Egyetlen irodalmi mű sem örök életű

A hónap alkotója, Interjú

„Olyan olvasás- és költőelfelejtés van, hogy tanítványaimnak Vas István, Hajnal Anna, Kálnoky, Jékely, Ladányi fontosságát is magyarázni kell. De még ez sem lenne baj. Azért vagyok. Ám mintha nem éreznék, hogy kánonokon belül és kívül föl kell fedezniük a magyar- és világirodalmat és kultúrát. Kánonokat követnek, de hagyományokat nem” – Vörös Istvánnal beszélgettünk legújabb, az Irodalmi Jelenen publikált művei apropóján kánonról, metafizikus költészetről, Istenről, Derridáról, a novella és a vers rokonságáról.

Vörös István 
Fotó: Vass Tibor

 

      Egyetlen irodalmi mű sem örök életű

 

Júliusban A hónap alkotója voltál az Irodalmi Jelenen, gazdag versválogatást küldtél. A Derrida-dalok ciklusként is értelmezhető. A francia gondolkodó hogyan találkozott a magyar költővel, melyik konkrét mű – ha volt ilyen – ihlette ezt a versciklust?

Derrida régi kedvencem. Mivel egyetemi pályát is viszek, kénytelen vagyok az irodalomhoz az elmélet felől is közelíteni. Ez persze nem puszta kényszer, hanem nagy örömforrás, és mint látható, inspiráció is. Van, aki úgy vélheti, hogy egy költőnek nem szabad beengednie az elméletet a versbe, a versírásba. De ezt utoljára a Petőfi-epigonok tartották be komolyan a 19. század második felében, ők viszont érvényes irodalmat nem hoztak létre. Sajnos a közgondolkodás néha mégis az ő mércéiket alkalmazza. A jelentős magyar költők mind kimagasló intellektusok voltak, amit a vers, a forma fönti (de nem pusztán felszíni) tevékenysége persze elfedhet a gyanútlan olvasó elől, de egy versnek mindig a mélyére kell hatolni. És ez a mélység nemcsak lélektani, hanem intellektuális is. Vagyis mindjárt (és minimum) két mélység.

            De vissza Derridához. Szóval, van néhány kedvenc gondolkodóm, akikkel művükbe belepiszkálva is foglalkoztam, de Heideggerrel ellentétben Derrida emberi és filozófiai habitusa is szimpatikus számomra. Sőt, mondhatnám, bár most nem tudományos ars poéticára kérdeztél rá, tudományos törekvéseimben egyik iránymutatóm. E törekvéseimet jellemezni elegendő a 2017-ben csehül megjelent tanulmánykötetem címére utalni: Mi az ironikus tudomány? Az ironikus tudomány érdekel. Az irónia, mint a tudomány számára is használható eszköz. A pátoszt és az emelkedettséget az irodalomban már legyőzte az irónia, a tudományos beszéd komolykodását és fölényeskedését is szívesen látom szerényebbé válni. Derrida megint másképp, mint Heidegger, de költő. És másként, mint Nietzsche. Derrida még humorista is, és meglátja a nagy szellemi építmények blöff jellegét. Minél zseniálisabb egy ilyen konstrukció, annál inkább elszakad a valóságtól.

            Szóval, mikor a tavalyi szonettírási láz után új irányt kerestem, akkor találtam erre a sokkal népszerűtlenebb, a viccszerű alkalmazáson kívül a magyar irodalomban lényegében semmire nem használt formára, a villanellára. Pedig sok mindenre jó. De nagy önkorlátozásokra kényszerít. Nekem pedig kedvemre van az irodalmi önkorlátozás. Olyasmire sarkall, amit önkorlátozás nélkül nem tudnék elmondani. Derrida is ilyen ironikus önkorlátozó, és az irodalmi beszéddel magát a filozófia szokatlan pozícióiba kényszerítő módszerrel dolgozik. A Marx kísértetei számomra az egyik legmeghatározóbb műve. Kísérteteket keresni az irodalomban. Nem a tükrözés elavult elvét követni, hanem a szellemképeket, lappangó túlvilági árnyékokat észrevenni a realitás vélt felszíne mögött. Ez a ciklus egyik mozgatója. A villanellát mint vésőt használni, és menni, menni, menni lefelé a realitás és poézis rétegei alá. Ez érdekel ebben a ciklusban. Nem versnyelven énekelni, hanem kísértetekkel együtt sivítva.

Vörös István

Heidegger, a postahivatalnok, A Kant utca végén úgy érzem, kapcsolódik korábbi köteteidhez, s nem csak a konkrét filozófiai utalások miatt.

A Heidegger-kötettel egy különös forma használata köti össze. A Kant utca végével pedig a dalszerűnek nevezett kötött forma nem versszerű használata kapcsolja össze. Én nagyon szeretek verset olvasni, de versírás közben minél kevésbé verset akarok írni, sokkal többet vagy kevesebbet akarok elérni, és az csak egy keserves kompromisszum, hogy a vers sokféle értelemben vett formai ereje és fegyelme kell megmentse szövegeimet az olvashatóságnak. De mivel a vers eszközein kívül az irónia és a humor erejét is bevetem, egyes verseim viszonylag sok olvasóhoz is eltaláltak már, ami nagy-nagy öröm.

 

A Vörös István-féle lírai téridő azért is különleges, mert a kötetek egymás folytatásaként is értelmezhetők. A Vörös István gép vándorévei, Százötven zsoltár, Heidegger, a postahivatalnok, Saját tao, A csodaöreg, A darázs tanításai és az új Derrida-ciklus témájában, motívumrendszerében felfűzhető ugyanarra a szálra. Szándékosan építkezel így?

Igen. És még nem jelent meg könyvben a Máté evangéliuma-átiratom (A Vörös István gép evangéliuma, de ez munkacím, lehet, hogy nem marad), a Drótszonettek több ciklusból (Euridiké-szonettek, Mallarmé-szonettek stb.) álló kötet-kompozíciója, a számokra írt versciklusom. A mozaikszerűen építkező nagyobb, könyvműnyi szövegek az olvasónak pillanatnyi és hosszú távú koncentrálást és szórakozást nyújtanak, nyújthatnak. Nekem is azt nyújtják írásuk közben.

 

Erősen jelen van az Isten, talán ez az egyik legerősebb visszatérő motívum az említett kötetekben és az új versekben. A gondolatiságot, a metafizikát áthatja az istenkérdés is.

Isten, ha már van, mindenütt jelen van. Aki (ami?) mindenütt jelen van, az Isten. Persze ezzel nem akarok kitérni a tény elől, hogy a verseim állandó gondolati háttere a metafizika. És ez ambícióm is: a viszonylag metafizika-mentes magyar költészetben ezt a hangot erősíteni. De úgy szeretném elérni, hogy maga a szó, Isten, minél kevesebbszer hangozzék el. Már értem ennek a tiltásnak esztétikai jelentőségét, de azt is, hogy Istenről is több mondható el, ha a felé irányuló utakat nem zárom el a név kimondásával.

 

Az írástudatlanok árulása című versben – amely A Kant utca végén kötetben kap helyet – írod:
Taníts meg írni, Istenem,
az én betűim szétesnek.
Vezesd át remegő kezem
papírhídján a végesnek.

Szeretném, ha bővebben beszélnél erről a strófáról! Értelmezhetjük versimaként? Hát az írás, lét, mulandóság viszonyáról mit gondolsz?

Féltem, hogy egyszer fölteszi valaki ezt a kérdést: Ezek szerint akkor te nem tudsz írni? Pilinszky szerint minden írást a nulláról kell kezdenünk, egy csecsemő tekintetének rutintalanságával. Tudás és gyakorlat nélkül. Én egyébként mindig csúnyán írtam, ami a kézírást illeti, ez a mester hiányzik, de ha Ő megtanít írni, akkor nyilván írni is megtanít (a másik értelemben), függetlenül attól, hogy lényegében már mindkétféleképpen tudok írni. De mi az a tudás, mi az a gyakorlat?! Mind odadobnám, ha csak egy leckét is vehetnék tőle. Na és ez egyúttal példa volt a vallásilag vagy metafizikailag vak istenkeresésre. A lecke tart, és a tanítást nem fölösleges állemondásokkal lehet elérni.

Vörös István 
Fotó: Vass Tibor

Az emberek a mulandóságra tippelnek,

mint megbízhatóra a törvények közül.

A múlt sok rétege biztos nincsen meg – a Mulandóság című versedben olvashattuk nemrég. Az emlékezést, így a múltat is a személyesség szűrőjén át értelmezzük, az emberi pszichével átitatva akár a történelem is hamisítható. Jó helyen tapogatózom, erre utalsz?

A továbbgondoló olvasás sosem tapogatódzhat rossz helyen. Én itt a mulandóság valóságosságáról, mélységéről akartam beszélni, hogy ami elmúlt, az megsemmisült, nincs meg, ahogy elmúlt életünk legtöbb apró vagy akár nagyobb eseményére egyáltalán nem emlékszünk már. És arra is gondoltam, hogy bárki bármit mond és remél, a mulandóságnak ez az ereje az a törvény, amire mindenki alapozhat és alapoz is. Ami nemcsak a saját mulandóságunkat jelenti, hanem azt is, hogy a változás egy pillanatban a legborzasztóbb erőt is kipöccinti létben elfoglalt pöffeszkedő helyéből.

            A történelem csak ideiglenesen hamisítható, aztán vagy kitisztul a kép, vagy teljesen elfelejtik azt a szeletét. A totális felejtés persze a hazugságnak és hamisításnak egy talán kevésbé elégtételszerű, de nagyon hatásos módja. Az emberiség történetének nagyobbik fele már átesett ezen a radikális átvilágításon.

 

A költészetet, irodalmat érintő kérdésekben az idő, a mulandóság megbízható mérce? Valóban az a költemény marad meg, amely kiállja az idő próbáját? Milyen szerepe, felelőssége van ebben a szakmának, a kánonnak (kánonoknak)?

Egyetlen irodalmi mű sem örök életű. Van olyan, amelyik már halva születik, de a legnagyobb remekmű is elenyészik egyszer. Az utókor semmivel sem megbízhatóbb mérce, mint a jelenkor. Mindegyik lehet pontatlan, de a tévedések nem túl nagyok, és pár év alatt kiegyenlítődnek. Egyszer viszont Mozart zenéje és Weöres Sándor költészete is elpusztul, legalábbis a történeti időben nem fog létezni. És százezer vagy egymillió év múlva nem is fognak senkinek hiányozni. Tegyük hozzá, hogy a kánonok jóval előbb tűnnek el, mint maguk a művek.

 

Tudsz olyan szerzőt mondani, akit te fedeztél fel magadnak, az idő próbáját kiállta ugyan, mégsem került be a kánonba?

Fáy Ferenc (1921–1981) emigráns költő verseit nagyon szerettem, de a rendszerváltás után nem ő, hanem Határ Győző, Bakucz és a magyar műhelyesek súlya növekedett meg, persze nem méltatlanul. A lányfalusi plébános, Puszta Sándor (1911–1983) verseit is kedvelem, ámde nemigen olvassa senki őket. Székely Magda (1936–2007) költészete és barátsága is nagyon sokat jelent(ett) a számomra. Olyan olvasás- és költőelfelejtés van, hogy tanítványaimnak Vas István, Hajnal Anna, Kálnoky, Jékely, Ladányi fontosságát is magyarázni kell. De még ez sem lenne baj. Azért vagyok. Ám mintha nem éreznék, hogy kánonokon belül és kívül föl kell fedezniük a magyar- és világirodalmat és kultúrát. Kánonokat követnek, de hagyományokat nem.

 Vörös István

Fotó: Bíró István

 

A Mulandóság versedre visszatérve az égirat szón sokat gondolkodtam, megvallom, nagyon szimpatikus számomra. A vers lehet égirat?

Igen. Feltétlenül. De nemcsak. Bárki, aki nem önző folyamodvánnyal fordul Istenhez, égiratot küld neki. Ő ezeknek örül. Csak ezekre felel. Ezek szerint a versekre mindig? Dehogy. Csak a jó, tiszta versre, az égiratra. És felelete lehet, hogy egész más címre érkezik, sem a kérelmező, sem a válasz címzettje nem tudja meg ezt a rejtett összefüggést, de érezni és sejteni fogja. A szentek munkája ilyen nem látható hidak létrehozása. És a költők, ne tagadjuk, bár szokás tagadni, a szentek babérjaira törnek.

 

Az Áramlatok című versben a Facebookról ironikusan beszélsz, népbutító szerepe van a virtuális falunak. A Facebookot véleményed szerint hogyan lehetne a kortárs költészet hasznára fordítani?

Népbutításról nem beszélnék, nem udvariasságból, megfontoltságból (=gyávaság), hanem mert nem gondolom így. A versben a butaság érdekelt, amit persze töményen találni ott (is), de a nép önbutításának mondanám inkább, amit tapasztalok, és a Face persze az önbutítás fórumaként boldogan regnál. Ámde ma ez a siker garanciája. Legyen az közéleti vagy kulturális siker. Nem mintha a sikert utálnám (másokét néha igen, a sajátot sokkal ritkábban), de a sikert számokban mérjük (mint helytelenül annyi mindent), és nagy számokat csak nagy butaság-táblák meghódításával érhetünk el. Hogy az internet a szabadság helye lenne? Ugyanannyira a szabadság megvezetéséé. Vagyis a butaságé. Márpedig az butaság, ha a barátaimról elhiszem, hogy ellenségeim, az ellenségeimet barátoknak nézem, a közömböseimet megvetem, a segítségre szorulóktól félek. Mindebben álhírek erősítenek meg, melyek az ellenőrizetlenek eszes ravaszságával zúdulnak ránk. Az emberiség (hű de nagy szó!) meglehetősen bizonytalanul mozog a megkettőződött világban. A fiatalok is, akik technikailag ugyan uralják, de személyiségük szétesik, koncentrációjuk csökken, valóságérzékük virtuális lesz.

Van, aki csak használja a Face-t. Ha jól használunk bármilyen felszínt, akkor az kedvesen és okosan fog viselkedni. A net, a Face ugyanolyan, mint a pénz: jó szolga, de rossz úr.

 

Elképzelhető a Facebook-versműfajok megjelenése? „Instavers” már van…

Van már instavers? Mi az? Miben különbözik? Még az sem biztos, hogy slam van-e. Mint akció, mint közéleti, kulturális jelenség persze hogy van, és legyen is. Mint irodalmi műfaj nem biztos. Egyes jobb slam-szövegek versek, minidrámák, rímes esszék. Talán. De persze nem kell mindennek irodalomnak lennie. Vagy azzá válnia. (Igaz, az irodalommá válás nagyon fontos eseménye bármi létezésének.)

Vörös István 

Fotó: Mohácsi Árpád László

 

A versírás tétje című költeményed szerint verset írni nem karrier. Milyen tétje van a versírásnak számodra?

A versírásnak rengeteg tétje lehet, és gyakran van is, bár nem egyszerre mindegyik.Versírás közben azért nem lehet a karrieren gondolkodni, mert a vers a személyes énen kívülre vezet el munka közben, ahol az én léte még téma lehet, de jóléte már nem. Illetve téma lehet akár ez is egy versben, de egzisztenciális alap nem. Az egész életmű, a benne zajló folyamatok építhetik vagy rombolhatják a szerző karrierjét. De az életmű alakulása a legnehezebben irányítható. Még egy szonettkoszorú is inkább megy arrafelé, amerre a szerzője kormányozni akarja, mint az életmű. A líra nem az a dolog, amivel szédítő karriert be lehet futni. Egy költő persze lehet Nobel-díjas, ami már több, mint karrier, de magyar költőnek ez még nem sikerült. Prózaírók gyakrabban kapnak. A vers nem szerez túl nagy társadalmi tekintélyt szerzőjének. Illyéséhez mérhető Kányádié volt mostanában, talán másképp Petrié. Igaz, azért tudnék pár költőt mondani, akinek ma is van társadalmi tekintélye. Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, Lackfi János, Varró Dániel, Parti Nagy Lajos, Kemény István, Simon Márton, Závada Péter. Na és persze Lator László.

Versírás közben sem a versírásra, sem a sikerre nem szabad gondolni? De akkor mire szabad? És végül is mért ne lenne szabad bármi? Hát ez is igaz.

 

Korábbi beszélgetésünkben azt mondtad, megesik, naponta öt-hat verset írsz. Ehhez az szükséges, lírában lássuk a körülöttünk történő világot, magunkat is benne?

Így is mondhatjuk. Én nem azért írok verset elég sűrűn, mert rekordot akarnék dönteni, hanem mert a dolgok megértéséhez szükségem van a vers nagyítójára, mint gyengén látónak a szemüvegre, süketnek a hallókészülékre. Lelkileg elbizonytalanodottnak az imára (vagy versolvasásra).

 

Az utazás, különösképp a vonatút is megihlet. A vonatkattogás engem is foglalkoztatott egy időben, néha daktilusokat hall ki az ember belőle, vagy szapphói strófákat. Új verseid között találni bőven formaverset is; van, amelyik vonatút közben született?

Van bőven. A vonatozás kényszerű magány, ideiglenes alkotóház, gyakran élek a helyzet adta külső csönddel, ami persze a zaj mögött van. A világ olyankor többnyire nem akar tőlem semmit. Na ez a fontos csend: ha a világ nem akar semmit.

 

Hogy születik a forma, kigondolod, vagy adja magát, a témához idomul?

Ha egy vers, akár szabadvers karakterisztikus formát kap, akkor azt továbbviszem, és abba kényszerítem bele a továbbiakat egy ideig, mint a rövidülő sorszámú versszakokból álló szabadversekbe a Heidegger-könyv esetében, vagy egy ennél kicsit hosszabb formába A berlini füzetből szövegeiben. Ez a ciklus A VI gép vándoréveiben olvasható. A szonett mint forma készen megvan, de mindig újra ki kell találni. Nem mindig sikerül, mert szívesen megírja magát, eminens szonetté. De ezt nem szabad neki hagyni. Most a villanellával játszom, tudatos választás volt, kiderült, hogy van benne spiritusz. Én legalábbis azt hiszem.

 Vörös István

Fotó: Király Farkas

 

A Zöld kiáltvány című versed társadalomkritikus hangú, legalábbis én ezt olvasom ki belőle. A felvilágosodás helyett teljes bemohosodás vár ránk. Ilyen rosszul állnánk?

Ez szatíra is, tehát túlrajzolás, de valóban itt a veszély, a fölvilágosodást sokak szerint jó volna visszavenni. Így vélik azok, akik az ész előtti világ esztelenségének zavarosában akarnának halászni. Ráadásul bálnát meg más értékes tengeri élőlényt. Nem szabad hagyni. A világ nem minden kultúrája vívta meg a maga felvilágosodási szabadságharcát. A technikai eszközöket leemelik belőle, és saját dogmáikat erősítik és szórják a segítségükkel. Az értelemre most nagyon nagy szükségünk van. A butaság ellen nincs más védekezés. A már említett evangéliumomnak ez a fő témája. Jézus érzékelte perifériális hazájának és jelentéktelen korának elburjánzó butaságát, és elsősorban fényt igyekezett vinni az emberi fejekben levő sötétség helyére. Ez sikerült, és korát jelentős korrá tette, innen számoljuk az időt azóta is, országát pedig központtá. Jeruzsálemből végleg világfővárost csinált.  A létmegértés fővárosát.

         Tehát akkor most valami olyasmit is mondtam, hogy az európai felvilágosodásnak legalább két hulláma volt? Az egyiket nem lehet visszavenni a másik visszavétele nélkül. Aki a felvilágosodást visszavenné, az gyakran kereszténység előtti babonák iránt is érdeklődik.

 

A sorselkerülés

            egy életprogram is.

Nem éles, mint a kés,

            létnek mégis hamis – újabb metafizikus verseidben az irónia és a játékosság különleges színt visz a kötetbe, úgy könnyedek ezek a versek, hogy közben mégis nagyon súlyosak. A Sorselkerülés a gyávaságot figurázza ki, a hamis létet, a meghasonulást. Úgy érzem, hosszabb versfolyam épül a téma köré, talán egész kötet körvonalazódik, amit az IJ olvasói láthattak, ízelítő csupán, egy készülő munkafolyamat része.

Persze, én állandóan dolgozom, és a munka, a folyamatos munka azt eredményezi, hogy alaposan tudok a finomhangolással foglalkozni. Valami ilyesmi a célom mostani kötött verseimmel, a villanellákal és a többiekkel. A forma mint az irónia és az önkorlátozás (tehát önirónia) eszköze, kell működjön, de a súlyos témáktól továbbra sem válnék meg. Minél könnyedebben beszél valaki a nehéz dolgokról, kérdésekről, annál nagyobb eséllyel találhatja el az olvasót.

 

A Rántotta című rövidprózád izgalmas történetszövés és líra találkoztatása. Rövidprózáid poétikusak. Úgy érzem, rokon műfaj számodra a novella és a vers, nem zárják ki egymást, inkább serkentik.

A jó novella legalább annyira tömörít, mint egy közepes intenzitású vers. Csakhogy a nyersanyaga történet, és nem érzelmi vagy gondolati indulatmenet. Alapegysége talán nem a szó, hanem a jól megszerkesztett mondat. De a novellában a vágások, kihagyások, a váratlan abbahagyás ugyanúgy főszerepet játszanak. Nem a szereplők, nem a lírai én, nem a tárgyak, nem az érzelmek, hanem a nem ábrázolt, mely fehér foltként körbeveszi és egybetartja azt a kevéske papírra kerültet. Ennyiben egy vers és (rövid)próza.

Aki több műfajban dolgozik, annak különben szerencséje van, mert a műfajok egymást inspirálják, így szinte sohasem marad munka nélkül. Az írói válság másik formáját kénytelen megismerni, a túl sok félbemaradó mű termelését. Ezek a befejezetlen művek kísértetekként követik az embert. Goethe és Thomas Mann életük végére minden adósságukat rendbe tudták tenni, elvarrták az elvarrásra méltó szálakat. Kafka a maga jóval rövidebb életidejével szinte mindent elvarratlanul hagyott, ezzel megmutatva nekünk a töredékesség fontosságát még a regény esetében is.

 

Az említett írás egy készülő novelláskötet része. Mit kell tudnunk róla? Személyes ihletettségű a kisfiú története, ennek folytatása olvasható a készülő könyv többi novellájában?

A könyv több ciklusból fog állni, de az egyik ebben a hatvanas évekbeli dunántúli faluban játszódik, és valóban többek között gyerekkori emlékeimből áll össze háttéranyaga. Ebből teremtem a valóságot, amit ábrázolni kívánok. Az egész könyvnek az a címe, hogy A szabadság első éjszakája, és 2019 könyvhete a várható megjelenés. Gyerekkorom felváltva telt Budapesten és Móron, 2 év itt, 2 év ott, iskolaév itt, szünidő ott. Mikor a valóságot próbálom feltérképezni, azt a valóságot, amit gyerekkoromban megismertem, akkor a vidéki, falusi miliő mutatkozik fontosabbnak. A hatvanas évek rosszul bevilágított estéiről nagyon sokat tudok (azaz semmit), ezért képes vagyok kezdeni valamit ezzel az anyaggal, és megismertetni végre az embereket avval, hogy mi is maga a valóság (azaz a rémálomszerű emlék).

Vörös István
Fotó: Laik Eszter 

„A rendezők, de főként a színidirektorok nem ismerik igazán a kortárs magyar drámát, és így aztán nem bíznak benne, félnek tőle. Mint ahogy senki nem bízik abban, amit nem ismer, és fél is tőle, ha van félnivalója. A kortárs magyar dráma persze félelmetes, de azért, mert sokat megmutat a drámai kortárs magyar világból. Ezzel nem jó szembenézni. Ráadásul van egy szinte szükségszerűen bukásba vivő sikerorientáltság (anyagiasság) az egész kulturális szcénában. Jogászok és gazdasági igazgatók döntenek színtisztán szellemi: művészeti és tudományos kérdésekben. Ez egyenes út a tragédia felé. Legyek patetikus? A Vörösmarty által emlegetett nemzethalálhoz” – régebbi interjúnkból idézek, amikor a színpadi adaptációidról beszélgettünk. Drámaírói tevékenységed sem ismeretlen a színházba járó emberek számára. Az ugyancsak A hónap alkotójában megjelent Hamlet, skandináv krimi című műved színházi felkérésre írtad; Hamlet aktualizálása, modern korba helyezése a cél?

A Hamlet, mint annyi más színház iránt érdeklődő szerzőt, meglehetősen foglalkoztat. Olyannyira, hogy két saját Hamlet-drámán is dolgozom párhuzamosan, már évek óta. A másik már hatvan oldal fölött jár terjedelemben, címe: Hamlet álma, de van egy olyan félreolvasása is a címnek, hogy Hamlet állama. Majd meglátjuk, melyik lesz. Ott az az ambícióm, hogy mindent, ami másképp történhetett volna a Hamletban, azt úgy, másképp, vagy esetleg másképp másképp írjam meg. Ez a szöveg, a Skandináv krimi, épp fordítva, mindent ugyanúgy hagy, de a motivációkat igyekszik elmélyíteni. Itt egyszerűen újraírom Shakespeare-t. Hogy pofátlanság? Persze. Remélem, magának a mesternek kedvére volna. Mind a két munkára saját magamat kértem föl. De mindkettő után mutatkozott már érdeklődés. A Hamlet álma a Kaj Ádám vezetésével az ősszel első évadával bemutatkozó esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház premier-tervei közt szerepel. Egyik változatban sem szeretném aktualizálni a témát, mivel Shakespeare épp a maga időtlenségében bontotta ki, a műben keverednek a 16–17. századi Európa és Anglia viszonyai, és a 9–10. századi Dánia és Európa viszonyai. Abban a korban a művészeknek még nem volt történeti érzékük, még senki sem gondolt rá, hogy történelem létezne, mely épp a változásokból összeálló mozgás irányának a felismerésével veszi kezdetét. Mármint az emberiség történetének történelemként való megírása. Fukujama nemrégiben fölvetette, hogy a történelem véget ért. Azóta sok minden történt, de az nagy kérdés, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy történelem. El sem kezdődött talán, filozófiai értelemben. Világszellemre vagy történelmi szükségszerűségre kár gyanakodni. És Isten is láthatólag közömbös a történeti folyamatok iránt. Talán mert örökléte miatt nincs időérzéke. Szóval Shakespeare így bontja ki a történetét, és én bizonyos dolgokat éppen a kora középkor miatt tudok megérteni a Hamletben, másokat a reneszánsz világ logikája miatt. Épp ebbe a sötét, mert kivilágítatlan, történelem előtti világszemléletbe szeretnék visszalépni e munkáimban. Hogy ez a mi korunk felé is aktuális? Vegyi reakciót, pezsgést, sóképződést mutat? Épp így kell lennie.

 

Varga Melinda

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése