Ugrás a tartalomra

Régen tép

„Akinek valódi, megcsontosodott egyénisége van, az nem szófogadó. A főszereplő helyenként bicskanyitogató és irritálóan nyegle stílusa ellenére a könyv bizonyos tekintetben egyszerre preventív és középútkereső. Filmszerű és tabudöntögető.”Bódi Péter könyvéről Rimóczi László írt.

„Azt mondta, sokszor kevernek bele a fűbe még veszélyesebb drogokat, amikre első használat után rá lehet szokni. Azt mondta, hogy a fűszívó agya nem működik helyesen. Azt mondta, hogy a fű szívásától agresszívak és ingerültek lesznek az emberek. Azt mondta, hogy aki füvet szív, valószínűleg ki fog próbálni keményebb drogokat is. Azt mondta, hogy a fű rossz. A fű a lustáknak való. A fű a »lúzerek« mentsvára. A fű tönkreteszi az életünket. A fű, a fű, a fű” – milliószor és mindenhonnan hallottuk már, hogy a drog rossz, de arról kevesebbet értesülünk, hogy miért nyúl valaki egyáltalán hozzá, amikor annyi legális módja van az ellazulásnak. Az egyén hibája vagy a társadalomé? Mivel nyújt többet egy drog az alkoholnál? Bódi Péter Hipster című regényéből sok mindenre választ kapunk, mesterkéltség és irodalmi manírok nélkül – úgy, ahogy van, minden nyavalygást és fölösleges romantikázást mellőzve: igazi antigiccs. Abszolút kortárs és aktuális, újraértelmezi a fiatalok és a kábítószerek viszonyát. A laza hangvétel is könnyen megszokható. Bár az alaptéma cseppet sem új keletű, vélhetően még így is sokan fognak rezonálni rá. Ez az anyag egészen mélyre megy, mert ennek a srácnak valódi mondanivalója van, és a drogokkal kapcsolatos közhelyeket profi módon forgatja ki.

A Hipster továbbviszi a szerző első regényének, a Szétírt falaknak azon törekvését, hogy érzékenyen, ugyanakkor hideg tárgyilagossággal belülről ábrázoljon egy szubkultúrát. A regény főhőse Bence, aki az egyetemi fizetős fotó szak érdekében nekifut, hogy munkát és pénzt szerezzen, de néhány balul végződő próbálkozás után feladja. Azzal akar boldogulni, amivel a környezete – füvet ad el. Ezt a bonyolult és többszintű dílervilágot egyszerre látjuk kívülről, Bence folyamatos agyalásán keresztül, ugyanakkor szemtanúi leszünk annak is, ahogy az ehhez a világhoz való tartozás lassan erodálja és kiüresíti a lelket, lerombolja a kapcsolatokat, és csendben felszámolja a belső önreflexiót. Túl azon, hogy a feszes és átgondolt szerkezet szinte beszippantja az olvasót, kuriózum a szöveg közvetlensége és természetessége: „Akármelyik begyöpösödött kisnyugdíjas akármit is mond, amikor szívok, másnap képes vagyok kipihenten kelni, nem vagyok rosszul tőle, ha élvezek valamit, segít mélyebben koncentrálni, ha nem tudok aludni, álomba ringat. Ellazít, kikapcsol egy kicsit. Ennyi. Tizennyolc évesen, ha lehet, szeretnék én dönteni a szokásaimról. Különben is, a legtöbb ember, aki azt mondja, hogy a fű káros az agyra, nem is nagyon szokott gondolkodni.” Akinek valódi, megcsontosodott egyénisége van, az nem szófogadó. A főszereplő helyenként bicskanyitogató és irritálóan nyegle stílusa ellenére a könyv bizonyos tekintetben egyszerre preventív és középútkereső. Filmszerű és tabudöntögető. Bencéről szép lassan kiderül, hogy nem egy elveszett fiatal, fejlődőképes lélekkel rendelkezik, és elég szépen dolgozik is vele. Erősen feszegeti a fű hazai legalizálásának kényes témáját, hogy miért is lenne jó az államnak, és miért a fogyasztónak.
A regény erősen indít, és a motor később sem fullad le, végig tartja a tempót, bár néha túllépi a megengedett sebességet. Egy kis trainspottingos ámokfutás zabhegyzős csellengéssel, némi Amerikai pszichós hadarással és megszállott márkatudatossággal. Bencének, noha nem a tehetősebb réteget erősíti, igenis számítanak a ruhamárkák, és korlátozott anyagi lehetőségeihez mérten igyekszik úgy kinézni, mint a többiek. Egynémely ruhadarabja turkálóból származik, és az iPhone-ja sem eredeti.

A szavak közti pszichedelikus résekbe komplex sors szorult. Könnyedén bele lehet helyezkedni a cselekménybe, a jelenetek érezhetők. Helyenként bepillantást nyerünk a friss hazai drogkalauzba is, a fűtől a gombáig megismerjük a könnyű- és nehézdrogok előnyeit és hátrányait, még néhány részletes leírást is találunk egy-egy tripről.
A drog mélyebbre hatol, és az elme más szegmenseit nyitja meg, mint a feles Unicum, talán innen a népszerűsége. A főhősnek úgy tűnik, mintha a törvénykezés nem is akarná tiltani a drogot, csupán árat szabni neki. Állásfoglalása már-már elfogadható: „Minden hiteles forrás azt állítja, hogy a fűre nem lehet rászokni. Persze mind ismerünk olyan arcokat, akiket a szíváson kívül semmi sem érdekel. De mi van, ha ezek a fogyasztók egészen egyszerűen csak a maguk lustaságát fokozzák a fű bódító hatásával, tehát magától a függőségtől függnek, és nem a marihuánától?”
A zene központi szerepet játszik mint a drogoktól nehezen szétválasztható jelenség, és bár Bence zenei ízlése sokrétű, a kilencvenes éveket ki nem állhatja: „Zeneileg sok szar korba lehet beleszületni, na de akik a kilencvenes évekbe érkeztek, azok aztán tudják, hogy milyen az, mikor az agyad eldugott hippocampusában sok hányadék lappang.”

Bence nem találja a helyét, de ösztönösen érzi, hogy többre hivatott, így kevés polgári munkahelyen marad meg. Amikor sürgősen pénzhez kell jutnia, először a törvényes lehetőségeket latolgatja, amíg a realitás képen nem törli: „A diákmunka a rabszolgaság gyakorlati programja. Óránként két sör áráért vásárolják föl az emberi életet, hogy aztán adókedvezménnyel végeztessék el az olyan munkákat, amiket normális ember nem csinálna meg, csak ha kényszerítik rá. És mindezt többnyire csupán azért, hogy eggyel jobb telefonunk legyen, amivel jobb minőségben tudjuk magunkat fotózni, hogy azt az időt, amit hírek olvasásával tölthetnénk, a profilképeink szerkesztésére pazaroljuk. Nem vagyok az erőszakos megoldások híve, legalábbis nem mindig, de egy kiadós pofon kijárna a generációm minden tagjának. Még én is bevállalnám a többiekért.”

Az iskolarendszer is kap pár gyomrost, hiszen a periódusos rendszerről meg a pH-értékről van némi fogalmunk, míg a hazai adózási és politikai valóságról vajmi kevés, a tananyagok csekély betekintést nyújtanak, pedig ha az oktatás az életre nevelésre törekszik, hasznos lenne tisztán látni – bár nyilván a homályban tartásnak is megvannak a maga előnyei…

Szerelem, szakítás, buli, szex, adrenalin, halál, maszti, kiégés, beégés, kaland és kockázat – sebes iramú szöveg, nincs kegyelem, se üresjárat. Bence célja egy darabig a céltalanság, de mielőtt átállna a sötét oldalra, sokat dilemmázik a könnyű és gyors pénzszerzés alternatíváin. Eszébe jut pár cikk és film olyan lányokról, akik az egyetemi tandíjért prostituáltakká válnak. Őket mindenki sajnálja, a hanyatló társadalom áldozatait látja bennük, de amikor Gucci táskával mászkálnak az utcán, megkérdőjeleződik minden józan gondolkodású emberben, hogy tényleg csak a tandíjra kell az a pénz.
Élesek, alaposan kidolgozottak a karakterek és stílszerűek a helyszínek. Kapunk egy zsúfolt, színes-szagos körképet a szigeti forgatagról is: „A feltűnési viszketegség elkeveredik a porral és az izzadsággal. A bábeli nyelvmaszlagból bár néha felsejlik egy-egy hazai beszédfoszlány, a legtöbbször mégis azt hallom, ahogy a világ különböző, lerészegedett nyelvein nyalják fényesre a hazai hostesslányok seggét, ami még akár természetes és szerethető dolog is lehetne, ha mindezt ízlésesen tennék.”
Néhány megállapítás telitalálat, párat közülük eddig kevesen mertek csak kimondani: „A Sziget vezetőségének is az a jó, ha van bent fű. Aki tép, többet eszik-iszik, nem balhézik és jobban is érzi magát. Minél jobb a hangulat, annál nagyobb a fogyasztás, a kajaflash és a sörigény, így a bevétel is. A fesztivál formája a szintetikus boldogság, a tartalma pedig csupán a fogyasztás.”
Bence a Szigeten teríti a cuccot, rafináltan csempészi be (nem ötletadás!), amivel nem a biztonsági őrök hanyagságára szeretne rámutatni, inkább a dílerek kimeríthetetlen kreativitására.
A társadalomkritika sűrűn visszaköszön, olykor mélyreható, nosztalgikus képekkel kapcsolódik a múltba: „Ha megfigyeljük, a legtöbb ember már sosem csinál szinte semmit sem úgy, hogy ne csinálna valami mást is közben. Filmezés közben zabálnunk kell, zabálás közben beszélgetnünk, beszélgetés közben innunk, ivás közben zenét hallgatnunk, zenehallgatás közben táncolnunk, táncolás közben spuriznunk, spurizás közben kefélnünk, kefélés közben filmeznünk, hogy ne hallatszanak ki a hangok.”  A főhős, bár drogot árul, sokat moralizál, tehát van még remény, hogy erkölcsileg nem veszett el teljesen.
A hipsterség definiálásához a Wikipedia nyújtott segítséget, bár a szerző is kitér rá. Azokat a középosztálybeli, urbánus fiatalokat jelöli a kifejezés, akik egységes szubkultúrát alkotnak összetett ízlésvilágukkal, különc viselkedésükkel, a mainstreamtől távol álló divatjukkal. Az 1940-es évek Amerikájában született meg a kifejezés, ahol a jazzklubokban olyan fiatal, fehér, jómódú férfiak gyűltek össze, akik rajongtak a feketék zenéjéért, és ezért még életstílusukban is őket akarták követni. A mai hipsterek elsősorban az Y-generáció tagjai. Tájékozottak az infokommunikációs világban, jól értik és használják az egyes nyelvi rétegeket, és mindenről igyekeznek határozott véleményt formálni. Sokan rokonságot vélnek látni a hippi szóval.
A jobb élet utáni vágyakozás nem fajul a konvenciók torpedózásává, főhősünk csupán boldogulni akar egy megzavarodott és igazságtalan világban. Egységes és kerek regény, óvatosan adagolt tanulságokkal. Egyes vélemények szerint az ember nem jókedvében nyúl a droghoz, hanem pont a jókedv hiánya miatt, bár mindenkinek saját oka van rá, akárcsak Bencének, aki az olvasóval együtt keresi a válaszokat. Talán azért használunk időnként tudatmódosítókat, hogy elviseljük a világot, vagy éppen saját magunkat.

 

Rimóczi László

 

Bódi Péter: Hipster. Kalligram, 2017 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.