Ugrás a tartalomra

Dallal, versben, bábbal – Beszélgetés Lovászi Edinával

Lovászi Edina dalszerző, énekes, színész és bábszínész. Nevére akkor figyeltek fel az irodalomban, amikor a 2016-os Versmaratonon Papp-Für János megzenésített versével második helyezést nyert. Tavaly Terék Anna versének énekes adaptációjáért és a Gyurkovics Tibor országos versmegzenésítési versenyen díjazták. Novemberben gyerekversekből rendezett jótékonysági bábkoncertet zenekarával.

 

Hogy miként ismerkedtünk meg, azt későbbre hagyom, mert személyes a történet, noha színtiszta irodalom. Kezdjük inkább korábbról. Amikor legutóbb beszélgettünk, és szóba jött, hogy ki mit süt-főz karácsonyra, említetted, hogy „klasszikus” vidéki helyen nőttél fel, állatokat tartottatok, úgyhogy nálatok hagyományosan nagy készülődéssel jár az ünnep. Honnan jössz?

– Egy kis faluban, Zsombón nőttem fel. Az ünnepek, mint faluhelyen általában, az egész családot összehozták, és miután mindenki hozott egy-két finom falatot, végül mindig bőséges lakomák és nagy beszélgetések jellemezték, többek között a karácsonyt is.  A szüleim gyerekkoromban állatokat tartottak, volt otthon kutya, macska, tehén, birka, tyúk, disznó… én is sok mindenben segítettem a ház körül, de emlékszem, nagyon szerettem a szobámban egyedül lenni egy-egy verseskötettel is. Amivel még órákat tudtam eltölteni, hogy apukám régi bakelitlemezeiről kis kazettára másoltam azokat a dalokat, amelyeket meg szerettem volna tanulni. És onnantól megállás nélkül azokat hallgattam. Ráadásul a falu egyetlen iskolája egy művészeti iskola, így nyolc évig tanultam zongorázni, népi énekelni, és kórustag voltam. Iskolán kívül pedig táncolni jártam.

 Fotó: Farkas László Fecó

– Miközben, úgy tudom, nincs meg a művészeti „alapozás” a családban, te vagy az első hajtás ezen a téren. Mi terelt a színház felé?

– Nem voltunk színházba járós család, nem is emlékszem gyerekkoromból sem prózai, sem bábszínházi élményre. Viszont az általános iskolában rászoktam a könyvtárba járásra. Olvastam verseket, balladákat, meséket, és gyakran elő is adtam őket. A színház inkább a szövegek felől kezdett érdekelni. Kíváncsi voltam arra, hogy az olvasott szövegek hogyan hangzanának előadva, így elkezdtem őket megtanulni és elmondani. Persze ez nem volt ilyen tudatos, inkább érzetek és érzések alapján alakult ki. Tanáraimtól az általános iskolában sok visszajelzést kaptam, hogy énekléssel lenne érdemes foglalkoznom a jövőben. Nyolcadikban egy szegedi énektagozatos iskolába jelentkeztem, de az osztályfőnököm azt tanácsolta, hogy nézzem meg a szentesi drámatagozatot is. Sem én, sem szüleim nem hallottunk korábban az iskoláról. Bejelöltem utolsó helyen a Szentesi Horváth Mihály Gimnázium dráma tagozatát, és a felvételi olyan fantasztikus élmény volt, hogy azonnal tudtam, oda szeretnék járni. A négy év ugyanolyan volt, mint a felvételi: felszabadultan játszottunk, miközben komoly kérdésekkel foglalkoztunk, remek drámapedagógusokkal, rendezőkkel. Ezek után nem is volt kérdés, hogy a világ és önmagam megismeréséhez és kifejezéséhez (elmeséléséhez) számomra a színház és az előadóművészet a legmegfelelőbb forma.

– Úgy tűnik, hogy a három művészeti ág, a szövegé, a zenéé és színházé kezdettől fogva összekapcsolódik benned, mintha erre születtél volna. Nem próbáltak soha elbillenteni valamelyik irányba, hogy „döntsd el, mivel akarsz foglalkozni”?

– Én magam is sokszor éreztem azt, hogy ha a három közül csak az egyikre koncentrálnék, akkor abban jobban fejlődnék, nagyobb lépésekkel érnék el oda, ahová szeretnék. De mindig arra jutottam, hogy engem éppen ez a sokszínűség érdekel. A zenében megtalálni a szöveget, a szövegben pedig a zenét, például. Ehhez idő kellett, de az, hogy bizonyos dolgok lassan állnak össze, kimondottan segíthetnek abban, hogy mélyebben gondolkodjon az ember. Ezt a komplexitást és mélységet szerettem meg többek között a bábszínházban is.  Ami az elbillentésről eszembe jut, hogy sokan figyelmeztettek a művészpálya nehézségeire. Volt olyan rendezőnk, aki úgy nyitotta féléves képzését, hogy kijelentette: ha tehetjük, ne legyünk színészek. De néha a pozitív megerősítéssel is nehéz mit kezdeni. Egy meghallgatáson például jelezték, hogy a gondolkodásom alapján rendezőnek kellene mennem. Ez a mondat is ott motoszkál a fejemben, hogy milyen szép lenne létrehozni egy egész előadást. Talán ennek első próbája az a színházi elemekkel is dolgozó koncert, amit novemberben mutattunk be. Abban egészen biztos vagyok, hogy a szöveg–zene–színház hármas bármelyikéről mondanék le, erős űr támadna bennem.

– Magyarországon egészen kiemelkedő előadók művelték és művelik e „hármas egységet”, most hirtelen a Cseh Tamás–Bereményi-páros jut eszembe, Koncz Zsuzsa, Bródy János, Adamis Anna, Hobó, Huzella Péter, a gyerekműfajban (ami persze ugyanúgy felnőtt is) Halász Judit… Van olyan hagyomány, amihez kapcsolod magad, vagy ami meghatározó számodra?

– Ki tudok emelni olyan alkotókat, akik nagy hatással voltak rám. Gimnáziumban például ilyen volt Cseh Tamás. Felnőttként láttam először Huzella Pétert és Kaláka-koncertet – mindkettő lenyűgözött. A Makám és Kolinda zenei világa is közel áll hozzám. De nagyon tetszenek Harcsa Veronika versmegzenésítései is. Összességében, amikor egy verset megzenésítek, akkor a saját szempontrendszeremre próbálok odafigyelni. A legfontosabb, hogy hitelesen tudjam közvetíteni a szöveget. De már a szövegválasztás is rólam mesél. Nagyon szeretem például a monológszerű, énekelt szövegeket. Olyan dalokat igyekszem írni, amelyekben valaki megszólal, és egy sűrített pillanatban, egy határhelyzetben végül elmondja, ami foglalkoztatja, ami bántja, vagy éppen azt, aminek örül. Ezek olyan megszólalások, amelyeket csakis egyedül tudok elmondani, kíséret nélkül, illetve magamat kísérve több szólamban énekelve, looperrel. Más daloknál, például a gyerekeknek szóló koncerten, fontosak a hangszerek. Azt, hogy valami hangszeres vagy szólódal lesz-e, már a megírás elején eldöntöm. 

 A szépen szóló babukamadár című előadás egy pillanata (Fotó: Pezzeta Umberto)

– Amit a monológszerű dalokról mondasz, engem a klasszikus balladákra emlékeztet. És ehhez egy nagyon modern eszközt használsz, a loopert, amit például a beatboxosok is. Ez így együtt nagyon újszerű és eredeti előadói műfaj...

– Érdekes, hogy ez jutott eszedbe, mert a ballada fontos forma számomra. Gyerekkoromban megtanultam egy népballadát, amit elő is adtam, és azzal váltottam ki elismerést, hogy félig énekelve, félig elmondva szólaltattam meg. Azt hiszem, ez volt az első olyan szereplés, ami igazán közel állt hozzám. Népi énekkel már nagyon korán elkezdtem foglalkozni, de az ének és az irodalmi szöveg előadása ekkor tudott összeérni először az életemben. Meghatározó volt ez az első felfedezés, hogy zene és szöveg ilyen magától értetődően össze tud kapcsolódni, át tud folyni egymásba. A looper egy rengeteg lehetőséget kínáló eszköz, amivel az énekelt szöveg legtisztább, legegyszerűbb formáját megtartva igyekszem megszólítani a 21. század közönségét. 

– A szöveges „alapanyagot” hogyan találod meg? Mindig irodalmi mű, vagy van, hogy te magad írod?

– A magyar versek – klasszikusok és kortársak egyaránt – mindig fantasztikus felfedezést jelentenek. Lenyűgöz a szavakkal való játék, és az, ahogyan a szavak mesterei sűríteni tudják a gondolataikat, érzelmeiket. Hogy magamnak írjak, soha nem merült fel, mert meg sem közelíteném az általam szeretett költőket. A vers egy nagyon bonyolult forma, olyan nyelvi rétegződéssel, amihez különös tehetség kell. Olyan versekkel szeretek foglalkozni, amelyek egy adott témában a legerősebben, a legpontosabban vagy a legszebben tudnak elmondani valamit. Amelyek úgy írnak le valamit, ahogyan még senki korábban.

Terék Anna: Sziget – Gašpar című verse például első olvasásra sokkolt. Olyan erős volt az élmény, hogy eszembe se jutott, hogy megzenésítsem. Aztán vissza-visszatért a vers a fejemben, és nem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy kezdenem kell vele valamit, így elhatároztam, hogy megzenésítem. Amikor elkészül egy dal, mindig iszonyú kíváncsiság és félelem van bennem, hogy vajon a költőnek mi lesz a véleménye, de szerencsére eddig csak jó élményeim vannak. Szép, amikor kiderül, hogy a szöveg szerzőjét ugyanúgy megérintette a megzenésítés, mint engem korábban a vers.

– Többször meghallgattam ezt a dalt, nehezen szabadul az ember a hatása alól. Költőket szoktak kérdezni arról, hogyan hívják elő az ihletet. Benned hogyan születnek a dallamok?

– Napokon át a vers, a szöveg és ezek rám gyakorolt hatásában élek. Teljesen beszippant az, amivel éppen foglalkozom. Amíg nem készül el a dal, addig szinte csak arról tudok gondolkodni. A konkrét dal egy, a választott szöveghez rendelt hangulatból indul. Van egy érzetem a szöveg alapján, amit szeretnék kibontani, formába önteni. Ehhez dallamrészleteket rendelek, és utána ezeket a részleteket próbálom összerakni, illetve csiszolni, pontosítani. Aprólékos és türelmet kívánó folyamat ez, melyben minden új részlet módosítja a korábbiakat, és gyakran újra- és újrarendeződnek a már helyükre illesztettnek hitt elemek.

Az elmúlt évek gyakorlata alapján kialakult az a praktikus, produktív metódus, ami a leghatékonyabbnak bizonyult, és amiben én is jól érzem magam. Korábban többször előfordult, hogy hat-hét óra ülés után vettem észre, hogy nem mozdultam el a zongorától. Néha ebből a flow-élményből nagyon jó dolog született, sokszor viszont nem vettem észre, hogy eltértem attól az úttól, amit kijelöltem magamnak, és a dallamok nem is azt fejezik ki, amit szerettem volna. Ilyenkor visszatértem az eredeti gondolatomhoz, és újra elkezdtem dolgozni. Egyébként olyan is volt, hogy semmi nem született a nap folyamán, majd hajnalban arra keltem, hogy álmomban elkészült a dal. Másnap csak fel kellett venni. Ennek persze előfeltétele volt az előző nap kísérletezése. A színházban azt tanuljuk, hogy próbálkozni kell, a próba azért van, hogy rossz lehess, hogy felelősség nélkül kipróbálj mindenfélét. Én ezt a mentalitást követem a dalok írása közben is.

– Úgy tudom, a Terék Anna-megzenésítésért díjat is kaptál. Hol indultál vele, és milyen volt a mezőny?

Az elmúlt két évben a Magyar Írószövetség és a Magyar Napló Kiadó a kortárs magyar költészet népszerűsítése érdekében pályázatot hirdetett kortárs versek megzenésítésére. Mind a két évben pályáztam, a másodikra az említett Terék Anna-vers megzenésítésével, az Állok a parton című dalommal. Az öttagú zsűri döntőbe juttatta, ahol később, ahogyan említetted, díjazták is azt. A díj azért is volt fontos, mert nem zenekarral, hanem a capella énekkel indultam a pályázaton, egyedüliként a mezőnyben. Tartottam attól, hogy kevésbé lesz látványos vagy hatásos a produkció, mintha négyen, öten állnánk ki a színpadra. A visszajelzések alapján azonban éppen fordítva történt a dolog, és az, ahogyan egyes szám első személyben, egyedül szólaltam meg, még erőteljesebbé tette a dalt, és kiemelte a szöveg jelentését.

Papp-Für János Kezdet című versét is így adtad elő a 2016-os Versmaratonon, és ezt is díjazták. A szerző mit szólt az énekelt változathoz?

– Igen, ezzel akkor pályáztam, amikor egy évvel korábban először rendezték meg a versenyt. A döntő előtt János írt egy üzenetet, hogy nagyon örül a versválasztásnak, és később eljött a versenyre is. Fantasztikus élmény volt az egész nap, amihez nagyban hozzájárult az, hogy János pozitívan értékelte a dalomat. Azt mondta, hogy minden gondolatát pontosan értettem, és hogy olyan motívumokat, sorokat emeltem ki az eredeti szövegből, amelyek az általa is fontosnak tartott gondolatokat segítették, erősítették. A vers témája – a szülő–gyerek viszony – egyébként beszélgetéseink alapja lett később. János versének beszélője egyszerre gyermek és felnőtt. Ez teszi számomra különlegessé a szöveget, csakúgy, mint a költő későbbi, Árnyékapa című kötetét.

 A Gyurkovics Tibor-versenyen, a díj átadóján Stifner Gáborral (Fotó: Farkas László Fecó)

Nagyon jó lehetőségnek tartom ezt és a hasonló pályázatokat mind a kortárs versek népszerűsítése, mind a megmutatkozni vágyó zenekarok, szólisták szempontjából. Erre a versenyre amatőr és profi előadók, régóta zenélők és pályakezdők is jelentkeztek. Miközben a művészet versenyeztetése mindig egy kicsit furcsa dolog (hiszen néhány leírható elem mellett a szempontok jó része mindig szubjektív lesz), a könnyűzenei világban elég kevés pályázati lehetőség van. A színházi közeggel ellentétben, ahol még mindig többféle támogatásra lehet pályázni, a zenészeknek és induló zenekaroknak a helyzete sokkal nehezebbnek tűnik. Egy-egy ilyen versenyen a megmutatkozás lehetősége mellett értékes találkozások jönnek létre a közönséggel, a többi pályázóval és a zsűri tagjaival is. Nekem személyesen pedig megerősítést adott a díj (illetve azok a beszélgetések, amelyeken a pályázat döntője után részt vettem) abban, hogy érdemes nagyobb léptékű produkcióban is gondolkodnom és koncertanyagot is összeállítanom.

– Ez a bizonyos koncertanyag már össze is állt gyerekversekből – így ismertük meg egymást, hiszen az Abszurd, bravúr, celeb című kötetem anyagából zenésítettél meg verseket (remélem, ezt a személyes vonulatot elnézik majd az olvasók). Engem nagyon megleptél, amikor megkerestél, sosem számítottam volna ilyesmire. Tudatos keresgélés eredménye volt, hogy rátaláltál a kötetre? 

Nagy örömemre valóban megszületett ez a koncertanyag. A legtöbb színházi tapasztalatom a gyerekközönségnek játszott előadásokból származik, így arra gondoltam, elég jól ismerem őket ahhoz, hogy nekik készítsek valamit. Az alapkoncepció része volt, hogy nem különböző költők verseinek válogatásából szerettem volna dolgozni, mert egy egységes, önálló világot alkotó dologban gondolkodtam. Az Abszurd, bravúr, celeb…-re hosszas keresés után bukkantam rá.  Először olyan kortárs költők verseit olvastam, akiket korábban már ismertem és szerettem, de náluk nem találtam olyan kötetet, amelyet egységként tudtam volna kezelni. Így tovább kerestem, és az év legjobb gyerekkönyveit összegyűjtő listán megtaláltam a te könyvedet, és munkához is láttam rögtön.

– A gyerekközönség nyilván más szövegfeldolgozást igényel, hiszen itt már zenekarral léptél fel, hangszerekkel – meg mással, is, de erre mindjárt külön kitérek.

A színházi előadásoknál is azt szoktuk mondani, hogy nem gyerek- vagy felnőttelőadásokról van szó, hanem jó és rossz előadásokról. Ami komoly sikert arat a gyerekeknél, az a felnőtteknél is hasonlóan népszerű. A minőség tehát nem korosztályi kérdés. A zenével kapcsolatban is ugyanezt gondolom. Nem szabad leegyszerűsíteni vagy lebutítani a zenét sem. A gyerekeknél kiemelten fontosnak tartom azt, hogy ízlést is formálunk, amikor nekik mutatunk valamit. Miután mindenhol zaj és zene veszi körül őket, arra kell törekednünk, hogy az élő zenével való találkozás más legyen. Nem akarok túl nagy szavakat használni, de egyfajta ünnepként kellene kezelni ezeket az alkalmakat, ami kihozza a füleket a mindennapok háttérzenéjéből. Hogy visszakanyarodjak az előző kérdésedhez, vannak életkori sajátosságok, amire oda kell figyelni. Ilyen például a dalok hossza, a hangszerek sokszínűsége, az ének és a hangszeres szólók aránya, a koncerten belül pedig a lírai és a pörgős dalok száma, illetve a szövegek kiválasztása.

– Valamint bábokkal is kiegészítetted az előadást, egy történetbe ágyazva a dalokat. A bábjátékos éned késztetett erre, vagy praktikus szempontok, tehát a gyerekeknek tetted így befogadhatóbbá az énekelt verseket?

– Amikor a kötetből válogattam a verseket, akkor jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha a több versben is szereplő Pali a koncerten is feltűnne. Az, hogy ő egy bábfigura legyen, csak később döntöttem el, bár – ahogyan a kérdésedben is benne van – nem volt nehéz döntés, hiszen vonzódom a műfajhoz. Ez persze önmagában még nem lenne elég ahhoz, hogy valami színpadra kerüljön. Említettem, hogy nem különálló dalokban, hanem egységben gondolkodtam, amit nagyban segít Pali alakja. Olyan figurát képzeltünk el Somogyi Tamás rendezővel közösen, aki amellett, hogy narratív szövegekkel összeköti a dalokat, képes megmozgatni a gyerekeket. Játékba hívja őket, és történeteivel, élete különböző eseményeinek elmesélésével segíti a dalok szövegének megértését. Hiszen a kötet és a versek különlegessége, hogy minden vers egy idegen szó verses magyarázata is. A gyerekek sokkal könnyebben azonosulnak egy velük egykorú figurával, jobban értik a problémáit, történeteit, mint egy felnőttét, és mivel a saját korosztályukat ismerik a legjobban, azt is tudják, hogy mitől különleges, furcsa, csodálatos vagy éppen bosszantó a figura, akit a színpadon látnak.

 Lovászi Edina és a koncert másik főszereplője: Pali (Fotó: Somogyi Tamás)

– Úgy láttam, a gyerekek vették a lapot – ez számomra is egyfajta élő tesztje volt a szövegeknek. Téged ért valami meglepetés, amire esetleg nem készültél fel? És úgy általában: volt már olyan, hogy a gyerekközönség visszajelzései alapján alakítottál vagy alakítottatok valamit egy előadáson?

– Valóban, ahogyan mondod, „vették a lapot”. Sőt! Annak nagyon örültem például, hogy olyan dalok refrénjét is velem énekelték, amit előtte nem tanultunk meg közösen. Ez azt jelenti, hogy sikerült olyan hangulatot teremtenünk, amiben a gyerekek hangosan, bátran, felszabadultan énekelnek. Az interaktív részek (például a bábbal való kommunikáció) is nagyon jól sikerültek. Leginkább az jelentett feladatot, hogyan zárjam le a gyerekekkel a közös játékot, és kezdjem átkötni a következő dalt. Ez persze örömteli feladat, hiszen az aktivitásuk azt jelenti, hogy érdekes, izgalmas helyzeteket kínáltunk nekik. Olyan erős vágyat éreztem bennük a megszólalásra és a részvételre, hogy lehet, hogy a jövőben érdemes eggyel kevesebb dallal és még több interakcióval készülnünk. Figyeljük a reakciókat, és igyekszünk építkezni belőlük. Ez segít abban, hogy ne fáradjon el az előadás, és újabb és újabb kihívásokkal kelljen megküzdeniük az alkotóknak. Érződik, hogy melyik színházi produkciót követi aktívan a rendező, és melyiket „hagyja magára”. Bevett szokás az is, hogy tesztközönség nézi meg az egyik próbát néhány nappal a bemutató előtt. Velük beszélgetünk, és ha valamiről egyértelműen kiderül, hogy máshogyan értelmezik, mint szeretnénk, akkor alakítunk az előadáson.  Szerencsére a zenekarunkban olyan társakra találtam, akik időt és energiát tettek és tesznek abba, hogy a lehető legjobb megoldásokkal álljunk színpadra. Ha megengeded, szeretném megemlíteni őket név szerint is: Kertész Endre, Morvai Tamás és Szegő Dávid. És ha már nevek, a megzenésítésben sokat segített Sütő Márton és Keönch László Farkas is.

– Többször emlegetted a színházat mint közeget – játszol bábszínházban és „felnőtt”-színházban is. Van, amelyik jobban vonz?

– A bábszínház ellentéte nem a „felnőtt”-színház. Sajnos a 20. század második felének magyar kultúrpolitikája alakította ki azt a rendszert, ahol a báb „csak” gyerekműfaj lett. Európa nagy részében ez nincs így, általános jelenség, hogy a bábszínház délelőtt gyerekeknek, este felnőtteknek játszik, hiszen ugyanolyan formáról van szó, mint mondjuk a tánc vagy a fizikai színház esetében. Engem a színházban a különböző előadások központi kérdései, legfontosabb témái érdekelnek, illetve az, ahogyan ezt feldolgozzuk, átgondoljuk az aktuális alkotócsapattal. Nem korosztályhoz és nem formához vonzódom, hanem az elmélyült munkához, a fontos témafelvetésekhez és a különböző gondolkodásmódok, érvek találkozásához.  

– Miben vagy hol láthat, hallhat majd idén a közönség?

Mindenekelőtt remélem, hogy minél több Abszurd, bravúr, celeb-koncerten találkozunk majd a közönséggel. Január közepétől a zalaegerszegi Griff Bábszínházban próbálom a Szépen szóló babukamadár című bábelőadást. A hónap végétől ezt fogjuk játszani Zalaegerszegen és a környékbeli városokban, falvakban. Februárban is folytatjuk, de eközben már a Lúdas Matyit is felújítjuk ugyanitt. Ebben az előadásban külön kihívást jelent, hogy néhány jelenetben gólyalábon játszom. Budapesten pedig a Kerekasztal Színházi Nevelési Központtal közösen létrehozott előadásban veszek részt, Milenda a címe. Ebben a történetben egy tízéves kislányról játszunk, aki az új helyre költözés nehézségeivel, saját félelmeivel és döntéseinek felelősségével küzd meg. Ami érdekes, hogy ebben az előadásban színészként és drámatanárként is közreműködöm. Mindezek mellett még idén szeretném bemutatni versmegzenésítésekből összeállított saját, felnőtteknek készülő koncertemet.

 

Laik Eszter

További képek és Lovászi Edina-anyagok: 

https://lovasziedina.com/

https://www.facebook.com/lovasziedina/

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.