Varga Dániel: Az Austerlitz-eset

Láthatatlan könyvtár, Könyvespolc
Varga Dániel
 
Az Austerlitz-eset
 
 
Az Ördög tanyát ütött Budapesten. Ki tagadhatná? Mindez persze nem ma történt, és az sem bizonyos, valóban a konkrét „Sátán” rótta volna a város utcáit a maga jellegzetesen kimért, baljós lépteivel; az pedig végképp kérdéses, miféle szándék vezette ezt az agg, kétségkívül gyanús magatartású illetőt. Annyi biztos csupán, hogy az első lakos, akivel szembetalálkozott, egy Lovász nevű fiatal orvos volt. Persze nem valódi „orvos”, csak egy helyi gyógyszer-multi orvosi végzettségű munkatársa; mások szerint az is kétséges, harmincöt fölött bárki fiatalnak volna nevezhető. Mindegy, a találkozás kétséget kizáróan megtörtént. 1999-et írtunk, napfogyatkozás éve volt. Egy különös ismeretség, három hónap krónikája ez a könyv: rendhagyó munka, szokatlan nyelvi gazdagsággal sodorja magával az olvasót.
 
Lovász meglepetve érzékelte, hogy szíve megsajdul. Hat éven keresztül dolgozott ezeken a folyosókon: loholt kötelességtudóan a sárga, enyészetnek indult épület hosszú járataiban, málladozó hajlataiban és omlatag üregeiben, míg végleg vissza nem riadt a vizeletszagú kórtermek, szakadt orvosi köpenyek és e szakadt köpenyek zsebeibe gyűrt, siralmas borítékok lehangoló világától. Utólag mégis érzelmesen tekintett vissza erre az időszakra. Talán azért, mert – az emberiség zöméhez hasonlóan – azóta ideje nagy részében feleslegesnek tekintette magát. Mintha e beázásoktól foltos falak között, a szakadt, összevérzett köpenyekben szaladgálva nagyobb esélye lenne bárkinek bármifajta, úgynevezett egyedi megváltásra. Pszichés mechanizmusai szerencsére időben kompenzáltak: tudatos szinten a klinikai orvosokat javarészt elnyűtt arcú, minden kezdeményezőkészséget nélkülöző, mondhatni de facto lúzereknek tartotta, tudattalanja mégis irigyelte őket irodájának légkondicionált hűvösében, miközben végeredményben magasról lenézte őket testnedvek és fájdalmas nyögések közegében végzett, a legkevésbé sem gyümölcsöző, sőt nemegyszer haszontalan, de terméketlenségében is a legkülönbözőbb nehézségekbe ütköző tevékenységük miatt.
Két öregember őgyelgett szemben, a fal mellett haladva. Egyforma alumínium járókeretekbe kapaszkodtak, egyikük szeme hályogos volt, mintha zöld követ hordana a szemüregében, a másik minden öltözéke egyetlen szakadt pizsama felső volt, gyulladt hímvesszőjéből okkersárga gumicső bújt elő; a katéter zacskót elegánsan zsebre vágta, mint mások a zsebórát.
Lovász udvariasan félrehúzódott előlük. A beteganyagot tekintve ez már az úgynevezett stroke osztály vonzáskörzete lehetett.
Az orvosi traktus kevéssel odébb, az oldalbejárat zöld kiszögellése után nyílt. Igazság szerint behunyt szemmel odatalált volna.
Az előtérbe magas ajtón keresztül vezetett az út, melyet általában zárva tartottak; a fáról szenvtelenül pergett a festék, amint az egész épületet lassan, méltóságteljesen, de rendíthetetlenül ette az idő.
Lovász lenyomta a kilincset, de az nem engedett. Helyet foglalt a folyosó harminc éve festett falához tolt széksoron. Munkaköre számos kényszerű képességgel vértezte fel, ezek közé tartozott a türelem erénye is. 
Fölfelé fordította arcát, és jámboran bámulni kezdte a mennyezeti stukkók sérült rózsáit.
Kivágódott az ajtó, feldúlt arcú asszony rohant ki a folyosóra; középkorú, vörös nő volt, ráncoktól szabdalt vonásokkal. Lovász felugrott, hogy megkerülve a nőt fürgén besurranjon az ajtón, azonban a homályos járatban apró férfiba ütközött: a kis ember borotvált arcán embertelen szorongás tükröződött. Odabent kétoldalt kamraszerű szobák nyíltak, a tejüveg ajtókon szemmagasságban nevek sorakoztak, itt-ott még a mozgó árnyakat is ki lehetett venni a tejüveg mögött.
Egy műanyag lapon az volt olvasható:
„DR. VARGA DÁNIEL, adj.”
Lovász kopogott, majd választ sem várva benyitott az ajtón.
Elkínzott arcú, csaknem fiatal férfi tekintett föl rá. Otromba íróasztal mögött ült, tollát forgatta ujjai közt. Szemközt vele pulykaképű öregasszony bámulta ingerülten kettejük között a levegőt, öregebb volt, mint a föld. A vén baromfiarctól az egész szoba leginkább csirkeól képzetét keltette; igaz, olyan csirkeólét, ahol valamiért kihallgatásokat tartanak.
Az elkínzott arcú férfi dühösen fölpattant.
– Megbeszéltük, hogy most jössz? – kérdezte meglepő indulattal. Segélykérően nézett körül, de csak a pulykaarcú vénasszony tekintett vissza rá, a maga részéről minden segítő szándék nélkül.
Az orvos dühösen göndör hajába túrt. Fölkapta íróasztaláról naptárát; a lapok közül egy csomó recept potyogott a földre. Az öregasszony érdeklődve pillantott a szállingózó papírra. Csak most tűnt fel, milyen időtlenül szürke szeme van: szembogara két épphogy csak élő, fekete rovar.
– Igen. Megbeszéltük, hogy a héten beugrom hozzád – válaszolta Lovász dacosan.
Azt beszéltük meg, hogy most jössz?! Konkrétan?! – Varga hangja ingerült volt, csomós, mint a kétnapos főzelék. Remegő kézzel szedegette föl a recepteket, közben tovább lapozgatta asztali naptárát. Eleven szemrehányás volt az a kéz.
Hivalkodó, vastag jegygyűrű szórta szanaszét a neoncsövek fényét.
Lovász nagyot nyelt. Varga annak idején évfolyamtársa volt, több mint húsz éve ismerték egymást. Egyetem alatt ráadásul egy ideig ugyanabban társaságban lógtak; most egy fölfuvalkodott, szemrehányó testtartású idegen. 
Hülye pojáca, gondolta dühösen.
Az íróasztal mellett, a papírkosár mélyén pár gombócba gyűrt boríték tűnt a szemébe. Lovász eltökélten a másikra emelte tekintetét.
– Nem gondoltam, hogy ennyire zavarlak, Dani. De csak két percet kérek. Hoztam három doboz Omnistatint, tudod, csak alá kellene írnod, meg tavaly kijöttünk azzal az új antidepresszánssal, a Moodlifttel…
Az adjunktus arca megmerevedett. Fokról fokra fagyott meg, mint egy téli ásónyom kivetette lárva.
Sziszegve szólalt meg.
– Jól van, csak legalább várj egy kicsit… Fáradj ki egy percre, kérlek, a folyosóra. És könyörgök, legközelebb egyeztessünk… Az isten szerelmére.
Félreállt, teátrálisan kiengedte a másikat. Indokolatlan dühhel csapta be mögötte az ajtót.
Lovász ismét a szűk, teakonyhás előtérben találta magát. Égő arccal húzódott a fal mellé. A fájdalomtól darabokra hullott arcú férfi már nem volt sehol. Betegek vonultak el mellette, nyomukban változatos hozzátartozóik, a túlsúlyos állomány izzadtságszagúan és illatosan nyomakodott céljai után, míg el nem tűnt a tejüveg ajtók mögött; közben idomtalanul a hátához súrlódtak, a hasához szorultak a nagykabátjukkal, csípőjéhez a csípőikkel, tolakodtak befelé rendületlenül a kemény botjaikkal és otromba szatyraikkal. Időnként gondterhelt tekintetű orvosok vágódtak elő valamelyik ajtó mögül, elsiettek, majd ugyanolyan gondterhelten visszatértek. Valahol állandóan csörgött a telefon; amikor elhallgatott, egy másik újra kezdte.
Kis idő után a pulykaarcú öregasszony is kibotorkált az ólszerű helyiségből, markában csokornyi receptet szorongatott.
– Itt vagyok, Dani – dugta be Lovász arcát az ajtón.
Varga felemelkedett. Kezet fogtak.
Lovász arcán gyermeki ártatlansággal ereszkedett le a szakadt műbőr fotelbe. Színpadiasan pakolta ki táskájából anyagait, a prospektusokat és golyóstollakat; a székben még érezni lehetett a madárarcú öregasszony ülepének melegét. Valahol jajgattak, másfelé valaki könyörögni tűnt valamiért. A számítógépek ipari kompresszorokként zúgtak az asztalok alatt. A szomszédból változatlanul hallatszott egy csörgő telefon lankadatlan őrjöngése.
Lovász angyali mosollyal kezdett munkájába.
– Tehát hoztam gyógyszermintát, kedves doktor úr. És pár első osztályú golyóstollat: ezekkel aztán lehet receptet írni! Meg van kocsiba való, színes árnyékoló is. Kérhetsz törülközőt is, kék még van.
Varga elkínzottan a másikra emelte tekintetét.
Lovász jól ismerte ezt a pillantást, az orvosok jó része ugyanúgy nézett rá. Valamiért mégis azt hitte, egy ismerőstől másra számíthat… Így még jobban fájt.
Mesterkélt bűntudattal mentegetőzött.
– Azonnal végzünk, Dani. Csak mondanék pár szót a Moodliftről. Nézd, kijött új kiszerelésben, itt az ismertetőnk. „Mert a jókedvet mindenki megérdemli”, ez az új szlogen. „A DÖFI ANTIDEPI.” Jó, mi?
És még kacsintott is hozzá.
– Ja, azt is mondja a cég, ti valamiért kevés Terodormot használtok.
– Mert a Terodorm szar. Ahelyett, hogy altatna, csak ideges lesz tőle az ember. Akinél mégis szedál, ott viszont egyetlen szem időnként kómát okoz.
– Az nem lehet. A Teradorm pillanatnyilag a világ leggyakrabban rendelt altatója. Hatékony, kiszámíthatóan ürül, biztonságos… Nézd meg az ismertetőjét. Gyakorlatilag nincs mellékhatása. Amerikában tavaly kétszer annyit adtak el belőle, mint tavalyelőtt.
– Akkor is egy rakás szar.
Varga izzó tekintetet vetett rá. 
– Mi nem szeretjük az osztályon a Terodormot – szögezte le ridegen. – Ez az öregasszony, akit volt szerencséd látni épp kimenni, februárban két napig bolyongott a kertben tőle. Épp csak aludni nem volt képes a szerencsétlen. Karácsonykor meg kis híján belehalt valaki. Egyetlen intravénás ampullába. Közben a leirat szerint parenterálisan tetszés szerint adható.
Lovász hitetlenkedve bámult rá. Varga láthatólag inkább fáradt volt, mint indulatos; felvette a telefont, valakinek utasítást adott, meghökkentően nyersen, aztán visszatette a kagylót.
– Pedig épp most indítunk egy posztmarketing vizsgálatot. Havonta három doboz Terodormot kell felírni. De a 20 milligrammosat! A betegekről csak egy űrlapot kell kitöltened, minden öt űrlap után jár egy vásárlási utalvány. Tízezer forint. Coop vagy CBA. 
Lovász biztatóan a másikra mosolygott. Az adjunktus üveges tekintettel tanulmányozta az űrlapokat, szemlátomást máshol jártak a gondolatai. Pár sort firkantott egy papírtömbre, a cédulát a monitor fölé ragasztotta, kulcscsomót kotort elő; marék aprópénz hullott csörrenve a linóleumra.
Varga leguggolt, ingerülten összeszedegette.
– Tudod, hogy utálom az ilyesmit… – morogta még négykézláb. – Szerencséd, hogy a feleségem imádja ezeket a kuponokat.
Égnek emelte tekintetét.
– Jó, hagyj itt pár darabot.
Megint felüvöltött a telefon. Az adjunktus füléhez emelte a kagylót, egy ideig hallgatott, arcizmai megkeményedtek, aztán fojtott hangon, szinte szótagolva, mintha egy gyerekhez beszélne, magyarázni kezdett valamit.
Lovász érezte, amint testét lassan ragacsos veríték önti el. Az egyetemen annak idején kedvelte Vargát: jól tanult, állítólag sportolt is valamit. Mostanában mégis úgy hírlett, „megrekedt”… Kétségkívül szétszórt és eredménytelen. Pedig volt egy vélelmezett celebházassága is, talán épp az zavarta meg. Mindenki megakad valahol: jön az apály, a hullám megragadja, és hordalékként lerakja a köveken.
Lovász előkotorta táskájából a demonstrációs mappát, kapkodva végigdarálta, amit a Moodliftről tudni érdemes. Varga türelmetlen tekintettel figyelte. De Lovász most nem hagyta kizökkenteni magát: hatásmechanizmus, felszívódás, kinetika… Kívülről fújta az egészet. Az nem kifejezés, hogy unta; mindegy, az ember végzi a dolgát. „Gyökeresen újszerű hatásmechanizmus” – emelte meg a hangját. „Előnyös metabolizmus. Gyakorlatilag  mellékhatásmentes! Az idős betegek is jól tolerálják.”
A másik megadóan hallgatta.
Újra megcsördült a telefon. Varga tenyere szinte csattant a kagylón.
Lovász nadrágja halk, cuppanó zajt hallatott, amint fölugrott a fotelből. Az anyag csak némi késlekedés után ereszkedett vissza mögötte.
Nem törődni vele! Megkönnyebbülten bekattintotta aktatáskáját, rituálisan búcsúzkodott, de Varga csak gondterhelten intett a telefon mellől.
Lovász szó nélkül kioldalgott az orvosiból.
Mint egy menekülő állat, siklott ki az előtér összezáruló falai közül. Végigsietett a bomlással terhes folyosón; igen, kétségkívül, mint aki menekül valami elől… Szilárd fizikai objektumokként vélte látni a falak tövében gyűlő árnyékokat. Az bizonyosnak tűnt, a mai napon képtelen rávenni magát egy újabb látogatásra. Két név ugyan még hátra volt programfüzetében, de nem törődött vele. Kulcsra zárt, folyosószerű osztályokon vágott át, egy kórterem ajtajából ürülék szaga csapott ki, a világítótestek meddőn búgtak… Külön-külön hallott minden egyes szemből érkezőt, a szavaikat, ruháik surrogását, az összekeveredő csoszogásukat.
Világos volt, egy percig nem maradhat tovább ezen a helyen.
Egy percig sem maradhatok tovább ezen a helyen! Kivágtatott a főfolyosóra, lifttel levitette magát a földszintre, mert momentán a lépcsőzéshez sem talált magában elegendő energiát. Mielőbb a kocsi biztonságában akarta tudni magát.
Lendületes ugrással áttörte a nagy lengőajtót: odakint a fák lombja élénken mozgott a ritkás délelőttben. Napfény áztatta a száradó kocsik tetejét. Csattogtak léptei, ahogy szaporázott a lejárón a parkoló felé…
 
 
Varga Dániel: Az Austerlitz-eset, Fekete Sas Kiadó, 2017.
 
 
*
Varga Dániel (1958) Író, költő, orvos. A Szépírók Társasága tagja. Első verseskötete és regénye a Magvető Kiadónál jelent meg. 2002 óta a Fekete Sas Kiadó gondozza műveit.
Kommentek elrejtése, megjelenítése