Könyvajánló – Dezső Kata: Akiket hazavártak

Láthatatlan könyvtár, Könyvespolc, Fűalatt
Dezső Kata_Akiket hazavártak  
 
Könyvajánló – Dezső Kata: Akiket hazavártak
 
Nem tudni, honnan jön és merre tart: Dezső Kata értelmezhetetlen jelenség. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia üdvöskéje ‒ a 001-es ‒ játszi könnyedséggel írja radioaktív érzelmeket sugárzó, fölzaklató verseit, amelyek súlyosak, mint az ólom, mégis mintha valamiféle transzcendens vízen lebegnének. Nem ragaszkodik hozzájuk; ha kell, bármelyiket könnyedén átírja vagy kitörli, és ír egy másikat – egy jobbat. Azt szokták mondani, egy könyv akkor van készen, amikor egyetlen szavát sem tudjuk jobbra cserélni. Ám Dezső Kata esetében ez a művelet egy borgesi időlabirintust generálna, úgyhogy inkább kettévágtuk a gordiuszi csomót, és bemutatjuk költészetének aktuális keresztmetszetét. „A kaktusz évente egyszer, pont most virágzik.”
 
 
Res Gesta
 
Az éjjel hirtelen felkapcsolt villany fényemléke,
a retinán a komód árnyéka, amikor lassan lesz
reggel, és gyorsan sötétedik minden hétfő,
hajnalban a boltba sietőknek, akik bort vesznek,
de pálinkával köszöntik a tájban fészkelő nincstelenséget,
mindig nagyokat köszönök.
 
Félek, hogy a hozzám közel állók
hozzám közel eső térben és időben halnak meg,
és a ravatalon a szájukban felejtik legféltettebb szavaikat.
 
A mosógépben hagyom a ruhákat,
a csésze aljára szárítom a cukrot azok után,
akik sose köszöntek kávét és szebb időket,
 
elhagyom ezt a rendszert, a megyét,
a dialektust, a kapu előtt fejlődőket,
következik egy másik város,
ahol elfelejtem, mit érez a vízbefúló,
ha árnyéka a partról nézi,
és nem siet a segítségére, ha végleg elveszett.
 
 
Tamás
 
Hogy értelme van, régóta sejtem,
definícióját sorsom kizárta,
de kételye ül meg minden testen
s fordított ontológiája.
 
Rád adhassam szűkös bizonyságát
és azt, ahogy sokszor levezettem,
téged kaplak, a megoldás mását,
hogy értelem van az erezetben,
 
ami egy piros szívbe fut.
Rajzolok és tolom, ha kész lett,
hogy erre kanyarodik az út –
jelentheti a krétakészlet,
 
hogy elhasználtam minden rózsaszínt,
mert nincs más színem a szerelemre,
s ha egy magazin rám kacsint,
hogy nem szabad, és ne higgyek benne,
 
kunyerálom a novokaint.
 
 
Idegenek
 
Emlékszem a hideg esőre, amibe
a kerti bútorok zárkóztak a napfény elől.
 
A verandát hányadosokká csonkolja az idő
és az anyag lényegének szilánkosra bomlása,
olyan a tér dinamikája ebben a folyamatban,
mint a végtelen magányra ítélt buszmegállóé.
Félnek benézni a gyerekek.
 
Nyílik a kapu, fél ötkor elevenség,
a fű nőni kezd, ugatás visszhangja köröz
az epicentrum fölött, majd a kerítésen fennakadt
szatyorzörgésre bejövő asszony illatát
dobálják egymásnak a friss rózsapalánták.
 
Idegenszagot hoznak az óvodából,
a férj bejelenti, hogy elhagyja a családot,
hangok nélkül is tudja mindenki,
hogy meg kell jegyezni az utolsó kivonulást.
 
A kaktusz évente egyszer, pont most virágzik.
 
A szentjánosok szeme vörös gőzben ég,
a fák szálanként fonják körül a családi képet,
a vacsora zaja mögé bújt asszony egy kiszáradt almafa alatt
most veti nyakába a kötelet.
 
Nem marad senki.
A kert emlékezik.
 
 
Síkmodellek
 
Parancsra nőtt virágokon lépek, 
tulajdonom már minden famodell, 
enyém a táj. Megtartó vidékek 
képével élek, abban alszom el. 
 
Aktot tár elém a csapzott mező, 
a levegő belengi, a vásznon
síkságban nyugvó, szétrúgott redő. 
Két lepedő tartja minden álmom. 
 
Derengő délibáb most a város, 
minden hegy peremén Istenhez ér, 
a kopott macskakő már csak álmos 
barnának látszó, néma kőfedél. 
 
A horizont ad sík falat a háznak, 
a tompa holdsugár meszeli puhán; 
a tájon élők még sose fáztak, 
tűz nőtt az eladott búza után. 
 
A falvak ifjúsága felnő: 
a kukorica lent felejtett magja, 
a honvágy szétvert, kósza felhő, 
jövőmosta visszaút a hamva.
 
 
L’image en Soi
 
Önre gondoltam, ki lopja mások álmát,
szívem az eszem ellen sokszor síkra vitt,
úgy fürkésztem lázasan kegyed kis lábát,
puha combja közt születésem titkait.
 
Rejtegetni, ami mással megosztható,
nem mutat semmit, csak önző, gonosz tettet,
utoléri magát bennem a lomha szó,
magát szeretem, az alkatot, a testet.
 
A finom nő piacra fut és illatos
haját férfiak tartják mögötte folyton,
a sok kérő mohón egymásra tapos,
hogy az egyiknek egy apró igent mondjon.
 
Ha szerelmem Önben fakó érzés,
nem akar hű oldalamon nászra kelni,
egyebem nem marad, csak a kérdés:
hogy felejtsek, ha magán kívül nincs semmi?
 
Dezső Kata: Akiket hazavártak, Előretolt Helyőrség Íróakadémia (KMTG), 2017, Budapest
 
 
 
Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése