Ugrás a tartalomra

A drága vázát tartó kezek

A drága váza címmel jelent meg Mohai V. Lajos író-költő-kritikus 60. születésnapjára válogatott esszéinek gyűjteménye. Krúdytól Mándyn át Tandoriig terjed a szerzői figyelem, de valójában még távolabbra nyúlik vissza a múltba, és még előrébb a jövőbe.

Egy jelentős kritikusi pályaszakasz összegzése a kötet – legalább annyira „Mohai V.” tehát, mint a benne foglalt írók-költők életműve. Nem száraz tudományos értekezés, hanem személyes, átéléssel telített hang, az olvasó nagy szerencséjére. Legalábbis azt az olvasót tekintve, aki az esszét az olvasás sorsközössége, az újraélt katarzis öröme miatt kedveli. Olvasom épp Ungvári Tamás frissen megjelent kötetében: „A stand-up komédia a szenvedő ember magánbeszéde, aki társát bennünk keresi.” Hiszen pontosan efféle magánbeszéd a kritika is, ahol a kritikus az olvasóban keresi társát, és bár egymaga viszi bőrét a vásárra véleményével, a közösségben kell hangjának rezonálnia. Mohai V. Lajos esszéiben ez a közösségteremtő potenciál mutatkozik meg, olvasásukkor bebocsátást nyerünk abba az elitklubba, amelynek tagjai számára evidens, hogy a magyar irodalom kérdései sorskérdéseink.

A drága váza című esszékötet első pillantásra könnyen asszociálhatja  A kínai kancsó című Kosztolányi-mesterművet, már csak Mohai V. Lajos eddigi életműve okán is. Szintén a Savaria University Press „Kézjegy” sorozatában jelent meg ugyanis a szerző Kosztolányi-tanulmánykötete (A vidék mélységes mítosza – Fejezetek egy Kosztolányi-monográfiából), ugyanebben a puritánságában megkapó, hófehér kartonborítású kivitelben. És bár Kosztolányi A drága vázának is egyik kiemelt szereplője – Mohai V. irodalomtörténészi életművének egyik legjelentősebb szelete a Kosztolányi-kutatás –, ez a váza most másé. „Amikor megkapom a vágyva vágyott könyvet, mindig úgy érzem, hogy túl nagy ajándék, nem is érdemlem meg. Úgy veszem a kezembe, mint egy drága vázát, és szorongok, hogy le ne ejtsem. Türelmetlenül várom, hogy felnyithassam, belenézhessek, hogy megtaláljam benne a mester pecsétjét... Az a legjobb olvasó, aki olvasás közben sajnálja, hogy nem ő írta a könyvet.” Mirko Kovač, a montenegrói szerb író mondataival dedikálja kötetét olvasójának a szerző. Kovač,  a Délvidék afféle „bozgor”-ja Mohai V. Lajos tájékozódásának gyújtópontjában van, és a lelki rokonság aspektusait számos esszéjében csillantja meg.

A Dél- és Felvidék egyébként is kulcsszavak Mohai világában, akinél „az egykori délszláv államalakulatban élő írók sorsa beleíródik egymás életművébe” (Cédulák Tolnai Ottó világáról). Tolnai Ottó mellett rögtön felsorakozik Végel László is, aki „arról a végtelen szomorúságról beszél, amelyből az a fájdalom szól, hogy minden hiába, Újvidékről a magyarság is lassan eltűnik, eltünedezik” (Újvidék költője). Mohai V. Lajos nem égtájak, hanem a peremlét rokonsága szempontjából közelít a határokon túl alkotók életművéhez: „Tőzsér Árpád is két világ határán áll – és nemcsak életrajzi, politikai-földrajzi értelemben, hanem alkatilag, lélektanilag is.” Vagy Grendel Lajosról szólva: „Kevés kisebbségi író jutott el az illúzióvesztésnek addig a fokáig, mint ő. De nem a kisebbségi író unt, rossz szokásában, hanem egy újszerűen fölfogott szereppel, s e szerep végtelen becsvágyával.” (Ha az elbeszélő regényíró volna)

A szerző időben sem von határokat az egymásba fonódó életművek felfejtésénél, hiszen például Krúdy, „a bomló monarchikus századforduló és a századvég írója” visszaköszön Mészölynél, Tandorinál, Grendelnél ugyanúgy, mint Esterházynál, sőt nála legfőképp, a Hahn-hahn grófnőben – mutatja ki Mohai V. egy nem csak filológiai vonatkozásaiban izgalmas tanulmányban (A szív nem ráncosodik). De ott vannak Kosztolányi és Csáth nyomai Villányi László költészetében a Szabadka-élmény által, vagy a Kosztolányi nélkül meg nem érthető „Ottlik-tartás”, a Mészöly köpönyegéből előlépő Krasznahorkai, mint ahogy Jókai archetípusai nélkül nem létezne Darvasi László regénye, a Virágzabálók, és Mészöly Filmje, mi több, posztmodern magyar széppróza sem. (Mi változott volna? A világ?) A kötet szemlélete a széles látókörű irodalomtörténészi munkát igazolja a szakbarbárosult helyett: a szerző tekintete a 19. század közepétől pásztáz egészen a kortársakig, akiknek legfiatalabb képviselői Jász Attila és Juhász Attila.

A régiek (újra)felfedezésének öröme hatja át az embert például a Szini Gyula mellőzöttségéről szóló tanulmány olvastán, s az efféle figyelemfelkeltés Mohainál sosem önmagáért való merengés: a nemzetközi véráramba kapcsolja be az elfeledett íróra ható és a hatására létrejött prózavilágokat, a „fű alatt”, Mándyn keresztül napjainkig is továbbmunkálkodó Szini-álomvilágot. Hasonlóképp reveláló a kötet epilógusaként közzétett Petőfi-tanulmány, amelyben a szerző az 1996-ban Ibolyák címen megjelent, ismeretlen Petőfi-kéziratokat tartalmazó füzetecske, s kallódása kalandos története apropóján avat be abba, hogy: „Petőfi »szeptember végénje« az elmúlás élő képeként Danilo Kiš tollán” lett nemzetközi szállóige, mégpedig az író A bolondokháza előcsarnokában című elbeszélése nyomán.

Mohai V. Lajos esszéinek tetemes része azonban a közelmúlt alkotóira koncentrál: a Mándy–Mészöly–Ottlik hármas kijelölte mező vonzáskörzetében ott találjuk immár Esterházyt, Kertész Imrét, Mészöly Miklóst, Polcz Alaint, Poszler Györgyöt, Tar Sándort. A Mi van az utókor számlájára írva? cikluscím, amely a  Tar-esszé címe is egyben, ihletetten fejezi ki a folytonos újraértékelésben rejlő kritikusi felelősséget – Tar esetében konkrétan a szégyen és a menekülés szétroncsolta írói személyiség felemelését A mi utcánk című remekmű felfedeztetésével. E folytonos értékrend-frissítés során (melyben önmagát is rendszeresen revideálja, bátran papírra veti saját útkereséseit, tévedéseit) Mohai kerüli a direkt moralizálást, az erkölcsi mérleget épp a színtiszta szakmaiság vonja meg. E mentalitásban nem is titkolt példaképe Poszler György, az „esszé nagymestere”, aki például Babits-értelmezésében „a tudás méltóságával tüntetett mindazzal szemben, ami az erkölccsel, a megismeréssel és a valódi emberi léttel szemben veszélyt jelent”.

A szakmai moralitás része a trendek hullámaira nem felülő, ha kell, az árral szemben is megálló attitűd. Ennek egyik legfontosabb lenyomata a kötetben a Márai nincs a helyén című tanulmány, amely a kissé túlértékelt Márai-hagyomány hazai problémáira világít rá. „…abból a »szabadságharcból« – mondja Mohai V. –, amelyet Kosztolányi, Füst Milán, Babits, Móricz művei sikerrel vívtak meg az ötvenes-hatvanas években, Márai kimaradt. Azzal a polgári észjárással és tartással pedig, amelynek szellemi, mentalitásbeli megtestesítője kívánt lenni, és e szerepfölfogásban alkotta meg irodalmi énjét és saját mítoszát, ma nincs érintkezési felület, nincs azonosulás.” De a kortárs szerzőkkel sem elnézőbb, ha a divat és a sznobéria elfedi a gyengeségeket, legyen szó Darvasi Virágzabálókjáról, vagy a nyolcvanas évek egyes regénysikereiről, amelyek között elfeledték az inkább kiemelkedő Sátántangót.

A kortársi etalonok között nem kétséges, hogy Tandorié az első hely: A kocsma emlékezik című írásban „a magyar költészet és rajzolás unikális alakjának” egy belbudai kocsmában látható állandó tárlatától elindulva vezet végig nem titkolt rajongással a Tandori-miliő „örökhelyszínein”, a „költészet, a próza, a képzőművészet veréb- és lóparnasszusá”-ig Mohai. És nemcsak e Duna-parti szellemi sétán csípheti fülön a figyelmes olvasó Mohai V. Lajos elő-előbukkanó szerelmetes budaiságát – az Eötvös Collegium szellemiségét a Ménesi útról, a Logodi utca és az Attila út egykori nagyjainak nyomdokait kutatóét, vagy az éppen Kosztolányi Dezsőről elnevezett térre nyíló Poszler-ablak jó ismerőjét. De „tandoris” mértékben meghatározó az Oravecz-költészet is, amely a szülőföld-mítosszal kapcsolódik szorosan Mohai V. Lajos nemcsak kritikusi, de költői világához is. Még közvetlenebbül a földrajzi rokonság irányítja a Nagykanizsát ihletetten megjelenítő Báni Éva „regényvárosaira” Mohai figyelmét, akinek szépíróként és lírikusként is tematikai alfája Kanizsa.

Épp e személyesség teszi olyan üdévé az esszék egy csoportját: a prágai ösztöndíj időszaka, a Hrabal-„szerelem”, Mirko Kovač véletlen felfedezése egy budai antikváriumban, a zalai őszök és körtefák emléke, amelynek esszenciájára Nádas Péter vadkörtefa-esszéjében talál rá a szerző. E melankóliával átitatott, magvukban kivétel nélkül a haláltoposzt rejtő írások mintegy feloldásaképp élvezettel merülhetünk el az irodalmi ínyencségek ciklusában: olvashatunk a bordélyok világának művészi lenyomatairól; a „műkosztvíziókról”, vagyis hogy milyen utópisztikus elképzelések jelentek már meg a magyar és világirodalomban a jövő ételeiről; de fellebben a fátyol a hajdani és jelenlegi íróbérekről is – igen tanulságos mérleg.

Számos szereplőjéről szólhatnánk még a Mohai V.-esszéknek, de lehetetlen itt egyetlen ábrában összekötni a több évtizedes életmű valamennyi pontját. Közös bennük Mohai V. Lajos kifinomult nyelvhasználata, amely a lírikus gondolkodásának tükre, az olykor csak nagy figyelemmel felfejthető, hosszan indázó mondat. Közös a vizsgálódó tudós érzékenysége is, amely egyben alkotói sérülékenység is: a drága vázát kézbe fogó szemlélő pontosan tudja, hogy ő maga épp olyan törékeny, mint tárgya, s elődeivel, kortársaival a szigorúság mellett legalább olyan finoman kell bánnia, ahogyan szeretné, hogy vele is bánjanak.

Laik Eszter

 

Mohai. V. Lajos: A drága váza. Szombathely, Savaria University Press, 2016.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.