Ugrás a tartalomra

Hisztéria, legendák és tények

A Népszava kérdéseire válaszolva a Kárpát-medencei Tehetséggondozóval kapcsolatban, Szőcs Géza hosszabb választ fogalmazott, kitérve olyan összefüggésekre is, amelyek a konkrét ügyön túlmutatnak. A Népszava ebből emelte ki a szempontjából legfontosabb részeket, lapunk kérésére azonban az író rendelkezésünkre bocsátotta a teljes szövegváltozatot. Íme:

 

 

Hisztéria, legendák és tények

 

Interjút nem szeretnék adni, egyébként tavaly év végén Kiss Kornélia beszélgetett velem a Magyar Nemzettől, akkor elmondtam neki, hogy semmiféle interjút többé magyar napisajtónak nem kívánok adni. Az interjú nem jelent meg, nem tájékoztattak róla, hogy miért nem. 

A fölvetett kérdésekkel kapcsolatban mindenesetre a következőket gondolom.

 

Úgy látom, Reményi József Tamás is felült annak a széles körben – megkérdezésem és bármifajta ellenőrzés nélkül – terjesztett állításnak, hogy a tehetséggondozónak én lennék a szellemi atyja, kiötlője, sőt netán valamiféle haszonélvezője.

 

A valóság ezzel szemben az, hogy ennek az akadémiának a létrejöttében semmiféle szerepem nem volt. Vártam, hogy egyszer valaki csak megkérdi tőlem, vajon igazak-e az ezzel kapcsolatos legendák. Értelmiségi emberektől ez a minimum, ami elvárható. De soha senki nem vette a fáradságot, hogy utánajárjon a dolognak.

 

A fentieket nem elhatárolódásként, hanem a tények kedvéért rögzítem. A kérdés lényegéről az a véleményem, hogy bármely pénz, amelyet a fiatal irodalom – egyáltalán, az irodalom – céljaira fordítanak, hasznos. Ne engedjük eluralkodni magunkon a pőre, sárga, leplezetlen irigységet. (Kb: “Azt a pénzt én is egészen jól el tudnám költeni. De ha már erre nincs esélyem, nehogy már másoknak adják.”) 

 

Én mindig azt az elvet vallottam, hogy virágozzék száz virág. Ezt a szabadelvűséget nem egyszer a fejemre is olvasták. De most is azt gondolom, meg kell adni az esélyt azoknak, akik a létező szerveződési formákhoz képest új struktúrákat szeretnének. Mióta van magyar lapkiadás és könyvkiadás, ez mindig így volt. A fiatalok többnyire nem érezték jól magukat az elődeik által létrehozott keretek között.  

 

A tehetséggondozó, vagy akadémia, vagy kft., bárhogyan nevezzük, azért szúrja sokak szemét, mert az uralkodó véleményformáló centrumok, kánongyártó műhelyek, megmondó-monopóliumok érdekeit sérti. Amikor jó néhány éve úgy tűnt, hogy egy tőkeerős háttér hajlandó volna finanszírozni a Nyugat újraindítását (egyszerűbben: egy Nyugat nevű irodalmi havilap kiadását), akkor is kitört a hisztéria. Hivatalosan a névhasználat miatt, valójában azért, mert sokakat szorongással töltött el egy új, önálló, a bejáratott pénzcsapoktól és véleményformáló központoktól nem függő szellemi központ létrejöttének lehetősége. Most megint ez történik. Pedig milyen egyszerű a képlet: vagy fog létrehozni és terjeszteni értéket ez az akadémia, vagy nem. Ha nem fog, akkor annyi történt, hogy egy kormányoldali szerveződés blamálni fogja magát. (A pénzről alább.) Gondolom, ennek az ellenoldali riválisok csak örülni fognak. Ha viszont érték születne – akkor jól jártunk mindannyian, nem igaz? Hiszen minden okunk meglesz az örvendezésre, pártállástól függetlenül. Ugyan ki az, aki nem örülne egy jó magyar regénynek, verskötetnek, egy új tehetségnek? Nem is merek arra gondolni, hogy van ilyen ember ebben az országban.

Jó, jó, de a pénz... merül föl újra meg újra a kérdés. Milyen jól fogna az a pénz egyéb célokra, egyik-másik lapnak, szerkesztőségnek... De vajon ki meri azt állítani, hogy a pénzt, amelyet a tehetséggondozó kapott, valamelyik versenytárs kapta volna meg?

 

A fentiek alapján tehát úgy tűnik, hogy a gond azzal van, hogy miért OJD irányítja ezt az akadémiát. Gyanítom, hogy ha az ÉS valamelyik új felfedezettje jutott volna ehhez a lehetőséghez – mondjuk, egy előző kormányzat idején – ez a felháborodás nem ezzel az elemi erővel szólalt volna meg. Pedig OJD bizonyított már – tudjuk róla, hogy nemcsak kiugróan tehetséges költő, hanem sikeres szerkesztő és irodalomszervező is. Az Előretolt Helyőrség elindításával megmutatta, hogy igen kedvezőtlen körülmények közt is képes figyelemreméltót alkotni ezen a területen. Miért ne adjuk meg neki az esélyt, hogy most már szerencsésebb viszonyok közt is csináljon valami hasznosat?

 

Kimondva, kimondatlanul, ott lebeg a stigma OJD feje fölött: kormánybarát, sőt kormánytollnok. Ha jól emlékszem – nem biztos –, amikor nekifogott felépíteni ezt a tehetséggondozót, még nem írt belpolitikai publicisztikákat. Sőt, talán amiatt ébredt fel benne a harcosság, mert a haragos tirádák torrenciális özönét zúdították rá. De ez, hogy egy magyar költő vagy író politikai szerepet vállaljon, nem először fordul elő a történelemben. 

 

Lehet persze attól tartani, hogy OJD politikai nézeteit ráerőlteti az általa gondozott tehetségekre. Nagy baj volna, ha ez történne, és én lennék az első, aki megharagudna rá emiatt. Addig azonban, ameddig az akadémia nem válik propagandaeszközzé, úgy gondolom, jóhiszeműnek kell lennünk.

 

Sziveri személyét politikai hercehurcákba belerángatni: ezt nem tartom helyes dolognak. Mindenki tudja – legalábbis a RJT által hivatkozott körben –, hogy életműve hozzáférhetővé tételéért mindent megtettem, és – sajnálom, ha szerénytelenül hangzik – nem is sikertelenül. Már életében igyekeztem felhívni a magyar folyóiratoknak, a magyarországi irodalmi műhelyeknek, az akkori kultúrpolitikának a figyelmét arra, hogy egy nagy költő él közöttünk. (Halálának napján kértem a televízió Híradóját, adja le a gyászhírt. A főszerkesztő vagy kicsoda kioktatott, bármely jöttment poétácska halála nem esemény, nem hír.) 

Amit Sziveri költészetéért tettem, azért (is) tettem, mert mindig fájdalmasnak tartottam, ha a tehetséget nem ismerik fel.

 

Amennyiben pedig valaki azt állítja, hogy ha Sziveri egész barátságunkat, s mindazt, amivel költészetéért kiálltam, beletenné egy serpenyőbe, egy másikba pedig azt az – amúgy bizonyítatlan és valótlan – állítást, hogy támogattam egy új tehetséggondozó létrejöttét, és az utóbbi serpenyő bizonyulna súlyosabbnak, akkor erre nem lehet más válaszom, mint az, hogy az illetőnek fogalma sincs arról, hogy milyen volt Sziveri személyisége, karaktere és gondolkodása.

 

Az ÉS-ről pedig hadd idézzem fel a következőket.

Kb. a nyolcvanas évektől kezdve valamiképpen egyik szellemi otthonomnak tekintettem. Akkor is, amikor a benne közlő szerzőkkel nem föltétlenül értettem egyet. Aztán, 2000 őszén a balatonfüredi önkormányzat beküldte az ÉS-nek közlésre – ahogy minden évben – a Quasimodo-költőversenyen díjazott verseket. A Faludy Györgyét és az enyémet. Kántor Péter volt a versrovat vezetője. Felhív, hogy a versem nem fog megjelenni. Talán gyenge verset írtam? – kérdeztem, de kiderült, a főszerkesztő döntött így, beszéljem meg vele. Felhívtam. Közölte, hogy az ÉS nem óhajtja a verseimet publikálni. (Megjegyzem, a Holmi is csak egyik első számában közölt tőlem egy verset, soha többé. Mint ahogyan a Hitelnek is csak az első számaiban jelent meg tőlem írás.)

 

Meglepődtem. Aztán később még jobban meglepődtem, hogy senkinek, senkinek, senkinek nem tűnt fel, hogy egy szerző, aki másfél évtizeden át a lap hűséges szerzője volt, egyik napról a másikra eltűnik az oldalairól. (Kántor Péter mindenesetre ezután megvált rovatvezetői megbízatásától s talán a laptól is, Faludy pedig – ha jól emlékszem – irántam való szolidaritásból visszavonta az ÉS-től a versét, amely azután a Népszabadságban jelent meg.)

 

Ezt az esetet talán csak amiatt volt érdemes felidéznem, hogy érthetőbb legyen: vajon miért tartom fontosnak, hogy új fellegvárak, új akadémiák, új tehetséggondozók is épüljenek a régiek mellé. 

Ahogy mondtam, semmiféle kapcsolatom nincs ezzel az akadémiával, leszámítva két irodalomórát, amelyet a diákoknak tartottam. De ezekért sem kértem vagy kaptam pénzt, egyetlen fillért sem.

Most, hogy még mindig – s ha már amúgyis – az íróakadémiai bűncselekmény főkolomposai közt emlegetnek, ha már így áll a helyzet, azt látom helyesnek, ha minél hamarabb valamilyen tényleges szerepet vállalok a tehetséggondozóban. Úgy érzem, volna mit tennem, és remélem, hogy ilyen feladataimat jól meg tudom majd oldani.  

 

Szőcs Géza

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.