Abafáy-Deák Csillag: Egy képzeletbeli hídon járva – Kölüs Lajos: Csak egy nap a világ!

Fűalatt
Zsombori Erzsébet (Zsimbi) és Mayer Hella Hazatérés | Revenire című kiállítása
2018.08.19. – 2018.08.20.
Bánffy-kastély, Bonchida, Románia

 

 

Abafáy-Deák Csillag

Egy képzeletbeli hídon járva

 

Nem vagyunk királyi lakodalomra hivatalosak, Hencida érintése nélkül is eljutunk Bonchidára, a Kolozsvártól 30 km-re található településre. Nevének jelentése: egy Bonc nevű személy birtokán átvezető híd. Bonchida 600 éven át a Bánffy-család birtokában volt. A bonchidai Bánffy-kastély utolsó tulajdonosa Bánffy Miklós író volt. Az erdélyi Versailles-nak is nevezett kastélynak tragikus sorsa volt, több átépítés, rombolás, tűzvész érte. 1944-ben a németek felgyújtották és kirabolták, a kommunizmus éveiben államosították, az 1950-es években az egyik, még működő szárnyában termelőszövetkezetet létesítettek. A karbantartás teljes hiánya miatt a kastélyépület súlyos károsodásokat szenvedett, gyönyörű parkja megsemmisült. Nem lakodalom, de szép ünnep ez a kiállítás.

            A Transylvania Trust Alapítvány jóvoltából a rehabilitációs, restaurálási munkák már annyira haladtak, hogy az épület egyik szárnyában kiállításokra és rendezvényekre is sor kerülhet, így Zsombori Erzsébet (Zsimbi) és Mayer Hella kiállítására, mely először vált a Kolozsvári Magyar Napok helyszínévé. Zsimbi Bonchidán született, a megvásárolt képek bevételének felét a kastély további felújítására ajánlották fel a művészek. 

            Zsimbi és Mayer Hella Revenire/Hazatérés című kiállítása hazatérés? Vagy inkább visszatérés, mert így is fordíthatjuk a ’revenire’ szót. Az elhagyott otthon, szülőföld meglátogatása inkább visszatérés, mint hazatérés. Valami visszavonhatatlanná vált, és az otthont, az akkorit már csak magunkban, a szívünkben hordozzuk, kitörölhetetlenül. És ha művészek vagyunk, alkotásainkban. Akkor is, ha ez nem tudatos.

            Megteltek színnel, élettel a kastély ódon falai. Mayer Hella legkisebb méretű olajfestményével, a Kicsi Zsimbi Bonchidán cíművel kezdeném a bemutatást. Nézed a képet, és nehezen szakadsz el a látványtól, pedig semmi rendkívüli, megdöbbentő nincs rajta, távolban kastély, egyszerű vonalakkal, pasztellszínekkel, előtte kislány áll babával, magányosan, ő nem színes, hanem fekete-fehér, tehát inkább emlék, egy fénykép bevillanása, mintha egy régi album lapja került volna elő. Egyszerű az ábrázolt látvány, a tolakodóan csillogó hercegnős reklámok korában mégis szuggesztív hatású a kép. Nemcsak a kislány, az elődök, hanem a kastély története is ott van a festék mögött. Visszatérés van.

Mayer Hella sajátos kompozíciós rendje ragad meg, táblaképein mindig történik valami. Valami elmondhatatlan, valami szokatlan. Számomra képregény. Olvasom. Csak gyerekeket látunk, vagy magányos kislányt. Úton vannak, Úton holdfényben, csak éppen Hold sehol. Kék, fehér, fekete, szürke. A kastély éjfekete, nem esik rá fény. A kék égen jéghegyekké dermedt felhők, fehér minden, de nem hó hullott. Kislányok keresik az utat. Szürke falak, széttöredezett labirintusok szerteszét, merre menjenek? Kisgyerek ül, talán még nem tanult meg járni, alakja elmosódottabb, mint a többieké, középen bagoly, ő tudhat valamit. Talán a gyerekek értenek az állatok nyelvén. Reméljük. Színesedik a kép, Valamit elvesztettem, még a kastély romja is levetette piros tornyát, csak lyukacsos homlokzata áll. A dolgok helye vajon hol van? A kastélyrom piros háztetőit is a földre szórta, mint felfordult piramisok fekszenek, bennük eltemetve az elmúlt idő. Szobor helyett sok törmelék, nincs biztos hely, a szobrok nem mozdulatlanok, nem mozdíthatatlanok, ledőlnek, vagy ledöntik őket, minden távolodik, a meditáló alak is. A Merre lehetsz már csak költői kérdés.

            Sok képen az ismert tortamotívum, mintha mindig születésnap lenne, vagy lett volna, de nincs felszeletelt torta, valami nem történt meg, pedig beöltözött a kislány, hogy tetsszen valakinek. Amit szeretsz, választhatsz, kék és piros báli ruhát öltött, kicsit hercegnősen, de nincs kivel táncolni, tovább kell lépni. A Kitekintő is útkeresés, itt még labirintus-maradványok sincsenek, nincs fogódzó, minden felfordult, monitor se igazít el a csupasz falon, felfordult a világ, a dombok válnak felhővé, fent és lent felcserélődik. Minden fel- és lecserélhető, virtuálisan bizonyosan, de még van erő a kislányban, cigánykereket vet a magas fal előtt, (tótágast a Tóth Árpád sétányon), a Kilátó magas fala mintha a korábbi labirintusrészletnek egy kinagyított darabja lenne, nem akadály, van kilátó, talán kilátás is.

A felfordult világot úgy nézi a kislány, hogy ő is fordul, szabadon. Nem szappanbuborékot fúj, hanem felhőt, hozzánk is szól, Fújjál velem felhőt, fúj is a szoborrá vált madár felé, hogy tán elindul, elszáll valamerre, még a fűből is zöld felhő bomlik. Majd Fagyos szél kerekedik, menekülni kell, a természetből a zárt szobába, skálázni kell, mert mindig van feladott Zongoralecke, a kislány is feladja, madarak veszik át a helyet, fekete szín dominál, nincs gyakorlás, nincs csicsergés, nincs zene, a csíkos huzatú antik széken most sem ül senki. Kilép a képből a kislány, a Távolodót látjuk, és álmát, a fekvő nagylány nyuszit emel piedesztálra. Mind nyuszik lennénk? A felhők sziklákká merevedtek, ez rosszabb, mint a korábbi jéghegyfelhő, ami olvadhat, és eső lehet belőle, innen is tovább kell lépni.

            Honnan hova repülnénk? Semmi se biztos, az sem, ahol vagyunk, a vízen a szobrok is úsznak, még nem süllyedtek el, a kék víz sötétzöld, tömör hullámokat vet, szigetek lennének? A kislány kacsák között zöld szőnyegen áll, talán varázsszőnyeggé változik, és elrepülhet vele. A vízben egy kiskacsa úszik, el lehetne énekelni: Kiskacsa fürdik fekete tóban, anyjához készül, Lengyelországba. Hazatérés, visszatérés. Hella képein nem érződik, hogy Svédországban él, egy északi országban. Képei levegősek, tágasak, gyerekkorát idézők. Szertelenül jár-kel, mintha folyton keresne valamit.

Zsimbi épp az ellenkezőjét teszi, mintha mindig azt találná meg, amit sosem keresett, amit sosem vesztett el. Magabiztos, témái, motívumai nyugalmat, békét árasztanak. A Bánffy-kastély falain virágai, fűszálai úgy hatnak, mintha az ódon falak réseiből bújnának elő, keresve a napfényt. Baglyai is otthon érzik magukat, bölcsen figyelnek, minket, látogatókat. Zsimbinél nincs torzó vagy elnagyolt felület, a kép nagyon is megkomponált, szépséget sugárzó. Az élet, a természet rejtelmeit mutatja meg, ahogy látja, nem titkolva az élet, a természet iránti szenvedélyét. Senki se keressen tragikumot, szenvedést Zsimbi képein. El vannak rejtve. Túlélő, éljen bárhol, megtalálja a saját helyét. Saját jogon, mert értékeit, belső tartását hozta valahonnan, amit sosem feled, büszke az erdélyi tájra, természet élményeire. Festészeti technikája egyedi, ötvözi a batik és akvarell festészeti módot, és úgy használja fel és ki, hogy önkéntelenül is rácsodálkozunk az apró kis csodákra, mert azok mindennapiak, egyben az otthonosság érzetét keltik a nézőben. Festészetében a pillanatot ragadja meg, improvizatív módon. Ez a technika nem teszi lehetővé az utólagos javítást, ezért nagy koncentrációt, érzékenységet és mesterségbeli tudást igényel a mű létrehozása. A természetet teremti újjá. Képeinek sajátos atmoszféráját a természettel való azonosulás és a természet adottságainak elfogadása adja. Ez alapozza meg azt, hogy a néző is könnyen befogadja az alkotásokat, és csak később gondol bele, hogy ez a Zsimbi által ábrázolt természet mennyire bonyolult tud lenni. Képeinek dinamikáját ez a paradoxon adja.

Zsimbi kiforrott képi világa a felnőtt ember életszeretetét mutatja, míg Mayer Hella a gyermeki lélek tisztaságát, önfeledtségét. Szobor dől, vagyis a világ nem olyan békés, mint gondolnánk. A világ változik, ezzel a változással szembesül Mayer Hella lányalakja is. Falakkal körülvett világ, hol van az átjáró, hol van a rés, ahol világgá lehet menni? Egy másik világba. A kacsa a szabadság jelképe, szállhat, mint a lélek, mint a gondolat. Még ha épp totyog is. Mayer Hella kislány figurája nincs mindig egyedül, társai vannak. Madarak, tárgyak, szobrok, egy zongora, egy szék. A magány különös rajzolatát látjuk, a lélek bensőséges kitárulkozását. Zsimbi virágjai, virágszálai is értelmezhetők úgy, hogy azok az ember belső tartását, belső rezdülését fejezik ki, ő így rezonál a világra. A Bánffy-kastély még csupasz, a rideg, vakolat nélküli falak emlékeztetnek rá, hogy nincs helye az idillnek, talán a melankóliának igen. Tudjuk, hogy hol és miért vagyunk ott. Csak itt lehetünk, ha máshol is élünk. Otthon.

 

 

Kölüs Lajos
Csak egy nap a világ!

 

Csak egy nap a világ? Keresed rég, s nem érted / Úgy érzed, célja nincs / Miért nem hiszed, / Hogy maga az élet a kincs? (Berkes Gábor – Valla Attila: Csak egy nap a világ). Kincs az élet, állítja Zsimbi, és Mayer Hella is, anya és lánya. Egynapos a kiállításuk. Egynapos a visszatérés. Otthonról jöttek haza. Hazajöttek. Itt vannak otthon. Két világ egymás mellett, mennyire különbözőek, és mégis hasonlítanak egymásra. Zsimbi természethez kötődő képeit látva eszembe jut A nagy hullám Kanagavánál, amelyet a japán Kacusika Hokuszai készített 1830 körül. De Ógata Kórin Íriszek című képét sem hagynám ki. A japán művészettel kapcsolatban írja Szepesi Attila: A tenger habja tengerhab, az ág ág, a röpülés helyváltoztatás, a virágszirom lepergése pedig nem a mulandóság jelképe, nem is a természet diadaláé, hanem mindennapi látvány, amihez, ha messzi muzsika sejtelme keveredik, az nincs a mester szándéka ellenére, bár különösebben nem is erőlteti az áthallást. (Szepesi Attila: A barlang, a cseresznyevirág, a szent hegy és a zöld szél). Zsimbinél is a természet (az évszakok változásának) mindennapi látványa kerül a selyemre. Virág, fű, madár, kék ég. Érezzük a virág illatát.

Amit lát Zsimbi, azt láttatja is (A végtelenbe, Útlevél). Nem belelát valamit a látványba, mintegy kívül marad a látványon. És mégsem, mert eggyé válik a természettel (Íriszek, Bagoly). Költői műveit lendületes és merész kompozíciók és éles színkontrasztok jellemzik (Várakozás). Ha kell, akkor dekoratív módon jeleníti meg a látványt, sőt aprólékosan kidolgozva. Sugárzó, dőlő, egyenes és kusza vonalaival zenei ritmust teremt (Szélben). A fű lehajlik a szélben, de megmarad (Sütő András), idézi egyik képével az írót. A térbeliség nála egyszerre titokzatos és üdítő, mögöttes „zaj”. Kottázza a látványt.

Mer szokványos lenni, vállalva, hogy sokan gondolják alkotásáról: közhelyes (Kéken, Madárfelhő). Nem a közhelyről van itt szó, hanem az egyszerűségről, a természet olyan felfogásáról, amely inkább rokon a japánok, mint a nyugat-európai ember természetfelfogásával. A természet titokzatossága és csodája. A dinamikus mozgások, az anyag és a szellem szétválaszthatatlanságának meghatározója, az idő is ott van a képeken, a változásban, az őszben, a nyárban (Évszakok I–IV.), a madár szárnyában, a repülésben (Merre?). Zsimbit nem nevezném a sintoizmus követőjének, de a hatás kétségtelen, ember és környezet egységét vallja, jó példa erre egyik műve a téli tájról (Csendben).

Sokszor a természet egy darabját látjuk Zsimbi képein, a maga teljességében (Az ősz hangja). Szintézis ez, a látásmód részletekbe hatoló erejét mutatja meg, hogy nincs fontos vagy fontosabb dolog, viszony. Egy fűszál is lehet maga az univerzum. Egy fénycsík, egy havas táj. A vonalak és színek, árnyalatok olyan egységét látjuk, amelyek révén az évszakok, a napszakok váltakozásának örök szépségét és nyugalmát érezhetjük át, foghatjuk fel (Zöld varázs). A természeti rendet, amit el kell fogadnunk, sőt meg kell értenünk. Mert része vagyunk ennek a természeti rendnek. Az önértékek tiszteletét, megőrzését hangsúlyozza, valamint a felelősségvállaló emberi magatartás fontosságát, amely a növények és állatok feltétlen tiszteletét is jelenti. Az életerőt, a látás és hallás képességét, a gondolkodás tevékenységét, az öntudatot, a vágyat, a szépség iránti érzékenységet szövi egybe a képek motívumai által, ezzel az igazság, a hamisság viszonyát is kifejezi. Mintha azt a kérdést tenné fel: Hogyan óvhatunk meg egy vízcseppet a kiszáradástól? Elég, ha visszadobjuk a tengerbe?

            Mayer Hella természetfelfogása is a történésekre, és nem az okokra irányul. Amit lát, az maga a természet, egyben ember alkotta környezet, benne az emberi emlékek, töredékek, romok és szobrok.  Számára is fontos a hűség (Hazatérés 2. – Merre lehetsz?), a gyermeki tisztaság és ártatlanság (Hazatérés 4.  – Ki mit szeret)HH. Nem az a fontos, hogy mi történt, hanem az, hogy emlékszünk rá, nem az egészre, hanem a részletekre (Visszatérés 6. – Fagyos szél, Visszatérés 7. – Fújjál velem felhőt). Nyomokban élünk, őseink nyomában. Nincs kitüntetett út, csak utak vannak és elágazások. Nem a választás kényszerét hangsúlyozza, hanem a lehetőséget, hogy választhatunk (Hazatérés 1., 3. – Zongoralecke 23, 22). Visszatérhetünk oda, ahonnan elindultunk (Visszatérés 9. – A dolgok helye).

            Elődök és leszármazottak kapcsolódnak egybe, folytonos láncolatot alkotva. Hogy mi helyes, és mi nem, egyik művész sem ad tanácsot, tanrendet. A látogató nem kerülheti meg a kérdést, a választ saját magának kell megadnia. Az evilágira koncentrálnak, amelyben boldogulnia és érvényesülnie kell. A képeket látva nem az a kérdés, hogy Isten nélkül élhetünk-e, hanem az, hogy akár Istennel vagy Isten nélkül miként vagyunk kapcsolatban a természettel és önmagunkkal, miként tudunk különbséget tenni jó és rossz, igaz és hamis, erkölcsös és erkölcstelen között.

Mayer Hellánál a testnek üzenete van, az egyedi személyiség kialakulásának védjegye, egyben előző életekre (a múltra utaló) visszanyúló motívuma is (Visszatérés 5. – Valamit elvesztettem, Visszatérés 10. – Távolodó). Mindketten, de különösen Mayer Hella, hangsúlyozzák, hogy az ember észlény ugyan, mégis az érzelem és a vágy az, ami irányítja az életét. Mayer Hellánál az objektumok (romok, épületek stb.) saját szubjektumának teremtményei, alkotásai (Visszatérés 4. – Szobor helyett). Vágyeszenciák. Vissza a múltba, mintha félne, mi fog a jövőben történni (Hazatérés 21. – Kicsi Zsimbi Bonchidán). De az ifjú teremtés (lány) kíváncsisága minden félelmet legyőz (Hazatérés 8. – Úton holdfényben). Nyitott a világra, mert még nem ismeri azt (Kilátó). A lélek erejével teremtik meg saját világukat. „Múltunk tudattalan áldozatai vagyunk” – mondja Alice Miller. „Azt az ismerős közeget keressük tudattalanul, ami mintaként beépült és nem tudjuk, mitől szenvedünk.”

            Mayer Hella a gyermekkort teremti újjá, nem tud, és talán nem is akar elszakadni a gyerekkor világától. A lélek változását keresi, kutatja és tárja fel. Ismétel, megélt tapasztalatait is átadja. Művei a múlt kísértete is. Az önmegváltás útját járja. Zsimbi is ismétel, de nála a boldogság újbóli felfedezéséből és megéléséből ered az ismétlés. Akarat és öntudat kapcsolódik össze mindkettejüknél. Más-más beépült mintát hordoznak, követnek, mai otthonuk más földön van, mint ahol születtek, világra jöttek. Szellemek útja ez, különböző, de mégis hasonló. Mayer Hella metafizikus világa is a mindennapok világába vezet (Hazatérés 20. – Kitekintő). Olyan helyszíneket látunk a képein, amelyek mindennapiak, szokványosak, mintha Aquincumban vagy Pompejiben járnánk. Helyszínek tűnnek fel, határozott színekkel, a mérnöki precizitást mellőzve, jelzésszerű tárgyábrázolással. Az atmoszféra lebegő, talányos, titokzatos. Emlékek útja, emlékek forrása, emlékek töredéke. Hiányok útja. Beszédes képei nélkülözik a szavakat, valóságon túliak. René Magritte, Raoul Hausmann és de Chirico világával rokon Mayer Hella festészete. Fantáziaországban vagyunk. Bejárható földdel. Fel kell fedezni ezt a földet, ezt a világot. Mert ez a természet nem halott, hanem eleven, vérző, lüktető. Ideggel teli, azaz érzékeny világ. Út egy másik emberhez, egy másik tájhoz.

Utazás ez. Mintha itt maradtak volna, Zsimbi is, Mayer Hella is. Szellemek útja.  Visszaút az odaút. Befogadással. Visszafogadással.  Különös érzés, hogy a Bánffy-kastély e szárnyában nincs ajtó, nincs ablak. Mégis otthon érzi magát a két művész és a látogató is.  Egy nap nem a világ. Vagy mégis?

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése