A western vonatvárosállam

„A történet szerint Új-Crobuzon elnyomó, zsarnoki, korrupt, de kozmopolita városállama próbál vasutat építeni vad és civilizálatlan síkságokon át, de a városból menekült forradalmárok, szabadságra vágyó munkások kezére kerül, így születik meg a Vastanács” – China Miéville regényét mutatjuk be.

Utazni, ó, utazni! – sóhajt föl megszámlálhatatlan mű sok-sok szereplője Andersentől Csehovig. Az újkori és modern irodalomtörténet kétféle utazást ismer: vagy egyik helyről a másikra, mondjuk, faluról városba megyünk, mint Tamási Áron Ábele, vagy ismertből az ismeretlenbe, konkrét térből egy időnkön és törvényeinken kívüli territóriumba, mint Robinson Crusoe, Gulliver vagy Don Quijote. Hogy melyik tér otthonos, és melyik idegen, melyiket birtoklom én, és melyiket a kalandok, viszonylagos kérdés. Mikor kóbor lovag indult kalandot keresni, már várából kilépve a meglepetések földjére ért. Odüsszeusszal utazva még terra incognita az egész Földközi-tenger, de Amerika gyarmatosításakor már minden valamirevaló író igyekezett egzotikusabb tájakon elveszejteni hőseit, hiszen ahogy az ismert világ nőtt, úgy lett Európa és környéke egyre kisebb és biztonságosabb. Egyre nagyobb részeket parcelláztak föl, egyre messzebb került az ismeretlen. Manapság terra incognitát jobbára Terránkon kívül találunk.

China Miéville magyar nyelven 2016-ban megjelent, Arthur C. Clarke-díjas, Vastanács című regényében egyetlen fix térben sem érezhetjük biztonságban magunkat, kalandjaink mégsem olyan kedélyesek, mint Thyl Ulenspiegelé, aki száműzöttként, kedvese után vágyódva is talál módot arra, hogy alkalmi szeretőivel jól érezze magát. De a könyv Švejktől is különbözik, aki nyilván a pokolban is képes lenne sörözni és kártyázni. Miéville világában úton lenni élet, de nem olyan romantikusan, mint Kerouac-nál, akinek hősei végignomádkodják a civilizációt, anélkül, hogy kilépnének belőle, tehát leghajmeresztőbb kalandjaik közben is lényegében konzumidióták. A Vastanács hősei effektíve elpusztulnak, ha nincsenek folyamatosan mozgásban, és ez a grandiózus regény olvasóira is igaz.

Miéville nemzetközi sikere izgalmas jelenség, hiszen a gyermekkorában bevallottan horrorrajongó és aktívan szerepjátékozó szerző lényegében nem tesz mást, mint kompilálja azokat a toposzokat, amiken felnőtt. Ez és a variáció mértéke, pontosabban mértéktelensége az, ami a miéville-i prózát egyedivé teszi. A kortárs fantasztikus irodalom egyik meghatározó személyiségének munkássága kapcsán kikerülhetetlen két toposz: hajó és vonat.

A toposzok elevenségéről: a vonat elment, a hajó velünk van. Az Odüsszeusz látta csodák hamar lokalizálódtak, majd katalogizálva polcra kerültek, de a nevéből képzett terminus az Űrodüsszeiával kozmikussá és feltehetően örök érvényűvé emelkedett, vagyis a legolcsóbb űrhajós bestsellerben is ott ringatóznak valahol a viking drakkarok vagy a vén Mississippi gőzösei, és ez így lesz, míg világ a világ.

„[A] hajó végső soron nem más, mint a tér egy úszó darabja, egy hely nélküli hely, amely a saját életét éli, rázárul önmagára, ugyanakkor kiteszi magát a tenger végtelenjének” – mondja Michael Foucault az Eltérő terekben. Ez a rázárulás egészen grandiózus méreteket öltött Miéville Armadájában: a könyv címszereplője egy ezernyi hajó összekapcsolásából született, úszó kalóz-városállam, mely eleinte a vitorlások, gőzösök, tengeralattjárók, varázslattal, tengeri sárkányokkal vagy rabszolgákkal hajtott alkotmányok együttes erejével, később egy más létsíkról megidézett, még elképzelhetetlenebb méretű mélyvízi csodalény segítségével közlekedik.

A szerzőnek három könyve játszódik Bas-Lag világán: a Perdido pályaudvar, végállomás, az Armada és a Vastanács. Pályaudvar, hajó és vonat. A Perdidóban vonat csak mellékesen szerepel (az is csak kisvasút), ellenben a pályaudvar, mint Új-Crobuzon városállamának idegrendszeri gócpontja, tucatnyi építészeti stílus követhetetlen káosza, és a regény egyik legfontosabb fordulatának helyszíne van exponálva. A szerző nem tudhatja, de nekünk itt Kelet-Közép-Európában a pályaudvar egy egzakt toposz Hašektől József Attilán át Krasznahorkaiig. Még egy kis felületes, történelmileg determinált nemzetkarakterisztikát is képbe emelhetnénk: ami az angol irodalomnak kikötő, nekünk pályaudvar (Búvár Kundtól és Hanyi Istóktól elnézést kérek). Az üldözöttség, az átmenetiség, a parttalanság, a számkivetettség, az elvágyódás képe. Mi más is lehetne egy olyan tér, ahol semmi mást nem tehetünk a várakozáson kívül? A tehetetlenség tere ez. A Vastanács látszólag ennek ellentéte, az örökké mozgó tér: egy gigantikus vonat-városállam. Látható, Miéville-nél minden városállam, ebben tud gondolkodni, a vadon is markáns helyszín nála, de csak az idegenség kedvéért, a falvakon pedig mindig átsürgeti hőseit, nincs ott látnivaló. A vonatállam születésének körülményei a westernek világát, a „pionír kort” idézik, a szűz földek feltörését, kalandorok és kincsvadászok találkozását számukra érthetetlen kultúrákkal, de a reformkor vasszagát is, az emberek vérével keményre edzett acél korát.

A történet szerint Új-Crobuzon elnyomó, zsarnoki, korrupt, de kozmopolita városállama próbál vasutat építeni vad és civilizálatlan síkságokon át, de a városból menekült forradalmárok, szabadságra vágyó munkások kezére kerül, így születik meg a Vastanács (Miéville nemigen hallhatott a Tanácsköztársaság karhatalmistáinak páncélvonatáról, ez már a történelem akasztófahumora).

„A föld megnyílt, és bacilus módjára, vért szennyező szerves fonálként, a táj fertőzéseként jött a Vastanács. Gőzölgő, szaglászó, fémből készült állatistenség. (…) előtte táncoló alakok fektettek síneket az útjába, mások a nyomait takarították el, megint mások vitték újrahasznosítani, fogták a hátrahagyott ösvényt, és a bőgő gép elé hurcolták” – olvashatjuk a könyvben. Miéville megszabadítja a toposzt a kötött pálya nyűgétől, a szabadság gépének nyomvonala instant, innentől lényegében nem különbözne egy hajótól, ha a szárazföld is olyan feneketlen lenne, mint a tenger. Szerzőnket nem érdekli a romantikus, elvágyódó atmoszférateremtés, nem kíváncsi ő tenger, mező végtelenjére (tengerről a tengeren játszódó Armadában sem esett sok szó, inkább a hajó-városállamról, meg vízalatti furcsaságokról). Jobban is áll neki a szárazföld, amin sebet ejthetünk, mint a tenger, ami a hajó mögött mégiscsak bezárul.

Miéville-t a sebek izgatják, a hegek, az átmenetek emberi és embertelen (vagy annak látszó) minőségek között. Minden Bas-Lagon játszódó könyvének kulcsszereplői az újraformáltak, akiket Új-Crobuzon iszonyú gyáraiban büntetésből megcsonkítanak és átalakítanak, ember-gőzgépet, ember-állatot és egészen meghatározhatatlan kreatúrákat hozva létre, hol funkcionálisan, egy bizonyos munkafolyamat elvégzésére, hol példastatuálásból: gyermekét elveszejtő anya homlokára a halott csecsemő karjait illesztik. A horrorisztikusan, tragikomikusan bizarr karakterek külön kasztot alkotnak, az újraformálás fogalma azonban túlnő az elnyomó hatalom brutalitásának hatásos képén, Miéville „szabadraformáltaknak” kereszteli azokat az újraformált csoportokat, akik megszöktek a büntetőtelepekről, és saját közösségeket hoztak létre; végül a terminus egyfajta politikai metafora lesz, mikor a forradalmárok a társadalom újraformálásáról beszélnek.

Persze azt is mondhatjuk, hogy Miéville-nél minden forma csak blöff, játék, vagy egyenesen paródia, hiszen könyvei nem mások, mint gigantikus bestiáriumok, furábbnál furább lények katalógusai, és teljesen mindegy, mi történik, csak meglepőbb legyen, mint az előző oldalon. Ez igaz is, ahogy az is, hogy egy formát Miéville minden esetben rigorózusan megtart: a velejéig romlott, elnyomó városállamot valamelyik elnyomott végül megsajnálja, és megmenti a végső pusztulástól, amit a leghatalmasabbak nem tudnának, mert mással vannak elfoglalva. A vonat toposzával viszont pontosan az történik a Vastanácsban, ami az irodalomtörténetben is: megáll, és mégis mozog, belefagyasztva az örök pillanatba, mikor bekebelezi a regény egyik legfilozofikusabb szereplője, az időgólem.

Juhász Kristóf

China Miéville: Vastanács. Metropolis Media Group, 2016. Fordította: Juhász Viktor, Tamás Gábor.