Égéstermék – Potozky László regényrészlete

Az Égéstermék című regény egy 21. század eleji forradalom idején játszódik, egy meg nem nevezett posztkommunista ország szintén névtelen fővárosában, és egy apolitikus én-elbeszélőn keresztül mutatja be, hogyan hat egy ilyen léptékű történelmi esemény és a közélet az emberek viselkedésére, jellemére, családjára, kilátásaira. Mindez nagyon mai, nagyon ismerős közegben zajlik: közép-kelet-európai népfelkelés alulnézetből.

Hiába láttam már szinte mindent, azt hittem, az igazi harcot valahogy megúszhatom. De még sose voltam ennyire egyedül; kizárólag magamért bírok rettegni ebben a kék ponyvás, félig lebontott házban. Valami fityeg az övemről, a gázálarcom szíja. A Szakszervezetek óvóhelyén találtak kétszázat, és nem akarták kidobni, ezért szétosztották a brigádok közt. Kihúzom és félredobom a gumidarabot, rögtön a kezemben maradt, amikor kapkodva megpróbáltam leakasztani. Pedig reggel könnyen indult a nap, engem is odatettek pár külsőssel, hogy pakoljuk le a teherautót, ami égősorokat és mindenféle díszeket hozott a Konrád karácsonyfájához, délre érkezik a fenyő is, mondták, addig legyenek előkészítve a gömbök. Pihenni viszont nem hagytak munka után, kamionnal szállítják ide a karácsonyfát, lassan haladnak, akkora dög, ki kéne mennetek, fiúk. Erre is külsősöket küldtek ki mind, csak két-három keményvonalas szkinhed jött velünk, hadd pihenjenek a kopaszok, útvonal-biztosítás, semmi vészes, miért támadnának meg a kékek egy fát, a sofőrnek kell mutatni az utat a Konrád felé, nehogy beragadjon a szűk utcákba.

De a fenyő késett, hogyne késett volna, talán nem is jött soha. Én az Ezüst utca sarkán álltam, amikor elkezdődött, egyik pillanatról a másikra már nemcsak az a pár járókelő meg kocsi volt körülöttünk, hanem ütöttek és rúgtak a fekete védőkbe csomagolt kezek meg lábak. Hátulról támadtak, valamelyik közből vagy kapualjból szivároghattak elő, a többieket verték, engem nem, mintha időt akartak volna adni nekem, hogy valamit tegyek, ekkor szakadt le a gázálarcom szíja, gyorsan letéptem az övemről, pedig se füst nem volt, se könnygázt nem használtak, de egyéb nem jutott eszembe, odanyomtam az arcomhoz. Alig bírtam levegőt venni, olyan erős volt a sokéves kaucsuk szaga, és porosak voltak a szemrések is, az épület oldalához lapultam, szinte belemásztam a falba, nem csinálhatják ezt velünk, erre gondoltam, mi csak tartalékosok vagyunk, a selejtes vonal. A rohamrendőr meg a csávó két méterre álltak egymástól, max háromra, ennyit ment a sörétes puskából a gumilövedék a csávó szeméig, én meg nem tudtam eldönteni, hogy képzelem, vagy tényleg hallatszik a hang, ami olyan, mintha követ ejtenének egy tál eperpudingba.

A gázmaszk hirtelen tűnt el az arcom elől, valaki a hátam mögül tépte le, majd megmarkolta a galléromat, és maga felé fordított. A rendőr szeme akkora volt és úgy csillogott, mint egy dísztárcsa, kurva jó! ordította a pofámba, és cibált, buzi náci, kurva jó! Jóformán be se csukta a száját, megtántorodott és elengedett, védekezőn emelte maga elé a kezét, nem emlékeztem, mikor ejtettem el a gázcsövemet, most ott van annál a légiósnál, aki megint megcélozza vele a rohamrendőrt. Nem várom meg a második ütést, a saját lihegésemmel telik meg a fejem, rohanok, menekülök, mindegy merre, gyorsan hagyom le a sarkokat, az egyiknél belerúgok egy kukába, hogy felboruljon, azt mondták, ilyenkor ezt kell csinálni, de csak a hamutartóból szóródnak ki a csikkek. Senkit se látok a nyomomban, megbotlom, amiért hátrafordultam, és úgy odabaszódom a földhöz, hogy nyögni se tudok a fájdalomtól. Még soha nem feküdtem így a járdán, annyira fura lentről bámulni a várost. Akár meg is dögölhetnék, akkor nem lenne, akit elővegyenek azokért a bizonyítékfotókért, még azt is megbánnák, hogy lefényképeztek és gyanúsítgattak, a büdös szemetek. Oldalra nézek, barna csöveket látok, egy építkezési állvány mellett heverek, valami német cégnevet ír a kék ponyván, feltápászkodom és szégyellem magam, mert normális ember nem örül ennyire egy házromnak, ahol végre elbújhat azok elől, akik vadásznak rá.

A földszinti ablakokat elfalazták, cementeszsákok és törmelék közt bukdácsolok, a fényt követve megtalálom a lépcsőt, felmegyek az emeletre. Foghíjas a tető, és padló sincs mindenhol, az egyik szobamaradványban mintha lakna egy hajléktalan, szemét a földön, a sarokban pedig egy kirakatbaba, teleaggatva ruhákkal. Rángatja a térdemet a fáradtság, leereszkedem a fal tövébe, kinyújtom a lábam, kiszakadt a farmerom, nem érdekel, jólesik a biztonság. A Konrádról idáig besöpri a füstszagot a szél, keserű a levegő, mint amikor kölyökkoromban ősszel felgyújtották a lakótelep mellett a tarlót, és távolról nézve pont úgy mocorogtak a lángok a réten, ahogyan most a barikádok égnek. Aztán egyszer csak viszketni kezdek, érzem, hogy a télikabát alatt tapad a ruha a bőrömhöz, csípnek, marnak a bolhák, retkes vagyok, büdös, mocskos, tele leszek ismét kiütéssel. Le tudnám kaparni az arcomat, biztos a gázmaszk gumijától irritálódott, belenyomom a körmöm, fáj és ég, hiába vakarom, nem múlik el. Egy tejesdoboz van a hajléktalan fekhelye mellett, megrázom, lötyög, a Vasárnapi Légiónál azt mondták, ez a legtisztább ital, mert a sárgák és a feketék összefossák magukat tőle, egyedül a fehér ember bírja, lecsavarom a kupakot, az arcomra folyatom. Hideg, de azt hiszem, nem romlott, hörgök, mintha motort túráztatnának a torkomban, a kesztyűmmel dörzsölöm az arcom, a tej befolyik a nyakamba, öntök a fejemre is, majd leteszem a dobozt, és tincsenként facsarni kezdem a hajam. A raktárban tuti, hogy beleszartak a patkányok a gázálarc dobozába, és talán oda is kölykeztek, le kell pucolnom magam, megmosakszom egy kicsit, nem maradhatok így.

*

A tej az arcomra száradt, nem alhattam többet pár percnél, azt se tudom, melyik kerületben vagyok, zajt hallok, innen az emeletről is tiszta, hogy egy nagyobb csoport jön az utcán, nemcsak egy járókelő. Megmarkolom a párkányt, nincsen üveg az ablakkeretben, óvatosan lesek ki, rohamrendőrök közelednek és légiósok, letépték róluk a símaszkot, nem nézem az arcukat, nehogy felismerjem őket. Ketten lehajtott fejjel, pokrócban hoznak egy sebesültet, nem tudom, hogy magától mocorog-e, vagy a lépések ritmusára, fél lábáról hiányzik a bakancs. A többieket törpejárásban vezetik a rendőrök, mint valami óvodásokat, biztos akkor fogták el őket, amikor ránk rontottak karácsonyfa-biztosítás közben, látszik a társaságon, végigvertek rajtuk rendesen. Bénán totyognak, van, amelyiknek gumibottal nyomják le a fejét, hogy ne tudjon felemelkedni a guggolásból, mi van, rákosgeci, most ugráljál! Elhalad az ablak alatt a menet, láthatatlan vagyok, felülről figyelem őket, kajakra megszopatlak! ugatja egyik rendőr, Molotov nélkül nem vagy akkora arc, mi?! Én sose dobtam Molotovot, feleli egy félős hang, nem érdekel, guggolómenés! Lassan visszacsúszom a földre, állatok vagyunk mind, erre gondolok, fővárosi állatok, és nincsen szörnyűbb annál, hogy mennyire jólesik az, ha néha rajtam kívül történnek a dolgok.