Ugrás a tartalomra

Afrika, Afrika! – Ürmös Attila prózája

A marokkói szultán gyönyörködött itt egykor a levágott fejekben, mint érett narancsokban. A helyén most kuruzsló kínálgatott szárított növényeket, használtnak látszó műfogsort meg valamilyen kistestű emlős farkát. Nem messze tőle kígyóbűvölők fújták a töksípot az ágaskodó kobráknak.

 

(Részlet a Családi tangó c. regényből)

 

Apával Belgrádban sétáltunk. Permetező eső illata keveredett kipufogógázzal. Aztán kórházszag. Üvegajtók nyíltak, tejeskávészínűre sötétedett rajtuk a fehér fémkeret. Nedves pólóm ujját apa a vállamig feltűrte, hogy a doktor bácsitól megkapjam a védőoltásokat minden középkori betegség – tífusz, lepra, vérhas, kolera – ellen.

Apa fekete cipője szellős-lyukacsos, az enyém zárt, mégis kellemetlenül cuppogott az esőben. A marokkói követségen vaskos paksamétát adtunk át az ügyintézőnek: útleveleket, űrlapokat, igazolásokat az oltásokról. A hivatalnok átvette, gondosan átlapozta, aztán bepecsételte a kéthetes vízumot.

A szemközti pékségből ropogós burek illata szállt. Kerekre sütik, mint a pizzát, tésztája, akár a rétesé, ám az ízében ott a boszorkányság, attól olyan finom. A túrós az igazi, de apa húsosat vett nekem, mert emlékezett, mennyire undorodom a túrótól.

 

Sokáig nem értettem, hogy lehet megenni valamit, ami tejszerű, szemcsés és savanyú, mintha romlott lenne. Olgi néni jött látogatóba Vezsenyből, az ajándékba kapott Túró Rudiról azt hittem, csokoládé. Aztán megéreztem belül a savóízt… Ötödikben szerbhorvát órán az étkezési szokásokról kellett beszélnem. Hihetetlen, hogy az a nyelv, amely a tejfölre állagától függően féltucatnyi szót használ, a gyűlölt túrót meg az imádott sajtot ugyanúgy szir-nek mondja. Hiába magyaráztam a Vöröskének, hogy kedvencem a sajt (szir), legjobban pedig a töltött paprikát és a túrót (szir) utálom, korrepetálást ért az őszinteségem.

Vöröske németet meg szerbet tanított, és ő volt az osztályfőnökünk is. A korrepetálókat a lakásán fogadta, a Kumičić utcában. Karcsú polgári asztal köré ültünk a nappaliban, teát és néha cukorkát is kaptunk. Amíg a tanárnő magyarázott, én lopva a tükör felé sandítottam, amely alatt a kitömött macska állt. Igazi mestermunka, elborzasztó, tekintetet vonzó – ahogy néztem, arra gondoltam, ha most nem fújom elég magabiztosan a nominativot, genitivet meg akuzativot, lehet, hogy én is a cirmos sorsára jutok.

 

Az afrikai spanyol gyarmat, Ceuta lakóházai mögött homokos-köves dombokon húzódott a marokkói határ. A környékbeliek gyalog jártak át a vámon, dzsellabáhban, fejükön plédbe csavart műszaki cikkekkel.

Apának többoldalas űrlapot kellett kitöltenie. A mellette álló spanyol férfi, látva tétovázását, biztatta, hogy írjon be akármit, úgysem ellenőrzik. A vámos pecsételt, és rosszallóan vette tudomásul, hogy apa a Van-e önöknél lőfegyver? kérdésre nemmel válaszolt.

Nagy volt a forgalom. A helyi sofőrök jelzés nélkül vágtak a haladó jármű elé, többnyire ollóban előzve. Anya a tetuani bazárban vett magának egy helyi szabású rózsaszín ruhát, vékony fehér csíkokkal. Bokáig érő volt, könnyű és szellős, meg is bámulták benne az arab férfiak. Először azt hitte, így mustrálják errefelé az európai nőket. Pár nappal később rájött, hogy a napsütésben átlátszanak a fehérneműje kontúrjai.

Rabatban nem léphettünk be a mecsetbe, anya a templomajtón át teleobjektívvel fényképezett. Casablancában 45-ös fordulatú lemezt vettünk helyi népzenével. A bazár végében a rothadtgyűmölcs-szag bűzlő sárgadinnyére emlékeztetett, pedig az utcák tiszták voltak, a járókelők öltözéke rendezett. Ha otthon ilyen lenne a klíma, ki tudja, milyen szagok terjengenének… Eszembe jutott a frajer* hatodikos fiú, akivel Szatyiék udvarában találkoztam.

 

Szatyi apja privát teherautósofőr volt, épületanyagot szállított. Hátsó udvarukban tekintélyes téglarakások és homokhalmok emelkedtek egy lerobbant IFA roncsai körül. Hatalmas bunkert ástunk a homokban, összeépítettük az IFA földön heverő kabinjával, és alumíniumcsőből galagonyaszemekkel fújkáltuk egymást. Először Ári és Sverti csatlakozott hozzánk, nemsokára pedig egy egész fiúfalka háborúzott a teherautóroncsok körül, köztük a hatodikos Zoli, akit mindenki tisztelt Szatyiék iskolájában, mert barátnője volt. Herminával igaziból járt, nemcsak szerelmes levelekkel töketlenkedett, mint az én osztálytársaim. Egymás derekát karolva sétáltak a városközpontban, a parkban a padon csókolóztak.

Zoli délután ötkor hóna alá vágta az alumíniumcsövét, és felült a háromsebességes terepbringájára. Na szvasztok! Megyek a csajomhoz.

Ilyen korán? – kérdezte Sverti, mire Szatyi azt dünnyögte, hogy előtte biztosan tusolni vagy fürödni fog. Zoli erre gúnyosan visszaszólt: Ugyan minek fürödjek? Már van csajom!  

 

A Magas-Atlasz felé megfogyatkoztak az európai rendszámú autók, a búzamezőket kősivatag váltotta. Casablanca fehérre meszelt házai után vályogból és sárból épített, magas kaszbák tűntek fel, családi erődítmények, amelyekben egész nemzetségek élnek.  

Vajon meddig terjed az otthon? Spanyolországot, Skandináviát, Hellászt, Hollandiát meg a többi korábban látott tájat nem éreztem idegennek, legfeljebb izgalmasnak, picit másnak – ám most, ahogy a szamárháton utazó férfiak és arcukat takaró nők mellett suhantunk el, rá kellett jönnöm, Afrika valóban egy másik kontinens, és hiába láttam megannyi sivatagos-púpostevés fényképet, különbözik mindentől, amit eddig ismertem. A fények, a szagok… a bőrömön érzem, hogy más a levegő, nemcsak a meleg miatt.

Lefátyolozott arcú nő autóstopra emelte a kezét. Anya résen volt, és mire a burkás hölgy riadtan hátraugrott, már kattant a fényképezőgép. Apa szerint azt hiszik itt a népek, hogy ha valakit lefotóznak, majd tűvel átszúrják a képet, akkor az illető meghal, és ezért nem szeretnek fényképezkedni. Szerintem kilencszázhetvenhétben nincs olyan ember, aki így gondolkodna.

A marrákesi kemping szupermarketjében zsákkal bélelt vesszőkosarakban, jégdarabok közt hevertek az üdítők. Apa, a bő választékon felbátorodva, bort is kért, mire a kereskedő megvetően ennyit mondott: No vin! Fantát ittunk, mert a Sidi Harazem ásványvíznek olyan az íze, mint otthon a hordóba gyűjtött esőnek. Anya kitartóan forralta a csapvizet, csökkentve a vérmétellyel való fertőzés esélyét. Lehűtve ittuk, ám mindez fáradságos, időigényes, ezért a bátyámmal újabb és újabb kör Fantákat halásztunk ki a vesszőkosárból.

Marrákes után kezdődik Fekete-Afrika – ez az utolsó állomás, ameddig hétköznapi utazók biztonsággal eljuthatnak. A Dzsema el Fna téren olvadt az aszfalt a talpunk alatt. Dzsema el Fna azt jelenti: holttestek tere. A marokkói szultán gyönyörködött itt egykor a levágott fejekben, mint érett narancsokban. A helyén most kuruzsló kínálgatott szárított növényeket, használtnak látszó műfogsort meg valamilyen kistestű emlős farkát. Nem messze tőle kígyóbűvölők fújták a töksípot az ágaskodó kobráknak. Megláttam köztük egy női kígyóbűvölőt is. Vele szemben félmeztelen férfi nyomott hatalmas szeget az orrába, távolabb trachomás koldusok serege kéregetett, fehér, túrószerű genny ragadt csukott szemhéjukra. A bazár felőli tömeghez csapódtunk. A földön fekvő hároméves-forma lányka meztelen hasán mászattak át egy vaskos, többméteres kígyót. A férfi, valószínűleg az apja, lelkesen hadart, a két nagyobb testvér pedig kalapozott.

A bazárba, vagyis a szukba érve finom kézi szőttesek, papucsok és berber tőrök között gyógyszertárat pillantottam meg. Szárított csigahalmok és pörkölt sáskák kupacolódtak a pulton, üvegcsékben gyógyfüvek szorongtak a polcokon, sárgaréz amulettek fityegtek madzagon. Taxi! Taxi! – kiabálta valaki a tömegben. Kíváncsian figyeltem, ki fog ide gépkocsival behajtani. Zippzáras műanyag szatyrokkal felmálházott szamár tört utat a tömegben, a gazdája kötélen húzta, és közben egyre csak üvöltözte: Taxi! Taxi!

Szomjasan néztem a piros kabátos, rézcsengettyűs vízárusokat. Kecskebőr tömlőikben hűvös marad a víz, az öltözékükről láncon lógó réztálkákba töltenek azoknak, akik legalább három dirhamot fizetnek. Ebből iszik a bazári árus, a burkás nagymama, a trachomás koldus. Ivás után a vízárus ronggyal törölte ki a tálat, aztán jöhetett a következő. Pár korty, és a belgrádi védőoltások sem óvhatnak meg.

Két nappal később Fes városában mégis megbetegedtem. Harmincnyolc fokos lázzal nyeltem anya gyógyszeres dobozából az Andolt és a C-vitamint. Nem messze tőlünk angol turista vonaglott hasát fogva a sátra előtti strandgyékényen. Vörös félholdas mentő vitte el. Amikor a spanyolországi Algecíras kikötőjében újra Európa földjére gurultunk az autóval, apa könnyezve kiáltotta: Gyerekek, hazaértünk!

 

Az autónk hátsó ablakára újabb városok és országok címkéi kerültek. A szüleim egész évben spóroltak, hogy a hosszú nyári pedagógusvakáción távoli tájakra utazhassunk. Tanár kollégáik, ha külföldre utaztak, hotelokban szálltak meg, éttermekben vacsoráztak, anyáék meg ezzel a sátoros cigánykodással, képtárak és múzeumok túlzott tiszteletével furcsikká váltak a szemükben… ahogyan én is.

 

 

*frajer – a vajdasági magyarban használatos szerb jövevényszó. Divatos dolgokat követő, birtokló és azzal felvágó, nagyképűsködő fiatal

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.