A költő hazája – hazafias versek klasszikusainktól

Líra, Költészet

1848-49
 
A költő hazája 
 
Vörösmarty Mihály
Hymnus
 
Isten segíts! királyok Istene!
Emeld fel hozzád a király szivét,
Értelme légyen mint napod szeme,
Hogy végig lássa roppant helyzetét,
Hogy aki fényben milliók felett van,
Legyen dicsőbb erényben, hatalomban.
 
Isten segíts! népeknek Istene!
Tedd jóra, munkássá e nemzetet,
Hogy amihez fog óriás keze,
Végére hajtson minden kezdetet.
Add hogy mit emberész és kéz kivíhat,
Ne várja mástól mint szerencsedíjat.
 
Isten segíts! országok Istene!
Ruházd fel áldásoddal e hazát,
Hogy mint az őskor boldog édene
Dúsan viritson bérczen, síkon át,
És míg keblén a hűk örömben élnek,
Pallost mutasson fondor ellenének.
 
Isten segíts! szabadság Istene!
Add, hogy megértsük e nagy szózatot,
Adj csüggedetlen szívet is vele,
Hogy tűrni tudjuk, mint szent közjogot:
Tiszteljük azt a törvény ércz szavában,

S ha víni kell, a vérnek bíborában.
 
Mindenható egyesség Istene
Ki összetartod a világokat!
Engedd, hogy bármi sorsnak ellene
Vezessen egy nemes s nagy gondolat,
Hogy nemzetünknek mindenik nyomára
Ragyogjon emberméltóság sugára.
 
 
Arany János
A költő hazája
 
«Művész hazája széles e világ;
A hírnév országútját lakja ő,
S ez út hosszába' minden olajág,
Minden babér az ő számára nő.»
Ám hadd legyen, nem tagadom,
Övé, mely bírja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntalan,
Hogy a költőnek egy – csak egy hazája van.
 
Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlékezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először útnak erede;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér –
És egy szerény zöld ággal megpihen
Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.
 
Ott ismerősen vészik őt körűl
Gyermekkorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerűl
Az agg szülő – tán már csak néhai;
Minden szöget, minden zugot
Úgy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Uj gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.
 
Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szívét és eszét,
Ajkára ez símult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a «szeretlek»-et,
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.
 
S a nyilt szivű nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkrul ajkra száll,
Örül vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel, –
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!
 
Ameddig ily nép fogja őt körűl,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, – addig terűl,
Ott éri végét a költő hazája;
Azon túl maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona – csak egy!
 
Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honért, e honnal s honnak él, –
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.
 
Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza,
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti hallelujah,
Visszhangja messzi ég alá kihat –
És fölverendi a késő századokat.
 
De bár fogy a nép és hazája pusztúl,
És a jövendő hallgat, – nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdúl:
Honát a költő mégse' hagyja el; –
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált –
Ő nemzetének hattyúéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.
 
 
Petőfi Sándor
A hazáról
 
Lement a nap. De csillagok
Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
 
Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörüségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te,
Neked kevés van ilyen csillagod.
 
Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog? mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti népem ősei!
 
Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek,
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe öltözködtenek.
 
Ne nézz ősidre, oh magyar,
Ki most sötétségben vagy itt,
Ne nézz ősidre, e napokra...
Szemeid gyöngék... a napfény megvakit.
 
Hazám dicső nagy ősei,
Ti földet rázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán tomboltatok.
 
Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.
 
Csakhogy rég volt, midőn magyar
Fejekre termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas,
Elfárad még is, mire oda ér.
 
Oly rég elhervadt a babér
A magyaroknak homlokán,
Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese talán.
 
Már rég nem sírtam, s íme most
Pillámon egy könny rengedez.
Magyar nép, vajon hajnalodnak
Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?
 
Magyar dicsőség, mi valál?
Hullócsillag? mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból
És mindörökre elnyelé a föld.
 
Vagy üstökös vagy, oh magyar
Dicsőség! mely jött s távozék,
Hogy századok multával ujra
Lássák fényét a népek s rettegjék?
 
 
Berzsenyi Dániel
Magyarország
 
Itt hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bővség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Európa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreiből merít.
Itt Arkádia zöld halmai nyillanak,
Hol Pán legjelesebb barmok után dalol,
Barmok, milyeneket boldog Arábia
Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt.
Kárpátidnak arany gyomra kevély Perút
Felmúlván, örökös kincseit önti rád.
Minden jót, valamit hint az Olymp ura,
Minden jót, valamit Tellus az emberi
Táplálásra teremt, néked az istenek
Bőv mértékje pazarl büszke határidon.
Boldog népeidet Titusok őrizik,
Kik mindannyi atyák és kegyes istenek,
S kiknek trónusokon Trézia lelke leng.
Törvényed s koronád Cherubim őr fedi,
Nem fertőzteti meg durva tyrann keze:
Törvény, nem hatalom kénye, uralkodik
Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll.
Oh bár vajha kies gyöngykoszorúd között
Még egy illatozó rózsa fakadna ki:
Szállnának le reád Graecia isteni
Kik hajdan lehozák Attika földire
A nagy mestereket s bölcs tudományokat.
Akkor csillagokat hatna kevély fejed,
S elbámulna reád a zenith és nadir.
 
 
 
Tompa Mihály
A gólyához
 
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod'.
 
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.
 
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
 
Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségb'esést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?
 
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!
 
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
 
Sokra sír, sokra vak börtön borúl,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanúl;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.
 
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
 
Beszéld el, ah...! hogy... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.
 
Testvért testvér, apát fiu elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megutálni is kénytelen legyen!
 
 
 
Kazinczy Ferenc
A szabad Erdély
 
Szabadon lihegsz, szeretett haza,
Szabadon lihegsz, megint! karunk
   Béklyóidat összetöré!
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el;
Lobogó tüzeit seregökre
   Az isteni bosszu lövellé.
 
Nem ejte le minket erő;
Bízakodás teve rabjaivá
   Minket a pogánynak.
Esküdt, s mi jók hivénk szavát;
S ő a hivőket, bízakodókat,
   Cselébe voná, megbuktatá.
 
Hegyeink aranyát, ugarinknak
Gazdag termésit irígylé,
   És amit táplál a mező.
Paripáink neki nyihogtak,
Gyapját neki nyírta meg a nyáj,
   S amit nem vett el, ellopá.
 
Magyarra vivé ki a magyart,
S vicsorogva dühében, hogy a két
   Testvérhad érte egymást ölé.
Éh gyermekeinket maszlagon
Hízlalta pribégjeivé, hogy ők
   Verdessék, ami még nem ing.
 
S mi nyögénk a vad dölyf kéjeit,
S viselénk, de mérges fájdalomban,
   Az alázó súlyos igát.
Hunyadink nagy lelke nem hagyott el,
Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el,
   S lepattogának lánczaink.
 
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el,
Lobogó tüzeit seregökre
   Az isteni bosszu lövellé!
Szabadon lihegsz, szeretett hazánk!
Szeretett hazánk! szabadon megint!
   Hunyadink nagy lelke van veled.
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése