Ugrás a tartalomra

Erdélyi identitás

„Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver   és birtoklás tart meg, hanem az a legtitkosabb hódítás, amely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt.”

                                                                                                                                                                                               

 

 
[...]
 
Ha mindenki francia volna a Földön, vagy mindenki mongol, nem sokakat foglalkoztatna az identitás kérdése – nem volna lehetséges kihez képest meghatároznod magad, nem tudnád mégcsak felvetni sem, hogy kikhez képest vagy francia, vagy mongol, vagy inka, vagyis – egy régi drámámat idézve –, hogy kinél vagy inkább. Az a negyedszázada írott dráma különben arról szól, hogy egy közösség 24 óra alatt nemcsak vallást vált – egyébként iszlám hitre térnek át, ezért a furcsa aktualitásért nem merik ma játszani ezt a színdarabot –, hanem a bőrszínét is lecseréli. A falu népe mindezt azzal a hivatkozással teszi, hogy meg akarja őrizni az identitását.
 
Térjünk vissza oda, hogy minden azonosulás egyben mindig elkülönülés. Azzal, hogy kiválasztasz egy halmazt, amelybe önbesorolod magad, azt is nyilvánvalóvá teszed, hogy hova nem tartozol. Amikor megnevezed, hogy ki vagy, világossá teszed azt is, hogy ki nem vagy. Amikor belépsz valahova, akkor kilépsz máshonnan.
Van azonban olyan azonosulás, amelynek egyetlen célja az önmegkülönböztetés. Amelyet nem az igenlés, hanem a tagadás motivál. Mi nem vagyok, mik nem vagyunk.
Nevezhetjük ezt protestáló, méginkább védekező önmeghatározásnak. 
Mindenesetre a számbeli kisebbségben élő közösségek identitás-élményének intenzitása valószínűleg fokozottabb, mint a többségé. Talán általánosan is igaz ez, de – és ez első számú tételünk – az erdélyi magyarok azonosságtudatát illetően ez a feltevés mindenképpen érvényesnek tűnik.
Persze tisztáznunk kell, ha az azonosságról mint viszonyszóról beszélünk: egy öröklött, vállalt, olykor választott identitás nemcsak negatív értelemben szolgál egy viszony leírására –  hogy kiket NEM választottál, vagyis, hogy NEM kecsua vagy –, hanem pozitíve is: kik találhatóak a mintakészletedben. Nem kecsua vagy, hanem inka. Ezek a kik, ezek az inkák nemcsak élő emberek.
A nemzet – históriai megközelítésben – nem más, mint sok halott ember.
 
Második számú tételünk így szól: az erdélyi magyar nemcsak a többségi romántól és a vele –  velük – habitációs sorsközösségben élő más népcsoportoktól különbözteti meg magát, hanem az anyaországi többségtől is. Emiatt daccal keveredő lelkiismeretfurdalása keletkezik gyakorta, hosszan vívódik, felemás érzései vannak, schizma-vitákat folytat, ezzel hosszan elvan. 
Harmadik megfigyelésünk így szól: amilyen keményen ragaszkodik az identitásához közösségben, éppolyan könnyen adja fel szórványhelyzetben, hamarabb asszimilálódik, mint bárki más. (Pontosítanunk kell: mindez elsősorban a székely emberre jellemző.)
Negyedik tételünk: ez az egész kérdéskomplexum tele van paradoxonokkal.
 
[...]
 
Végezetül néhány metaforát, egyféle látleletet vetettem papírra az identitásról általában és az erdélyi identitásról különösen, egy szűk évszázaddal Trianont és a Kiáltó Szót követően.
 
Vajon milyen kosárból válogat magának mintákat az erdélyi ember? Miből rakja össze azt a fantomportrét, amelynek vonásaiban magára ismer/magára szeretne ismerni? És vajon mi az, amit letagadna?
Milyennek látja önmagát, és milyennek látják őt mások? Milyennek szeretné láttatni önmagát?
 
[...]
 
Az biztos, hogy az István királlyal is viszályba keveredő Gyula vezér ott áll az erdélyi családfa kezdeténél.
Mátyás király persze kihagyhatatlan. De már az ellene Kolozsvárott összeesküvőkre nem szívesen emlékszik az erdélyi ember, ármánykodó, sötét alakjuk nem az identitás-retorikában, legfönnebb az erdélyi politikai élet mindennapi praxisában idéződik meg. 
Az erdélyi embert a Házsongárdi temetőben keresztelték, ott ringatták a bölcsőjét, mely koporsó alakú volt.
Ábel is, és Uz Bence is ő.
Felismerve a nem-euklideszi geometria elveit, a semmiből egy új, más világot teremtett, de a meg nem értettség miatt ebben az egyik világban sem boldogul, búskomor és rigolyás agglegény.
Komor, bár gyakorta duhaj dzsentri ő, a vátesz keserűségével hangjában, mint Ady Endre.
Elindul megkeresni az őshazát, Kőrösi Csoma módjára, s ha nem találja meg, legalább megtanulja és leírja a tibeti nyelvet.
Nagy kincset őriz Nagyszentmiklóson, ottani háza pincéjében. Amikor ott születik, Bartók Bélának hívják, de Klebelsberg Kunó bölcsőjét is a közelben ringatták.
Megjárta a nagyvilágot – nemcsak Ábel ő, de Apáczai és Misztótfalusi is –, hogy utána hazatérhessen, hogy valahol otthon legyen benne, mármint a nagyvilágban.
A feleségét Aletta van der Maetnak hívják, esetleg Wesselényi Polixéniának vagy Milóthy Adrienne-nek. 
A vallása pápista-protestáns.
Diagnózisa a betegfelvételi űrlapon: poszt-trianoni traumák.
Frusztrálja, hogy identitása szimbolikus attribútumait – címer, zászló, himnusz – csak igen limitált körben használhatja. llyen értelemben a román hatalom packázásai folyamatosan megerősítik benne ezek használatának értelmét és jogosságát.  (Zárójelben: Gyulai Pál verséről. Kolozsvártt március 21-én. Válhatott volna ez az erdélyi magyarság himnuszává, vagy válhatott volna azzá valamelyik, történelmileg különös jelentőséget szerzett zsoltár. Mi a Székely Himnuszt választottuk.)
Miután ezeket a szimbólumokat folyamatos agresszió éri, és használatuknak nemcsak a legalitása, de a komolyanvehetősége is megkérdőjeleződik, s miután nincs sem nemzeti bankja, sem nemzeti tizenegye, megerősödik a borvíznek, különösen a borszéki víznek, a töltött káposztának, sőt horribile dictu, a miccsnek az identitáskonstituáló szerepe, meg az áfonyapálinkáé, meg az igazi csíki söré.
Tragikus, olykor balladai létérzése humorral, kópésággal – góbésággal – keveredik. Komor, de duhaj, önpusztító dzsentri-alkat érmindszenti stílusban. Túlzásra hajlamos és arra, hogy mindent felnagyítson. Önérzete és kisebbrendűségi komplexáltsága ötvözetét a sajátosság méltóságának nevezi.
Ő a bonchidai Bánffy-kastély, pompájában és romjaiban is, ő a marosvécsi Kemény-kastély és a szentbenedeki Korniss-kastély. Ő Apor Lázár tánca.
Ő az Auschwitzba deportált zsidómagyar százezrek, és ő a csendőr a pályaudvaron, és ő a zsidómentő lelkipásztor.
Ő a székelykapu, és ő a kapuzárás.
 
Ő a bölcs, megfontolt Bethlen Gábor, és ő a féktelen Báthory Gábor. Ő a Rhédey grófné, akinek temetésén Csokonai tüdőgyulladást kapott, és mint Rhédey grófnő ő az angol királyi ház egyik felmenője.
Ő Csokonai tüdőgyulladása, és ő a Marosvásárhelyi gondolatok.
Ő Szent György szobra, ő a ló, és ő a sárkány. Ő a Csonka torony. Ő egy értelem nélküli és értelmezhetetlen gúnyos elnevezés szenvedő tárgya és talán alanya is, ő a bozgor, mely szó semmilyen nyelven nem jelent semmit, csak érzelmi töltése van, ha ugyan az jelentésnek minősül.
 
Ő Dsida Psalmusa, ő Kinizsi tánca a kenyérmezei csatatéren, és ő Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Báthory István és Zápolya szobra Kolozsvár főterén. Ő a csatából elkéső Zápolya, és ő a temesvári piacon megégetett Dózsa György.
És mindez történik tíz centivel a föld fölött.
Cs. Szabó azt írta a kolozsvári főtérről, illetve a Szent Mihály templomról: ha minden nemzedéknek újra fel kellene építenie, nemesebb volna az életünk.
Az erdélyi magyarnak meggyőződése, hogy ő életében legalább egyszer felépítette már ezt a templomot.
Ő Végh Sándor hegedűjének hangja, és ő a Délkeleti Gótika. Ő a szenvedésbáró.
A szomszéd trafikos nem más, mint Drakula, a másik szomszédja egy medve. Ahogy lehet –  csikorgatja a fogát. A templomot s az iskolát – mormogja félálomban.
Ő Rózsa Sándor Martinuzzi Fráter György kastélyában, vagyis a szamosújvári börtönben, és ő Rózsa Sándor sírja a rabtemetőben.
Ő Bocskai István koronázása és hajdúinak tivornyázása, és ő Xantus János ezüst závárzatú puskája, amelyet Winnetoutól Old Shatterhand néven kapott ajándékba (aki nem látta volna: ott van a győri Xantus János Múzeumban.)
Ő az összetört királyszobrok a váradi templom előtt, és a feldúlt királysírok bent a templomban.
Koporsóján csizmával ugrálnak a rokonok, mint a Kölcsey Ferencén. Ő a pofozó csontváz a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, amely a politikai rendőrség pincéjéből került közszemlére a szabadság egy rövid pillanatában. (Mit is mondtunk? Nem, nem ő a pofozógép: a pofozottbábu ő, akit száz éve rugdosnak és vernek a pofozómasinák.)
Csángó is, meg bukovinai menekült is. Azt énekli, hogy Tavaszi szél vizet áraszt, majd estére, lefekvéskor lélekben hazatér Hadikfalvára, Fogadjistenre és Istensegítsre.
Ágyúkat önt, mint Gábor Áron, és kiáll zsidó honfitársai mellett, mint Márton Áron. 48-as és 56-os. Van benne egy jólfejlett aradi vértanú-érzet.
Ő a bözödújfalusi unitárius templom, EGY AZ ISTEN felirattal, amelyet elnyelt a duzzasztógát vize, de amelynek a tornya egy éjszaka erős harangzúgás közepette feltört a tengerszemből: a Szent Anna tó vizéből.
Ő a nagyváradi kapitány elveszett leánya, és ő a lány rózsacsokra. Ő Csaba királyfi elveszített nyakkendője, amely lila dalra kelt egy kirakatban.
Lelkében ő kelő napkorong a csíksomlyói hegynyeregben.
És mindeközben tudja magáról, hogy ő az a csodás nő, akit a magyar nemzet nem érdemelt meg, akit elveszített, s akihez hasonlót soha többé már nem fog találni magának.
 
 
 

Részletek a 2017. november 24-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban Az erdélyi magyar szellemi élet a 21. században címmel megrendezett konferencia záróbeszédéből.
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.