Ugrás a tartalomra

A táncdalénekes bosszúja – Juhász Kristóf írása

A szerkesztési szerkesztő úgy érezte, népek üldözik, hol jól, hol rosszul művelt népek, akik vagy el akarják égetni, vagy kanalat akarnak belőle faragni. A legkülönbözőbb kollégák próbáltak megsemmisíteni minden, környezetükben található kanalat, mert lidércnyomásos látomásaikra emlékeztették őket. Mikor már egy hete mindenki villával ette a levest a szerkesztőségi ebédlőben, kezdetét vette a felmondások sorozata.

 

Az aznapi riportalany B. Bycek Nárcisz, Széchenyi-díjas (a kitüntetést eredetileg öngyilkos államférfiak számára alapították, de miután nyolcvan alatt egy sem akart végezni magával, kénytelenek voltak kiterjeszteni művészekre is) táncdalénekes, népművelő és kanálfaragó művész volt. A riporter alaposan fölkészült B. Bycekből. Minden táncdalát meghallgatta, utánajárt, hol, mikor, hogyan, mennyiért és milyen népeket művelt, és megnézte pár ezer faragott kanalát is. Különösen egy költőien lágy ívű kiflifelező kanál meg egy bukolikus naplementékkel díszített, decens merőkanál ragadta meg. A táncdalok között is volt néhány, amit megkedvelt, a Rózsa, Ibolya, kifolyt már a téja címűt le is töltötte, és örömmel állapította meg, hogy egyebek mellett azért tetszik neki, mert egy ismert ujgur-cseremisz népi pophimnusz, a Vajra Jujmuj felső szólamaiból, meg egy kevéssé ismert floridai death metal-együttes, a Direct Demon Bloody Goat Peasants című számának alapriffjeiből van összegyúrva. Természetesen a nóta a kultúrtörténeti jelentőségű kompilálástól függetlenül is megőrizte hagyományos táncdaljellegét.

A riporter így okosakat kérdezett a művésztől, aki bőbeszédűen válaszolt is, bár kicsit motyogott, de hát ez egy kilencvenkét éves, ma is aktív táncdalénekestől, népművelőtől és kanálfaragótól teljesen elfogadható. Az interjúban szó esett múltról, jelenről, jövőről, az első táncdalokról, elsőként kiművelt népekről, az első kanalakról, valamint a tervekről is – B. Bycek egy grandiózus, Népek Kanala munkacímű, faragott látványbeton alkotással szerette volna összekötni a Lánchidat a Margit híddal.

Jól sikerült a cikk, a riportalany elégedett volt, a rovatvezető, a rovatszerkesztő, a rovatszámítógép-kezelő, a rovattördelő, a rovatbüfés és a rovatrevizor szintén. Mégsem figyeltek eléggé, márpedig egy színes, kultúrpolitika-integrációs és aktualitás-historizáló magazinban nagyon kell figyelni a részletekre!

Egy ilyen magazin hierarchikus struktúrája a következőképpen épül föl: a riporter cikkét ellenőrzik a fölsorolt kollégák, majd közvetlenül nyomdába kerülés előtt az ő ellenőrzésüket is ellenőrzi az olvasószerkesztő, a lapszerkesztő, a felelős szerkesztő, a szerkesztési szerkesztő, valamint egy véletlenszerűen kiválasztott kolléga, akin a lélektani hatást tesztelik. Hogy melyiknek van adott esetben vétójoga, azt egy bonyolult, a rossznyelvek szerint alapvetően kabbalista számmisztikán alapuló kalkuláció alapján szokták eldönteni a magazin számítási osztályán.

Nem véletlenül vetődik ennyi vigyázó tekintet egyetlen cikkre! A munkatársak ezúttal is rengeteg problémát fedeztek föl, amiknek a riporter nem járt elég alaposan utána. B. Bycek ugyanis ravaszul titkolni próbálta, hogy kezdő korában nemcsak kanalakat, de olykor bizony kerti csapokat is faragott, márpedig mindenki tudja, hogy a faragott csap a rajta rendszeresen átfolyó víztől egy idő után megdagad, a dagadástól pedig eldugul – így váltak az ilyen faragványok örök időkre az öncélú terror és elnyomás szimbólumaivá. Az is kiderült, hogy B. Bycek nemcsak jóindulatú, békés népeket művelt népművelőként, hanem gonosz, arrogáns népeket is: több ízben tartott faragó szakkört például a Hamarpiskótási Illegális Hulladékégető Klubban. Persze magyarázkodott utána: hogy ő Legális Hulladékégetőnek olvasta a klub nevét, meg hogy alapvetően senki nem égetett semmit, hiszen csak faragtak... De a riporternél sokkal tapasztaltabb kollégák hamar átláttak a szitán, nem dőltek be a riportalany őszintén csillogó tekintetének, vele születetten tehetséges hanghordozásának, meggyőző habitusának és őszbe csavarodott fürtjeinek!

Iszonyatos botrány kerekedett a dologból. A különböző szerkesztők ugyanis úgy döntöttek: nem dobják a cikket a süllyesztőbe, hanem átírják. Így lett a riporter alapvetően rajongó hangvételű írásából egy tényfeltáró-leleplező dolgozat. A riport megjelent, B. Bycek Nárcisz elolvasta, szívéhez kapott, és azonnal szörnyethalt. Másnap közölhették a nekrológot is. Persze az elhunyt családja zaklatni kezdte a magazint: vegyék le a – most már – kegyeletsértő interjút az internetes felületekről. Ám a szerkesztőség csak a vállát vonogathatta: a hirtelen halálhír miatt minden B. Bycekkel kapcsolatos tartalom ezernyi felületen terjedt el.

Szegény riporter csak nézte, micsoda skandalumba keveredett: cikke hivatkozási alap lett pró és kontra, elvakult Bycek-rajongók és Bycek-gyűlölök áldották vagy átkozták a nevét. A tény, hogy a magazin hierarchiája miatt a cikk nagy részét igazából nem is a riporter írta, hanem a megszámlálhatatlan szerkesztő, aki aznap ügyeletben volt, senkit nem érdekelt. Az ember elvégre nem lapok hierarchikus struktúrája miatt olvas interjúkat, hanem a benne szereplők miatt. A riporter akár ki is használhatta volna a hirtelen jött népszerűséget, de méla természetű volt, nem szerette a felhajtást, így élete hátralévő részében inkább XIV. századi pék-költőkkel készített interjúkat, akik nem tudtak szörnyethalni semmilyen szerkesztő semmiféle átírásától, mert eleve holtak voltak. A riporter ebben a történetben nem is érdekes. Ahogy az országos botrány sem érdekes, hiszen botrány minden országban van.

Annál érdekesebb dolgok történtek a szerkesztőségben! A cikk átírását végző alapos munkatársak hangokat kezdtek hallani. Az olvasószerkesztő suttogásokról és sikolyokról számolt be, amelyek kávézás közben zaklatták. Kollégái aggódó javaslatára leszokott a kávéról. A cigarettáról is. Sportolni kezdett. Ettől aztán hamarosan óriási repedések mutatkoztak szakmai rátermettségének gránitfalain. Hibát hibára halmozott. Többször elaludt munka közben. Egyszer riportot írt valami tűzoltónapi bankettról – a cikket ellenőrző figyelmes kollégái fenyegető üzenetet vettek észre a sorok kezdőbetűit összeolvasva: B. Bycek visszatér. Az olvasószerkesztő persze pánikba esve szabadkozott: neki ilyesmihez sosem volna fantáziája! Ezt kollégái, akiknek szintén nem volt fantáziájuk semmihez, elfogadták. Ettől persze csak nagyobb lett a pánik, hiszen azt is el kellett fogadniuk, hogy tényleg a meghurcolt művész lelke üzent nekik a túlvilágról. A paranormális jelenségek fokozódtak és gyarapodtak. A lapszerkesztő sikoltozva menekült holmi faragott kanalaknak látszó ektoplazmák elől. A felelős szerkesztő egymás után három autójával is átbucskázott az autópálya szalagkorlátján, mert a be sem kapcsolt rádióból váratlanul síri táncdalok huhogtak rá. A szerkesztési szerkesztő úgy érezte, népek üldözik, hol jól, hol rosszul művelt népek, akik vagy el akarják égetni, vagy kanalat akarnak belőle faragni. A legkülönbözőbb kollégák próbáltak megsemmisíteni minden, környezetükben található kanalat, mert lidércnyomásos látomásaikra emlékeztették őket. Mikor már egy hete mindenki villával ette a levest a szerkesztőségi ebédlőben, kezdetét vette a felmondások sorozata.

A kollégáknak választaniuk kellett: vagy kiengesztelik valahogy B. Bycek Nárcisz szellemét, vagy a tébolydában kötnek ki – esetleg valami ördögűző karmai között, ami még több pénzbe kerül. Fantáziátlanok lévén egyikük sem hitt a szellemekben – de a bőrét, azt féltette mind. Kezdetét vette a vezeklés – és ezzel a magazin lényegében megszűnt, hisz mindenki munkaképtelen volt immár, aki döntésképes pozíciót töltött be a lap hierarchikus struktúrájában.

A kollégák egy darabig engesztelő cikkeket írtak B. Bycekhez, de hamarosan rájöttek, hogy a szellemet bizonyára csak a totális behódolás engeszteli ki. Nem volt más hátra, mint beteljesíteni az elhunyt végakaratát, mit élete utolsó interjújában is említett: a kollégáknak, minden ingó és ingatlan jószágukat pénzzé téve, meg kellett építtetniük a grandiózus, Népek Kanala című, faragott látványbeton alkotást, összekötve a Lánchidat a Margit híddal, in memoriam B. Bycek Nárcisz. Ettől koldusbotra jutott az egész társaság, viszont a kísértet nem háborgatta tovább őket.

A szerkesztőség épülete azóta üresen áll. Kísértet járta helynek mondják. Csak a legbátrabb riporterek, bloggerek, kalandorok és rajongók merészkednek oda, hátha B. Bycek síri árnya még egyszer fölbukkan. Hogy van-e ennek értelme, majd eldönti az utókor.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.