós, mint az eredeti, a nyelv alakul, formálódik, ha túl kosztümös, avíttas, szükség van az újra. Nemcsak a fordítót, a nyelvészt is kérdezem: elképzelhető, hogy ötven-száz év múlva beépül a színházi-irodalmi nyelvbe az internetes argó, a rövidítések, az utcai nyelv, és sok darabot újra kell majd fordítani, esetleg virtuális színházak, mozik, kávéházak lesznek csak?

A jövőt én se látom, de az nyilvánvaló, hogy ötven-száz év múlva indokolt lehet új fordításokat csinálni – eddig is így történt, miért lenne másképp ezután? A Hamletet lefordította Kazinczy 1790-ben, újrafordította Vajda Péter 1839-ben, újrafordította Arany János 1867-ben, és így tovább.

Katona József Bánk bánjának mai magyar fordításán dolgozik, az Előjáték, avagy a Prológus nemrég jelent meg az Irodalmi Jelenen. A „hagyományőrzőbb” magyartanárok valószínűleg felszisszenek kicsit, de úgy érzem, sok érettségire készülő diák fog örülni a 2019-ben megjelenő könyvnek, közérthető, nem régies a szöveg, rádöbbenünk, mennyire aktuális és szép mű, kulcsot kapunk hozzá, a megértést segíti elő. Ez volt a cél?

Pontosan. Kíváncsian bajlódom a szöveggel, és izgalmas dolgokat fedezek föl benne. Nagyon nehéz Katona szövege, annak is szánta. A hagyományőrző magyartanárok bíráló megjegyzéseit pedig izgatottan várom.

Színpadi változata is lesz, ez is felkérésre készül?

Nem, ez csak könyv lesz.

Miért vetette el a verses formát, s döntött a próza mellett?

A verses forma – még a rímtelen is, mint Katonáé – sok kompromisszumot kíván, kihagyást, betoldást. Rájöttem, érdekesebb, ha pontosan azt írom, amit (szerintem!) az eredeti mond: erre a próza alkalmasabb.

Illyés Gyula „átigazításához” hogyan viszonyul?

Érdeklődéssel nézegetem, de számomra nincs jelentősége. Ő a darabot változtatta meg, a szöveget kevéssé – az én célom éppen az ellenkezője.

Van más magyar drámairodalmi szöveg, amellyel kapcsolatban el tudna képzelni hasonlót?

Nincs.

A díjátadóval egybekötött Irodalmi Jelen-esten helyet kapnak a kortárs versekhez, prózákhoz kötődő képzőművészeti és zenei munkák is, a Nyírj a hajamba című kötetben olvasható néhány képzőművészeti alkotáshoz kapcsolódó vers is (A múlt falán a rések, A vászon hűvösében). Sokoldalú alkotó, zongorázni tanult fiatalkorában, érdekli a képzőművészet, a színház. A kortárs szépirodalom mennyire nyitott társművészetek irányába, hogy látja, van átjárás a különféle művészeti ágak között?

Hm, erről keveset tudok. Én régimódi lírikus vagyok: örülök, ha olykor kapcsolódhatok más műhöz, vagy azok hozzám, de ezt nem tekintem célnak vagy programnak.

Varga Melinda

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése