Könyvajánló Láng Orsolya Bordaköz című verseskötetéből

Líra, Költészet, Láthatatlan könyvtár, Könyvespolc
Láng Orsolya, Bordaköz
 
 
Könyvajánló Láng Orsolya Bordaköz című verseskötetéből
 
 
Adaptáció
alkalmazkodás a lét feltételeihez
 
Végül sor kerül erre is –
a vállalkozás eleve megalkuvás.
A kétszeres áttétel a felismerhetetlenségig gyúrja az anyagot,
hazugságok a hitelesség szolgálatában.
 
A táj, a maga természetességével, megállja a helyét.
Mondjuk inkább: a helyszín.
De hát ez is félrevezető, hiszen
a valódi helyszínre visszamenni mindig túl költséges.
A táj mégsem idegen,
és még véletlenül sem elrontható.
Szándék itt pedig csakis jobbító lehet.
 
A stáb nagy gonddal munkálkodik
a valóság valósághű ábrázolásán.
Semmit sem tudnak, mert semmit sem éreznek.
Nem precízió kell ide, remegő kezek kellenének.
Jelenetek aritmiája.
 
Az engem alakító színész rád hasonlít.
Nehezemre esik nem odalépni
megérinteni hajvonalát.
Kong, mint egy kút.
Narcisszoszként libeg saját árnya fölött,
odaadása kávában kering.
Az a fölösleg hiányzik belőle, ami túlcsordulva jutna másnak.
 
A téged játszót meg sem néztem.
Szerepe a képkivágaton túlról végszavazni,
felém fordulni, hogy legyen kihez beszélnem.
Jelenléte fontos, bár nem látható.
 
Elnézve ezt a kalamajkát,
úgy érzem magam, mint akinek saját piszkába nyomják az orrát.
Csak délben járok egyet a tűző napon,
ez a kábaság az egyetlen, ami hasonlít valamire.
 
Ám ha végleg semmi nem alakul sehogy,
marad a sziklás oldalra állított fókusz,
amelyben akármi váratlan történés nem képzavar lesz,
hanem töredéke egy történetnek.
 
Végtére is: legalább nem ülünk tétlenül.
 
 
A kör zegzugosítása
(párizsrekonstrukció)
 
Balra: köves utak, fák közé vezetnek.
Jobbra: köves utak, fák közé vezetnek.
 
Az uradalom körbejárható.
Látogatható, bár várrom a château.
 
Valaki átlovagolt előttünk a törékeny gallyak között.
Szétszóródott, elkallódott minden:
patán burkolat, orrlikakban gomolypára,
egyenes derék az egyenes derékon.
A kompozíció poétikája.
 
Rigók a törzsek rovátkáiba ékelődve.
Mint egy gobelin hemzsegő
hernyóiban kirajzolódó szűzleány,
vagy maga a titok: az unikornis.
 
Lásd, én már látom:
vaddisznót szaggatnak széjjel
tarka ebek túl a vizesárkon.
 
Nem is a terek.
Hanem, hogy tüdővé változik minden ízem,
és távlatokat harap.
A kötődés pedig mindeközben
egyre leplezhetetlenebb,
átláthatatlanabb.
 
                        *
 
Magam is csodálkozom fölényes mosolyomon.
Gyerekes trapp a kies futtatón.
Minden, ami szándékos – ormótlan és elnagyolt.
Csak a félrehallások érthetőek igazán,
a félreértésekből születnek lépések.
Toporog a szívem. Jó volna félreérteni.
 
Ez már a Gilles-völgye, ahol
súlyos kezek csüngenek esetlenül
vaskos fehér combokon kívül.
 
Az esendőség állandó felmutatása –
hogy azt a filigrán kis hálózatot,
azt a tévedésekből tökéletessé szövődött csodát,
ami a lelket tartja bennünk,
megóvjuk mindentől.
 
Bizalmába fogad a tökély, kifejti magát:
hibáin keresztül a szimmetriát.
A törzs nélküli királyfőkön csak csonk az orr,
de a szemek sarkában leheletnyi finom
legyezőívben szarkalábak,
a száj sarkában roppant félmosoly.
Vörös mezőn aranyvirágok,
a levelek tövében ezüstnyulak.
Mint egy kitűző, úgy különül el
tárgyától, amelyet önmagán visel
az ámulat.
 
Megfigyeléseid pontatlanok.
Összekaszabolod
az eléd terített finom anyagot.
Nem látod a mintát,
a séta rejtett nyitját.
Széthullt térképedet
összeölti majd az emlékezés
vagy a képzelet.
 
                        *
 
A föld alatti fényes birodalom – zenéből a falak.
Ott állsz, kitisztultan,
arra vágyva, hogy a hang betöltsön.
Egy hátad mögötti alibivel
szemmel tartom gyanútlan arcodat.
 
A lakatoktól súlyos híd előtt
egy férfi megcsókol egy fiút.
Az ólmos ég,
mint egyetlen, nagy sörét,
átüti kettejük szívét.
 
Állunk a fehér szavakon, és nem lesz szavas a cipőnk.
Ez a folyam is igazi, noha nem tudtuk, hogy létezhet ilyen.
Szavakkal felcserélni a látványt legalábbis szemfényvesztés.
Fényből vetített fehér szavak kavarogtak a talpunk alatt.
De ez mindenképpen lehetetlen.
 
                        *
 
Nyílnak-e még a jégvirágok a homlokzatok feliratán?
Csemegéznek-e még a rigók a festőszobor mellkasán?
Tartja-e magát a meleg szobánkban, mely most már a tiéd egészen?
Mozgólépcső fut bennem egész nap, hogy téged utolérjen.
 
                        *
 
Mert ott minden úgy volt, ahogy a létezés
egyszerű öröme megkívánja.
Az utcákon emberek,
a tereken gyermekek,
a termekben szellemek,
a réteken fellegek árnya,
öregek tekintete az égen.
Behatolás a miniatúrákba.
 
A derengő székről tudom már: helyem hajnalodik az ablak alatt.
 
Napok – átlátszó rétegek.
A pikkelyekről éj pereg.
Mintha hideg vízben tisztálták volna ki.
Félek elfelejteni.
Ami elmúlt tőlem, térkép maradt,
összehajtogatva kabátom alatt.
 
A piros kör a város szívében:
Vous êtes ici. /vagy csak hiszi/
Ott: voltam.
Itt vagyok,
c’est fini.
 
Naptár
Lángrózsa jégvirágot hervaszt.
Halkan folyik a vízöntő tenyeréből a gleccser.
A levegőt még nem tudod tüdőre szívni –
felsírsz, szíved egy újszülött ráncos talpa.
Lakásodban új bútor fényesül: az év.
 
A szél ujjbegye alatt lúdbőrözik a táj,
padlóra ejtett ing gyanánt gyűrődik össze hirtelen.
Pubertáskorát éli a zöldfülű rét –
pitypangokat pattogzik a fű,
és a rügy megnyitja hüvelyét.
Nézi új lombját a fa
az olvadó ég foncsorában.
Árnyéka nincs (akár az angyaloknak):
dicsfénye pont fölötte áll.
Az utak fölött pára remeg,    
s te az aszfaltként gőzölgő vízre lépsz.
Oroszlánok és papírhajók derengenek,
a forróság fogsora csattan.
Világvégek és feltámadások kereszttüzében oltsd magad.
 
A testeken átsüt a nap.
A tárcájában őrzött röntgenfelvételeken
áttetszőek vagyunk.
Kétoldalt éjszakák és nappalok állnak sorfalat.
Ez kiteljesedésük felezőideje,
az egyenlő pillanat.
Ökörnyál szövétnekét gyújtja lángra
a pirosló bokrok parázsa, száll
a vattacukor illatú mélabú.
Hull a táj, mint megannyi őszi cserebogár.
Kikericsek méregkelyhei körül
sokasodnak az ősz telkei.
A fagytól roncsolt lombokon
lomhán sompolyog a füstök árnya.
Az ég vitrinében csontvázak ragyognak:
halott fecskék nippjei.
Instrukciók ikernők működését illetően
 
A kényelmetlen helyzetekhez be kell melegíteni.
Az igazi ikernők nem ismerik egymást.
Azért léteznek, hogy a másikuk biztosan tudja magáról,
hogy létezik.
Az egyik lábának súlya, mint egy fél hattyú.
A másik a fél kezére vak.
 
Fehér ruhájuk nem hasonlít egymásra,
mert egyforma anyagból van.
Az öregasszony lényegesen fiatalabb.
Majdhogynem kívánatos.
Kitüremkedései leszögeznek,
kijelentései megnyitnak.
Széleitől a közepe felé spirális barázda indul.
A lány föléje hajolva letapogatja, és
kihangosítja a rezgéshullámokat.
Fontos, hogy tömege csak annyit nyomjon,
amennyi a barázdák lekövetéséhez elengedhetetlenül szükséges,
másképp új utat tör, és ezzel elvéti a célt.
Ő a hangszedő tű.
Semlegesnek kell maradnia,
hogy ne befolyásolja a frekvenciamenetet.
Állandó érintkezésben kell lennie a barázda két oldalfalával,
és ez a kapcsolat egy pillanatnyi időre sem szűnhet meg.
Minél nagyobb a kilengés, annál nagyobb mértékű
a csatornák közötti áthallás, torzulás.
A szöghibát végtelen hosszúságú lejátszókarral ki lehet
küszöbölni, ez azonban a gyakorlatban megvalósíthatatlan.
 
Végezetül pedig a fordulatról.
A fiatalabb ikernő végtagjai fedetlenek,
és ezzel áttereli magáról a figyelmet
az öregasszonyra, aki széttárja combjait,
és közéjük veszi a lányt. Befogadja a történetébe.
Az óvóhely egy fejükre terített pokróc,
a tánc egy irodai forgószék.
A forgószék neve legyen egy női név,
akár egészen hétköznapi is lehet,
olyan, amilyent a hurrikánoknak szoktak adni.
 
 

A császárné panasza
Pina Bauschnak
 
1
Gyűlölöm a boldogságot, nézett a szemembe,
utána mindig valami rossz következik,
amitől már előre rettegek.
 
A hétköznapok sunnyogásában nem is sejteni kies voltát.
 
 
2
Mozgás-e már,
vagy rögzített pillanat?
 
A sötét felületek hangosak.
Üldözőbe veszik a vadat, amaz meg
finom harisnyában a sárba térdepel.
Bátortalanul, de nem félve
dobja el magától a mozdulatokat,
alig érintkezik velük.
 
Sátrat ütnek a lapockák
egymást tükröző bőrháromszögek.
 
Az elnyelt hangokból hő keletkezik.
 
Kalapos apák vonszolják a vigasztalhatatlant,
kerülgetnek bokrokat, földrögöket.
 
Az esetlegesség jelöli ki útjukat
olyan biztos kézzel, mint ahogy
sebbe fut a kés másodszor is.
Mindegy, milyen irányból hívja fel 
magára a lesújtó pillanatot
a figyelem.
A szabálykövetőkből
lesznek őrzők és támadók.

 
Posztok
 
Járólapokon
tompán megtörik egónk
reggeli fénye.
 
A menny hüvelykje
letörli a fekete
nippekről a port.
 
Kőléghajóból
búcsúzva int az égnek
valaki: marad.
 
Ágakon átüt,
mint hímzésen a tűhegy,
egy kondenzcsíkpár.
 
Osztott képmező –
hiánnyal öblögetett
csomós együttlét.
 
Emléket állít
valami nehéznek a
könnyű véletlen.
 
A fű menedéke,
pillanatonként óvó
árva gyerekkor.
 

Retrospektív
 
A tér üresre tágul, zár a tárlat.
Visszapillantva még címet adunk
a falban maradt szegeknek:
„csillagok fehér éjszakában”.
Az összejárkált parkett közepén fénylő valami
az az aprópénz lehet, amit
alátétként használtunk egy állványzathoz.
Valaki majd lehajol érte,
unalmában beteszi egy papír alá
és átsatírozza róla a halat,
diadalívet, uralkodófejet.
Az utolsó látogatókat kikísérjük,
hosszan öleljük át őket
még egyszer az ajtó keretében,
anélkül, hogy a címükön gondolkoznánk.
Mindent, ami ezután kezdődik,
folytatásnak nevezhetünk.
 
 
Képeslapok
W. S.-nek
 
Kovácsoltvas indákon át
látni a szél talapzatát.
Az üres város központjában áll.
Tömbökből a fény és átlátszó a táj.
 
A töltésen egy málhás szamár üget.
Nézi a szürkés eget. Mintha fázna.
Alatta a málnás gyökeréig ázva
a cseppeket magáról lerázza,
indáival integet.
 
Az elhagyott lakásba macska költözik.
A fennhagyott függönyön át
nézi az erdő körvonalát,
a senkiföldje fölött köröző varjakat.
És gondolkozik.
 
Szemközt házat bontanak,
a szelet üldözi a nap,
mindennek sorra nekimegy,
a függöny rezzen: megijed.
 
Végtelen utakon száll tova,
nincs a halálnak otthona.
Hol a lélek hál, siet oda,
lehet az Almás vagy Minnesota –
lelkünket az útra teszi,
porhüvelyünk bérbe veszi,
önmagával otthonosan berendezi.
 
 
Láng Orsolya: Bordaköz FISZ-Erdélyi Híradó Kiadó, 2016
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése