A folyó már nem jelkép – Nagy Lea és Zsille Gábor versei

Líra, Költészet
 
 
A folyó már nem jelkép
Nagy Lea és Zsille Gábor versei
 
Zsille Gábor
Nem a folyó
 
Korunk embere a tavakért rajong,
nem a hömpölygő folyókért, nem az
örvénylő, kavargó, tovatűnő vízért.
A Dunából csak egy holtágért.
A folyó már nem jelkép, nem útvonal,
remekül megvan nélküle a kereskedelem.
A tétlenség bűvöl el minket,
nem a mozgalmasság. A Balaton kell
és a tenger, a Balaton, mellyel
kilencszáz évig semmit sem kezdtünk,
majd száz évvel ezelőtt felparcelláztuk,
a Balaton, bekrémezve heverni
a strandon, pizzát enni vagy lángost,
jégkrémet, fagyit, esténként
sör mellett ülni szélvédett teraszon.
Korunk embere az állóvíz kényelmét
vágyja, nem a folyópart nomád,
kanyargó szeszélyét. Az állandóság
látszata, az kell, nem a változó lét.
Nem egy folyó – a Balaton.
Tó, tó, egy tócsányi hely,
hová néhány napra kiszakadhatunk
az események özönéből,
a cselekvés áradatából.
 
 
Duna
 
Ha
         a folyó tényleg összekötne,
         ezer bombától, szennyezéstől
         nem lenne sebzett a medre,
         áradna belőle testvériség,
         létezne kiengesztelődés,
         ívelne híd fél földrészen át,
akkor
         tudnánk és értenénk, mi történik
         Pozsonyban, Belgrádban, Bécsben,
         fel tudnánk sorolni nyolc-tíz
         ottani kortárs művészt,
         beszélnénk egymás pattogó,
         zsizsegő, mekegő nyelvét.
 
 
Pillekönnyű dal
 
A műanyag palackok, miket
gondosan összetaposva dobok
a szelektív kukába, ön- és
környezettudatos fejjel,
az uniós országokban begyűjtött
ásványvizes és egyéb flakonok
jelentős része kínai
teherhajókon végzi;
 
az EU komoly pénzeket
fizet kínai cégeknek, hogy
újrahasznosítás végett vigyék,
vigyék a szemetet messze, Ázsia
felé; de kinn a nyílt óceánon
a hajó rakományának java,
néhány száz tonna palack
belepottyan a vízbe;
 
így hizlalom szelíden,
elkötelezett szelektíven
a világtengeren úszó irdatlan,
makacs áramlatoktól összeállt
szemét-földrészt, szigetet;
úgy ártok, hogy védek,
s vagyok halak, delfinek, rákok,
védtelen bolygóm gyilkosa.
 
 Nagy Lea
 
Nagy Lea
Tenger
 
 
Messze van tőlünk. A távolban leselkedik ránk a horizont. 
 
Szeretnénk, ha a tenger csak a miénk lenne. Ha nem osztozna senki máson. Tobozok és fügék hullanak a sós partokra. Télen még
 
a kikötők lábaihoz is felcsapnak, csak azért, hogy újra simogassák
végtelen kékségét. Atomjaiban minden csapódás ott van. Szemez
 
az éggel. És beszélget uránusszal. Halak tátogják minden kérését. 
Senki sem ismerheti őt igazán. Ha bántják, visszacsap. Sósan és
 
erősen. Mindent kilök magából. Itt ő parancsol. Lábadhoz dörgölőzik, akár egy macska, de eltol, ha megérzi bűzödet. Sír, és hallgat, egész nap.
 
Halászok mozdulatait lesi minden pillanatban. Színeit váltogatja, akár egy kaméleon. Titkait a mélysége őrzi. Búvárokkal köt alkut, ha fenyegetik.
Parton nem járt sosem. Keresztre feszül, mert azt kérjük. 
 
Messze van tőlünk. A távolban végtelenül leselkedik ránk. 
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése