Ugrás a tartalomra

A hang – Nagy Gizella írása

A hang már szinte naponta megszólította. Néha parancsolóan szólt hozzá, máskor gyávának nevezte, amiért nem mer véget vetni a nyomorult életének. Volt, hogy arra biztatta, ugorjon le a tetőről, máskor meg, hogy a fürdőben vágja fel az ereit. Kálmán ilyenkor befogta a fülét, hogy ne hallja – csakhogy a hang belülről jött...

Egy bágyadt őszi délután szólt hozzá először a hang. Sárival valamin összeszólalkoztak. Szó szót követett, végül a felesége csúnyán szitkozódva csapta be maga mögött a bejárati ajtót. Kálmán sötéten nézett maga elé, keserű haragot érzett, egész teste reszketett a dühtől. Könnyű Sárinak! Pár percig csapkod, kiabál, aztán ahogy jött, úgy el is párolog a mérge. Bezzeg ő le sem hunyja majd a szemét, álmatlanul forgolódik egész éjszaka, hogy aztán kialvatlanul, holtfáradtan menjen reggel munkába. Jól ismerte már ezt az állapotot. Mióta Sári nővérének hívására idegenbe költöztek, gyakran fordult elő vele, hogy éjszakákon át nem aludt egy szemhunyásnyit sem, mert hol a honvágy gyötörte, hol meg Sári komiszkodása bosszantotta fel.

Gondolataiból egy halk, de határozott női hang zökkentette ki:

Ott a kés a konyhában, jó éles. Csak egy határozott, erős mozdulat, és vége minden szenvedésednek. Tedd meg hát, ne habozz!

Először azt hitte, Sári szól hozzá. Döbbenten nézett körül, de egyedül volt a szobában. Mozdulatlanul ülve maradt, nem értette, mi történik vele. Hamarosan hazajött Sári, tett-vett a konyhában, vacsorát készített, majd beszólt Kálmánnak, hogy menjen enni. Kálmán kiment, evett pár falatot, ám a hangról nem szólt Sárinak.

A napok a szokott módon teltek. A hang nem jelentkezett, de Kálmán tudta, bármikor megszólalhat. Halk szavú lett, befele forduló, ritkán beszélt, és még ritkábban nevetett. Sári rábeszélte, hogy vizsgáltassa ki magát. Depressziót állapítottak meg nála. Az orvos pihenést és kikapcsolódást javasolt, és persze felírt egy csomó gyógyszert. Elhatározták, hogy hazalátogatnak, amint kitavaszodik. Március közepén érkeztek haza. Nagy örömmel fogadták őket. Kálmán özvegy édesanyja, aki a kisebbik fiával lakott a szülői házban, sírva fakadt a boldogságtól, hogy annyi év után végre magához szoríthatta messziről jött fiát. Kálmán is meghatódott, és, noha nem mindig volt felhőtlen a kapcsolata öccsével, most őt is magához ölelte anyjával együtt. Szép napok következtek. Délutánonként felkeresték a rokonokat, ismerősöket, esténként családi körben poharazgattak, beszélgettek. Napközben, amíg a fiatalok munkában voltak, Sári kivonult a konyhába, az anyósát meg beküldte Kálmánhoz, hogy alaposan beszélgessék ki magukat.

Kálmánnak már az érkezésükkor feltűnt, hogy mennyi változás történt a házban. Kicserélték a régi ajtókat, ablakokat, központi fűtést szereltettek, a régi fürdőszobát kibővítették, az új csempe és járólap csillogott-villogott, az ütött-kopott kád helyére modern zuhanyfülke került. Sári tréfálkozva jegyezte meg, hogy még náluk sincs ilyen luxus. Még a régi kocsit is a új, drága modellre cserélték. Egyik beszélgetéskor Kálmán meg is kérdezte anyjától, hogy miből futotta ennyi mindenre ilyen rövid idő alatt. Az anyja elpirult, aztán restelkedve, alig hallhatóan ezt rebegte:

– Tudod, fiam, tavaly került egy vevő a földre. Jó árat ajánlott, és készpénzzel fizetett. Az öcséd meg odaadta. Sok volt a baj vele, drága volt a munka, a gabonát meg nem lehetett eladni, meg az adó is...

Kálmán az utolsó szavakat már nem hallotta. Gépiesen támolygott be a hálószobába. Szédült, zúgott a feje. És meghallotta a hangot, nagyon tisztán:

Látod, már a legközelebbi rokonaidban sem bízhatsz. Nem arról volt szó, hogy a földet csak közös beleegyezéssel adhatjátok el, az árán pedig megosztoztok néhai apátok óhaja szerint? Nem azt tervezgetted, hogy ott kint a te részedből veszel egy kis telket, ahova hétvégeken kijártok majd piknikezni? Látod, rútul elárult az öcséd, de anyád sem különb. Ha nem kérdezel rá, meg sem tudtad volna. Hát mire vársz még? Itt ez a sok gyógyszer, tömd a szádba mindet, ott a pohárban a víz, hajtsd fel, és feküdj le! Nem ébredsz fel többé, és vége lesz minden fájdalmadnak és kínodnak.

Kálmán kábán, reszkető kézzel nyúlt a gyógyszeres doboz után, de hirtelen észhez tért. Kiment a konyhába, szólt Sárinak, és tíz perc múlva már úton voltak a közeli város felé. Egy szállodai szobában töltötték az éjszakát, majdnem reggelig ébren, mert Kálmán mindent elmondott Sárinak a földről is, a hangról is. Búcsú nélkül utaztak vissza. Otthon, miután kipihenték a hosszú út fáradalmait, az orvoshoz vezetett az első útjuk. A doktor azonnal beutalta Kálmánt a kórházba. Hetekig ott maradt. Ekkor a hang már szinte naponta megszólította. Néha parancsolóan szólt hozzá, máskor gyávának nevezte, amiért nem mer véget vetni a nyomorult életének. Volt, hogy arra biztatta, ugorjon le a tetőről, máskor meg, hogy a fürdőben vágja fel az ereit. Kálmán ilyenkor befogta a fülét, hogy ne hallja – csakhogy a hang belülről jött...

Sári gyakran meglátogatta, hosszan elüldögélt az ágya szélén. De gyakran jött Évi is, a lányuk, aki vőlegényével a közeli esküvőt tervezte. Telefonján egy csomó fénykép volt a templomról, ahol az esküvőt tartják, meg a lakodalom színhelyéről, ezeket nézegették Kálmánnal a látogatások alatt, sőt Évi azt is elárulta apjának, hogy nemsokára nagyapa lesz. Kálmán újra mosolygott, az unoka érkezésének híre melegséggel töltötte el a szívét. Sokat gondolt édesanyjára is, aki nemsokára dédmama lesz. Vajon találkozik majd az első dédunokájával? Rá nem haragudott már Kálmán, öccsét okolta az árulásért, és azt kezdte tervezgetni, hogy a közeljövőben újra hazalátogatnak, és majd szállodában fognak lakni, ahol nyugodtan beszélgethet az anyjával. Az állapota annyira javult, hogy az esküvő előtti héten az orvos – a családtagok felelősségére – hazaengedte. De Sárinak lelkére kötötte, hogy ne hagyják egyedül, és amint valami gyanús tünetet észlelnek, azonnal hozzák vissza a kórházba.

Jó volt újra otthon lenni. Elkísérgette Sárit a boltba, és mint a régi szép időkben, reggelenként együtt kávéztak a konyhában. De gyakran sétáltak is a közeli parkban, bár amikor a folyót átszelő hídon átmentek, Kálmán mindig megborzongott.

Az esküvő napján Kálmán korán ébredt. Nem akarta zavarni Sárit, ezért úgy gondolta, sétál egyet reggeli előtt. Amikor a hídhoz ért, rossz érzés fogta el, mégsem fordult vissza. A híd közepén járt már, amikor a hang megszólította:

Nézd, milyen nagy a víz, és milyen erős a sodrása! Most megteheted. Mássz fel a korlátra, és ugorj le! Nincs itt senki, aki megállítana. Tedd meg végre, és túl leszel rajta!

Sári hirtelen ébredt. Döbbenten látta, hogy Kálmán helye üres az ágyban. Előbb a konyhába nézett be, de aztán észrevette, hogy férje felöltője nincs a fogason. Baljós előérzettel indult Kálmán keresésére. Amikor a híd közelébe ért, nagy csődületet látott. Az emberek a karfán áthajolva kiabáltak, és a mélybe mutogattak. Sári futni kezdett, a szíve hangosan vert, de csak néhány pillanatig hallotta az izgatott zakatolást, mert egy száguldó mentőautó fülsiketítő szirénázása minden más hangot elnyomott.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.