Bab és Babér – részlet Bréda Ferenc esszé-kisregényéből
S eme fizikai, fiziológiai és kvantummechanikai tény következtében a Megnevező mágus-magiszter tényleges hatást gyakorolhat a kezelendő, távvezérelendő tárgyra-személyre-jelenségre és történésekre, akik-amik ezenképp kisebb-nagyobb időeltolódásokkal ugyan, de föltétlenül engedelmeskednek is természetesen az őt fölszólító Névnek…
EPILÓGUS
amely, mint tudjuk, minden rendes műben megvan, minthogy az
E p i l ó g u s
nem egyéb, mint az
Elöljáró Beszéd
és a Nyitány,
vagyis:
a
Pro-
lógus
t ü k r e,
t a n u l s á g a
é s s u m m á z a t a.
Végszó,
amelyből kibomlik majd
sebesen,
hogy valójában semminek sincs vége.
I
AZ EPILÓGUS PROLÓGUSA
Sokadacska évfolyam csorgott-csörgött-csengett le a Nagy-Szamoson a pásztori Kojun Bábá Dághjához (tör. dagh, hegy), vagyis az Él Báb Hegyéhez vezető Utunkat követően.
Sari Saltuk Babáról, azaz a Sárga Föld Pásztoráról először az utazó dervis Ibn Battuta (1304–1377) tesz említést 1331-ben a Seyahatnâme című útikönyvében. II. Szolimán szultán expedíciós naplója, az 1538-ban írt Munsaat es Selattin szerint a szultán 1538. augusztus 17-én találta meg Saltuk Baba Sírját, miután hadserege élén megérkezik Babadagba. A szultán ezután halászni ment a közeli tavakra, a helybéliek szíves segédkezésével. A hamarosan búcsújáróhellyé váló Sírhoz nemsokára II. Bajazid szultán és szeretett nagyvezírje, Kara Semsz Eddin is elzarándokolának. II. Rákóczi Ferenc is lerótta kegyeletét Sari Saltuk Baba sírjánál 1705-ben. Továbbá a helybéli legendárium szerint Kojun Babának, a babadagi Juhok Pásztorának Sari Saltuk Baba (avagy a Dédé) önnön csodatevő Sírjának a helyét az álmok hullámhosszain födte föl…
Ám az egész, ezópuszi-egyiptomi allegóriákba avagy inkább varázshegyes tündérmesébe illő, önfölismerődési Kalandunknak maradt egy fölfedezetlen, s még a legnagyobb tudatlansági sötétünkben is rejtvénytörői iránytűként foszforeszkáló s delejesen vakító,
napfehér
éjfekete
&
földi
s
nyilván
fölső
Fő-
Folt-
ja,
amelyet csak azért nem tudtunk föltérképezni útkutató elménk agytérképére, mert amaz a legteljesebb félhomályban rejtezkedett, s mely titáni titok a föntebb fölidézett, nem mindennapi események egyik alapvető visszatérő motívumát s végtére is mindent-megnyitó tolvajkulcsát képezte.
E kútmély rejtély pedig épp ama kérdéses, titokzatos és virilis Virág neve vala, amely utunkat már az eleitől kezdve végigkísérte, s amelynek mibenléte és minősége, mint ahogy ezt megfigyelhette a szemfüles és nyájas Olvasó, még mindig megválaszolatlan maradt a visszapörgetett s már elmesélt eseménysorozatban.
S ez a tény az Olvasót, ugyanakképp, miként bennünket is, a legbizonytalanabb megválaszolatlanság fölfüggesztődött adrenalin-fürdőjében hagyott.
Noha a tündérkirálynői Ízisz is még a félig-meddig feledésbe merült, égien égő és egyedi Egyiptomban megmondta volt már vala a szakértőknek, hogy a Név az nem más, mint a megteremtett, kidolgozott Dolog, s hogy a Dolog, a létrehozott Mű, a Mív az pedig épp a Név…
Vagyis hogy a megnevezés frekvencia-zengzete, azaz rezgésgörbéje egy oly ködös kód, egy oly rendteremtő rejtjel, egy olyan, a várakozási szintünket beigazoló varázsige, amely bizony berezegteti a Megnevezettet.
S eme fizikai, fiziológiai és kvantummechanikai tény következtében a Megnevező mágus-magiszter tényleges hatást gyakorolhat a kezelendő, távvezérelendő tárgyra-személyre-jelenségre és történésekre, akik-amik ezenképp kisebb-nagyobb időeltolódásokkal ugyan, de föltétlenül engedelmeskednek is természetesen az őket fölszólító Névnek, megnevezésnek és beidéző parancsszónak, miként a sűrű-sötét rengetegben eltévedt Jancsik-és-Juliskák a Vasorrú Bába mézeskalács-vacsorára tessékelő hívószavának…
Noha mindezeket mi, a két varázslóinas avagy mágikus hályogkovács-mesterjelölt a babadagi Tűz-Utunk s minket a dobrudzsai Kő-sivatagba űző, megvilágosító elvonulásunk és zarándoklatunk előttről is már valahonnan mintha tudtuk volna…
Minthogy egy valaminőféle, belsőleg hallott hang, aki, miképp Mihály Arkangyal Michelangelónál s miként, mint minden igazi műalkotás esetében, kissé brujázs-szerűen, de mintha alá is írta volna magát szellemi, kút-kutató utunk értelmi szerzőjeként, a téridő-mezőbeli háttérből bennünket s cselekedeteinket oly bölcsen célirányító Központ mindenttudó Főnöke gyanánt…
Mint ahogy meg is fogjuk tapasztalni mindannyian mindezt a hamarosan elhangzó, utolsó, s nem kevésbé mágikus sorokban,
melyek a következő, alig hallható, de annál halhatatlanabb lelki ösztönzéseket sugalmazták mindkettőnknek három- s néha hathavonta visszatérően, olyanszerűen,
mint mikor délben, a Hellász déli részén tevékenykedő, delphói Pythia,
vagyis
a Jelen jeleibe,
a mulatságos Múltba
s a felénk jövő Jövő javítható javaiba
is oly könnyen belelátó s a mi számunkra
mindig is jókat jósló Jósnő (az Etnába fejest ugrott,
s a bronz-szandálját nekünk itt hagyó Empedoklészt utánozva)
mind alább s alább hajtotta fejét,
s a vulkán-füstbe elmerülő,
háromlábú jós-székből
azt mormolta,
hogy:
A nyári szék az asztalon feledve,
közepén lábnyom – járt itt valaki,
és innen ugrott fel,
az űr huzatját
azóta sem tudják betoldani.
Valószerűtlen, súlyos nyári ég
lágy zivatarja mossa homlokom,
elkezdődött tán pont itt valami,
hogy véget ér, azt már nem is tudom.
Tizenkettő, a déli napsütés a székre csap,
még vagyok valaki,
és leadok néhány jelet, hogy jeltelen
is tudjak izzani.
(1)
− suttogta a fülünkbe a jelzést Ő, Isis istennő Főpapnője, s csupán e varázsige elhangzása révén szállhattunk-révülhettünk ezután mi is magunkba, a Lét léptékeinek a lépcsőin haladva lefele, az Al- és Áltudat, az Alsó Alany s az Álom almai és aranyalmái felé…