Murányi Sándor Olivér: MEDVENÉZŐ

Láthatatlan könyvtár, Könyvespolc

Murányi Sándor Olivér nemcsak időszámítás szerint, hanem az egyre gyorsabb ütemben változó korszak kihívásait érteni próbálva egy Tamási Áron utáni periódus elbeszélője. – Fried István ajánlóját olvashatják Murányi Sándor Olivér: MEDVENÉZŐ című kötetéhez, valamint egy elbeszélést a kötetből.

 

Murányi Sándor Olivér: MEDVENÉZŐ

– történetek medvékről, halakról, nőkről és férfiakról –

 

Fülszöveg

 

Murányi Sándor Olivér nemcsak időszámítás szerint, hanem az egyre gyorsabb ütemben változó korszak kihívásait érteni próbálva egy Tamási Áron utáni periódus elbeszélője. Jól tudja, hogy Ábel sem maradhatott meg az akkor még kevésbé felzaklatott rengetegben, küzdelmes útja a városba, majd a tengeren túlra vezetett. Hogy alkotója már neves íróként, szociográfiai szándéktól (is) vezettetve térjen meg a szülőföldre. Murányi Sándor Olivér a magáének érzett rengetegjébe viszi a mai technika eszközeit, hogy legalább képpé és filmmé, majd írássá rögzítse az immár csak vendégként élhető élet tanúit, a medvéket, a ritkán föltűnő hiúzokat – és mindazokat, akiknek megadatott, hogy, noha nem egyszer fura szerzetként, a rengeteg peremén éljenek, távolabb a város, ennél is jóval távolabb a nagyvilág csábításától. Más elbeszélések hol azonos, hol különféle nevekre hallgató, igencsak gyarló hősei már a várost sem tekintik idegennek, ellenségesnek; akkor sem, ha árnyai kísértik, fenyegetik az emberi kapcsolatok kiüresedéseivel. Mint ahogy a közeli múlt szorongató valóságából lépnek elő a hétköznapok kevesebbet emlegetett alakjai, a Hatalom ármányaitól súlytott szenvedők. S bár az elbeszélések egy-egy sors különleges pillanataira összpontosítanak, e sorsok nemcsak egyedi eseteket példáznak, olykori különlegességük ellenére is a létezés sokszerűségéről, meglepő fordulatairól tanúskodnak. A rengetegtől a tengerig, a veszedelmes folyótól a hivatali munkahelyig, a szerzetesi cellától a nagyváros utcai forgatagáig ívelnek a történések, melyek szereplői az elsősorban önmagukat kereső, a kényszerű korlátokat egyre nehezebben tűrő nők és férfiak, akik a maguk módján válaszolnak a diktatúrának, máskor egy pajzán történetet fordítanak át a groteszkbe, olykor a nő-férfi kapcsolat útvesztőiből próbálnak kijutni. A rengetegben játszódó események tagadják egy reflektálatlan természetvallás korszerűségét, és inkább egy „másik” élet epizódjait vetítik elénk. Egy vonatszerencsétlenség módot ad különféle emberi reakciók felvillantására, a nemzetközi felháborodást keltő migránstörténetbe pedig olyan – meglepő – mozzanat csempésződik, mely mentes mindenféle tragizáló, érzelmes előadástól.

Murányi Sándor Olivér nem él a „helyi szín” adta lehetőségekkel, nem játszik rá a szülőföld „egzotikumára”; éppen ellenkezőleg: a szülőföldet megidéző motívumok együtt jelennek meg a huszonegyedik század visszavágyódóan is józan nézőpontú elbeszélőjének máshonnan eredeztethető gondolataival, melyek cselekményesen, történetté válva kapnak formát. Jelzésszerűen bukkannak föl (s minden esetben indokoltan) a tájnyelvi elemek, és a szülőföld alakjainak életformája mindig csak egy lehetséges, másoktól esetleg furcsállt létezési alakzatnak jelződése. Legalább olyan hitelesnek igyekeznek elfogadtatni immár máshová is tartozásukat az onnan elszakadt figurák, akik elsősorban a huszonegyedik századi önazonosság kérdéseibe ütköznek, és életüket a nem feltétlenül kedvező körülményekkel kell szembesíteniök. Minthogy tág irodalmi mezőn kalandozik az elbeszélő, a történések előadásmódja a kacagtatótól a tragikusig ível, de a nevetségest is, a tragikusat is, ha meg kell nevezni, a szereplők nevezik meg, mondják ki. Ez a rendkívül változatos tartalmú, a folyóiratokból és hetilapokból már jórészt ismert novellákat tartalmazó gyüjtemény, ebben a maga teremtette közegben, nemcsak tárgyválasztásánál fogva, mindenképpen megérdemli az olvasók figyelmét.

 

Fried István

 

 

 

VÍZRAJZ

 

Ha az ember hosszú időn keresztül nézi és hallgatja a vizet, olyat is észrevesz, ami mások figyelmét elkerüli. Gyerekkorom óta a víz áll legközelebb hozzám a négy főelem közül. Mai napig nem tudtam leszokni a napi több órás fürdésről. Gondolkodom a kádban. A fürdőkben is többet maradok a javasolt időnél. Akárhányszor nyitom meg a zuhanyzó rózsát, mindig másféle sugarakban zuhan belőle testemre. Minden horgászatom alkalmával másképp veszi körül a combcsizmám vagy a csónakom, attól függően, hogy pisztrángra legyezek-e a hegyi patakokban, vagy pedig egy nagy folyamban keresem a harcsákat. Ugyanaz és mégsem az, más és más, a másság mássága, a folyton új és új alakzatokat és hangokat létrehozó, a látszólag hasonuló, a mindent szülő és felemésztő. Csepeg, csobog, csorog. Morajlik. Most már látom, amit kamaszként úszva sosem, akkor nem számoltam a folyó mélységével, amíg el nem úszott mellettem egy ló, széles örvényeket kavarva maga körül. Amikor hajók mellé úsztam be a tengeren: megannyi szín és forma, de inkább zöldből kékbe játszó, majd barnából feketébe homályló körök és csíkok egyvelege. Egyszer több különböző méretű, sok száz buborékgömb halmaza, máskor rézsútosan mozgó vonalak tömkelege. Vonalorkán.

Fekszem a fürdőkádban, képek villannak fel a tengerről, a rég nem látott tengerszemről, a mellette sötétlő fenyvesről. Nem mozdulok, szemem behunyva járom az ismerős tájat.

Csendben lépkedem egy patak feletti erdei csapáson. Jöttöm a szajkók jelzik. A nap sárgásfehér sávokban tör be a fák közé. Nem tudom, mennyit haladhatok előre, amikor egy fenyő mögül elém lép a medve. Jóval termetesebb, mint a tigris. Száját kitátja, elővillannak fogai. Két lábra áll, és pofozni próbál hatalmas mancsaival. Elhajolok, majd visszatámadok. Magam is csodálkozom, hogy ezúttal nincs veszélyérzetem. Megragadom két kézzel a fülét, hogy fejét lehúzzam, de akkora erő van benne, hogy nem bírok vele. Újra felém csap. Összekapaszkodunk. Rövid ideig állunk mozdulatlanul, aztán szabadulni igyekszünk egymástól. Ekkor többször is a jobb alkaromba harap. Szerencsére véd a szivaccsal bélelt kabátujj. Bal tenyerem szemére tapasztva igyekszem ellökni magamtól egy hirtelen csípőmozdulattal. A lehetetlennel próbálkozom. Újra és újra egymásnak feszülünk, miközben kihajlásokkal igyekszem elkerülni a pofonjait. Annyira közel kerül hozzám, hogy hátsó lábaival rálép a bakancsomra, éles körmei felhasítják lábszáram. Oldalt lépek, két tenyerem jobb vállába tapasztva meglököm. Lehuppan a bozótba. Rohanni kezdek a dombon lefelé. Lejtőn nehezebben ér utol. Egy patakon átjutva érzem: erőm fogytán, nem bírom tovább. Átjön? Lassuló léptekkel igyekszem a főút irányába. Nem fordulok meg, mintha érezném, hogy az állat közeledik. Szépséges fejét feltartva figyel. Világosbarna bundáját meg-megrázza. A levegőbe szimatol, és felmordul, ahogy a patakba csörtet. Léptei nyomán megcsobban a víz.

Összeborzadok a kádban a hidegtől. Engedem a meleg vizet. Csurran, csobban, csörgedezik, egyenletesen, nyugodtan. Lassan eszmélek. Fázom.

Kommentek elrejtése, megjelenítése