Ugrás a tartalomra

Lépcsők – Borcsa Imola prózája

Nem tudom, hová megyek, áltattam magam az első néhány lépésnél, aztán beismertem, sőt, már nevetségesnek tűnt a tagadása annak, hogy mi az úti célom. Ugyan miért kellene rosszul éreznem magam? Jóban-rosszban ide vagy oda, mégsem azt fogadtam meg, hogy tönkremegyek én is a rögeszméi miatt.

Ezt már képtelenség elviselni, vágtattam le szélsebesen a lépcsőn, lobogott a kabátom két szárnya, pont, mint egy szuperhős köpenye, gondoltam fanyarul, ezen a nőn már csak egy efféle, különleges erőkkel megáldott figura segíthet, vagy inkább egy pszichiáter, napról napra jobban becsavarodik, őrületbe kerget! Már azt sem tudom, mit csinálok, az ajtó is úgy maradt, tárva-nyitva, nem hoztam kulcsot, se ernyőt, de vissza nem megyek, az biztos, szedje össze magát, és csukja ő be, vagy csináljon, amit akar, kulcsra meg úgyse lesz szükségem, mert én ide vissza nem jövök, az hétszentség!

Kiértem az esőbe, épp csak szemerkélt, lágyan sodorta az arcomba a parányi cseppeket a szél, megálltam egy pillanatra, kifújtam magam, kezdtem megnyugodni, így már jó lesz, indulhatok. Nem tudom, hová megyek, áltattam magam az első néhány lépésnél, aztán beismertem, sőt, már nevetségesnek tűnt a tagadása annak, hogy mi az úti célom. Ugyan miért kellene rosszul éreznem magam? Jóban-rosszban ide vagy oda, mégsem azt fogadtam meg, hogy tönkremegyek én is a rögeszméi miatt.

Én figyelmeztettelek, mondta volna anyám, sokat ismételgeti ezt mostanság, de te sose hallgatsz rám, rója fel sértődötten, pedig tudhatná, hogy ezzel nem segít, egyébként is összehordott ő sok mindent, fele sem vált be, miért pont ebben lett igaza? Huszonöt voltam, még jócskán szeleburdi, de már kellően érett a házasságra, akkor ismertem meg Dórát, sugárzóan szép volt és humoros, egy izzó tünemény, az ilyenek mindig bizonytalanok legbelül, mondta anyám, hullámvasút velük az élet, és magukkal rántanak a sötétségbe, de én csak legyintettem, órákon át sétáltunk és beszélgettünk, imádtam a nevetését.

Már a főúton voltam, sercegve húztak el az autók a nedves aszfalton, a buszmegállóban tébláboltam, aztán mégse szálltam fel az érkezőre, jobbat tenne most egy séta, gondoltam, hisz alig csepereg, legalább kiszellőzik a fejem, mire Klaudiához érek. Komótosan indultam el, a szembejövőket vizslattam, ez jót szokott tenni, elvonja a figyelmem. Diszkréten veszekedő párocska közeledett. Féltékenykedett már az elején is, ötlött az eszembe hirtelen, volt néhány kirohanása, múló butaságnak képzeltem, azt hittem, ha megkérem a kezét, és biztos lesz a dolgában, majd lenyugszik. Így is lett, csak arra nem számítottam, hogy a béke csupán néhány hónapig tart, aztán kezdődik minden elölről, a gyanakvás, a számonkérés, de volt ebben valami hullámzásszerű, két-három hét csend és móka, aztán egy váratlan, habzó veszekedés, ez a ringató ritmikusság lehet az oka, az kábított el, amiatt nem tűnt fullasztónak.

Előhúztam egy szál cigit, a francba, ott maradt a gyújtó a konyhaasztalon! Ez is mennyire zavarta régen, ha a lakásban cigiztem, most nem érdekli semmi, bár ha idegesítené, sem hagynám abba, azon már rég túl vagyunk, hogy a kedvére próbáljak tenni. Két nő bagózott egy kávézó előtt, hozzájuk léptem tűzért, kihívó tekintet kíséretében kaptam egyet a szőkétől, biztos azt gondolta, fel akarom csípni, te aztán nem lehetsz nagy emberismerő, gondoltam lekicsinylőn, de egy hajszálnyit mégiscsak imponált, hogy tetszem neki. Bezzeg Dóra mióta nem nézett így rám, a rohadt önsajnálat, az sugárzik róla, dagonyázik benne, engem meg kikészít teljesen.

Ez megy évek óta, pontosabban mióta Zsuzsi kamaszodik, akkor kezdődött, vagy akkor vált láthatóvá, nem is értettem, mi történik, szeszélyes volt, és folyton veszekedtek, nehéz a tizenévesekkel bánni, mondogattam Dórának, ő mégis mindenért neheztelt, a végén pedig már engem hibáztatott, mert megromlott a viszonyuk, és féltékeny volt a miénkre, pedig az sem volt fényes, csak én nem vettem mindent zokon, a kiszámíthatatlanságát nem a személyem elleni támadásként éltem meg, elvégre azért vagyok felnőtt, hogy ennyit tudjak, hogy csak bizonytalan, ilyenkor támaszra van szüksége, bástyára, nem egy rossz szó hallatán összeomló kártyavárra. Azonban Dóra fejéből nem lehetett kiverni, hogy mi összefogtunk ellene, a lánya sose szerette őt, vagy legalábbis engem mindig jobban, mint az indák, úgy nőtték be ezek a gondolatok az elméjét, én pedig két tűz között ácsorogtam tanácstalanul.

Sötétedett, a park mentén sétáltam, a gesztenyék és tölgyek levelei nedvesen csillogtak az éledező lámpafényben, az autók pedig vörös és fehér, lágyan olvadó foltokat hagytak az aszfalton. Köd volt azon az éjjelen, csípős, novemberi hideg, amikor legelőször tettem meg ezt az utat, csak épp fordított irányba, egy céges buli után kötöttem ki Klaudiánál, onnan baktattam hazafelé. Kábult voltam, habkönnyű, de egyidejűleg ólomnehéz és nyomorult, semmihez sem fogható elegy ez, kínzó és gyönyörű, nem akarod érezni soha többé, de aztán mégis rabul ejt, muszáj újból és újból belekóstolnod.

Eltávolodtunk egymástól Dórával, könnyű lenne erre fogni, meg a dilijére, hogy ő lökött felé, de az gyáva hazugság lenne, nem akarom magam felmenteni, valójában nemcsak ő az oka, hanem az a ragacsos unalom, amivé a házasság válik annyi év után, és amiből végre kirántott valami. Lágyan hullámos volt a haja, és kókuszillatú, mikor először megjelent az irodában, semmi tűegyenesre vasalt tincs vagy kőkeményre sprézett göndör fürt, nem ordított róla a kínlódás, mint a középkorú nőkről általában, ez a lazaság fogott meg, és a nevetése. De nem akartam tőle semmit, véletlenül mentem kávézni pont akkor, amikor ő, és hátsó szándék nélkül kérdeztem, nem akar-e a büfé helyett a sarki kínainál ebédelni, így megy ez, szinte észre sem veszed, és a sok ártatlan apróság egyszer önműködővé válik, csak néhány szót akarsz még vele váltani, élvezni kicsit az újdonság izgalmát, aztán azon kapod magad, hogy már ott vagy az ágyában, és valójában végig erre vágytál.

Aztán egyre komplikáltabb lett minden, mert nemcsak lökött, de húzott is valami, egyre vissza a régihez, de már késő volt, mert Dóra is érezte, tudta, nem lehetett csak úgy visszacsinálni, ott csillogott a düh a szemében, és igaza volt, engem meg evett a bűntudat, azért viseltem el a hisztijét. Beértem a lépcsőházba, ő otthon fekszik az ágyon, és nem akar magán segíteni, jutott eszembe, de talán én sem tettem meg mindent, talán még van kiút, dehogyis, csak áltatom magam, belesüppedek a poshadt bűntudatomba, van abban is valami elcseszett élvezet.

Ott álltam a bejárati ajtó előtt, már kopogtatásra emeltem a kezem, de a mozdulatom elakadt. Hirtelen elöntött a düh, hát nem lehetek ekkora tehetetlen nyomorult, magam mögött hagyhatnék mindent, itt vár a nyugalom, hányszor kérte már Klaudia, hogy váljak el, én meg csak vacillálok és halasztok, nem tudom elhagyni, pedig csak magammal baszok ki, meg velük is, mindkettőjükkel, legszívesebben belerúgtam volna abba az átkozott ajtóba, de akkor meghallotta volna, hogy itt vagyok, hát csak hangtalanul káromkodtam, hosszan, eltorzult arccal, aztán megfordultam, és elindultam lefelé a lépcsőn.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.