A Hamvas Béla nyomán épülő Kert

Kritika, KritX

„A novellák elbeszélője az öröklétet, a szellemvilágot, a mestereket faggatja a maga csendes módján, miközben hivatalban ül, vagy katonakorának emlékeihez tér vissza, esetleg egy budapesti bérház kertjében találja meg a maga édenét.” – Boldogh Dezső írása Tóth Imre A kert című kötetéről.

Ha háború van a földön, akkor az égben is annak kell lennie. Mert minden onnan veszi kezdetét, és oda is kell visszatérnie. A mindenség egy Kert leképezése, amely az égben van, azért, hogy majd a földön is létrejöhessen. A szó a lélek nulla fokától veszi kezdetét, hogy megírassék a Kert, és benépesüljön a világ. 

„Ami a színésznek egy szerep, nekem annyi egy élet. / Ha megtanulom súgó nélkül is tudom. Tanulmányoztam az embereket, és végül magam is / azzá váltam” – írta korábban Tóth Imre rekonstrukció című versében, és ez a néhány mondat mottója is lehetne új novelláskötetének. A költőként ismert alkotó prózájában is hasonló utakat jár be, mint lírikusként: visszafogott hangvételű, esszenciális szövegvilágokat teremt, a kívülálló maszkjában figyeli az embereket és önmagát, még ha egyes szám első személyben ír is. A kert szereplői azonban egy hatékony tudatkivetülés folytán, számos alakban tükrözik vissza a főhőst megszemélyesítő emlékezőt, nézőpontokat és szellemi síkokat váltogatva.

A könyv hét rövid novellája rengeteg ponton egybeszövődik, a profán idő és a cselekményeket leképező kameraállások  alakulnak csak át, a mélyből ugyanaz a hang szól. A kevés számú szereplő emberi és lényegi valójára talányos és kezdetben néha már idegesítő  módon általában csak egy-egy betű utal : B., G., M., Q. Egyedül Gábriel könyvében olvashatjuk kiírva  az emlékező  nevét, aki Borges hőseihez hasonlóan valójában bárkivé átalakulhat:  „A hivatali asztalomnál a helyemen ült valaki, aki betöltötte a létezésemmel keletkezett űrt, mivel azzal, hogy erre a világra jöttem, egy másik világban hiány keletkezett. Ezt a valakit nevezhetjük akár Gábrielnek...”   

A novellák elbeszélője az öröklétet, a szellemvilágot, a mestereket faggatja a maga csendes módján, miközben hivatalban ül, vagy katonakorának emlékeihez tér vissza, esetleg egy budapesti bérház kertjében találja meg a maga édenét. Ez utóbbi momentum miatt is nyilvánvaló, hogy elbeszélőnk fura alak. Valójában az a könyvember típus, akivel kívülről tekintve nem igazán történnek fontos események. Keresi az egyedüllétet, kizárólag olvasmányai  között érzi magát viszonylag biztonságban,  hajlik a miszticizmusra, mert tud a szellemvilágról. És nemcsak tud, maga is szellem, saját életálmának lélekvezetője lesz, különféle Mesterekké inkarnálódva.  Lapoz és idéz – Szentírást, Dantét, kabbalista szövegeket, ismeretlen műveket a bábeli könyvtárból. 

Nyilvánvalóak tehát a borgesi hatások, de akár Poe vagy Lovecraft sötét árnyai is átszüremlenek ezeken a látszólag kelet-európai helyszíneken játszódó történeteken. Amelyeknek nincs kezdetük, földi értelemben vett tanulságaik sincsenek, és mint említettük, egybefolynak, szétágaznak, körülölelik és táplálják egymást. A kötethez írt, kiváló miniesszének is felfogható fülszöveg szerint az elbeszélések világain átvezető szellemi utazásban – többek között – a Hagyomány olyan képviselői is segítenek minket, mint Hamvas Béla vagy René Guénon. Az utóbbi szerző, számos Magyarhonban kiadott könyve ellenére, viszonylag ismeretlen gondolkozó nálunk, és valószínűleg az is marad. Hamvassal más a helyzet. Üdítő érzés végre olyan irodalmi alkotást olvasni, ahol nem vendégszövegekként, pszichotudományok igazolásaként vagy ezoterikus érdeklődésű dolgozó nők filozófusaként kezelik őt, hanem saját súlya és helyi értékei szerint. 

Tóth Imre Guénontól a hindu alapon felfogott létesülési korszakokról és azok megszűnéséről szóló témaköröket használja fel A kert novelláiban, Hamvastól pedig a látásmódot és a hangulatot, ízléses formában, beépítve saját, nem kicsit apokaliptikus világképei közé. E szellemi vezetők eredendő pesszimizmusa és tartózkodása a jelenkori világ főként tudományos és részben művészeti eredményeitől A kertben nem kap hangsúlyt, hiszen akkor elvontabb értekezéseket olvasnánk, és nem szépirodalmat. A Karnevál, a Bizonyos tekintetben és a többi, gyilkosan szatirikus mű stílusa pedig teljesen távol áll Tóth Imrétől, és szerencsére nincs szándékában utánozni ezeket. Nála a modern világtól való idegenkedés ridegebb, olykor minimalizmus felé hajló prózát eredményez. Helyenként, de csak óvatosan, hogy ne vigye túlzásba, a lírikus is elővillan néhány kellemes fűzésű mondat erejéig: „G. M. szemét keresi. Közelednek, és amikor odaérnek a találkozási ponthoz, úgy mennek el egymás mellett, félig egymás felé fordulva, mint a bolygók, akik csak évente egyszer találkoznak, de akkor sem állhatnak meg.” (A kert)

A szerző látszólagos szárazsága mögött a szellemvilágra fókuszáló figyelem, a felső lakhelyek életidejéhez képest egynyári emberlét tragikumának átélése rejlik. Már-már metafizikai igényű pesszimizmusa miatt is kedvelni való mű lehet A kert. Pedig tele van titkos tragédiákkal és valódi harcokkal, amelyek nemcsak itt, körülöttünk folynak: „A háború a legalkalmasabb idő a halálra, és most háború van. Az égben ugyanúgy, akár a földön” (II.) Ennek a metaforikus és valóságos háborúnak helyébe azonban bármi beilleszthető. Mert a szerző Aquitánia nevű szellemlénye szerint nem egy sors van, hanem tíz és tízezer egyszerre. Tehát a könyv csak emberi nézőpontból lehet kiábrándító, az esély, hogy visszataláljunk a Kertbe, mindig fennmarad.  

Tóth Imre prózai művét látszólag könnyen és gyorsan végigolvashatjuk, de évtizedek múlva újra elővehetjük, és még az is elképzelhető, hogy akkor ott lesz a helye a legfontosabb polcon, a kedvencek között.

 

Boldogh Dezső

 

Tóth Imre: A kert és más novellák. Pannon Írók Társasága, Zalaegerszeg, 2015.

Kommentek elrejtése, megjelenítése