Ugrás a tartalomra

Trubadúrvarázs, 8. rész – Gáspár Ferenc regényrészlete

Az őt eddig követő őr egy hozzá hasonló fiatal fogollyal van elfoglalva, nem tudja rögtön lemészárolni, mert a rab a szabad levegőn ugyanúgy életre kelt, akárcsak ő, ügyesen ugrál előle. Ádám ekkor egy hirtelen csusszanással eltűnik a kövek mögött. Jól sejtette, üreg van ott, s a tavalyi falevelek csaknem teljesen betakarják, szinte azonnal ellepik, ahogy közéjük süllyed. Még abban is szerencséje van, hogy a kövek tulajdonképpen egy barlang száját rejtik, s felül kis párkány védi a leveleket az esőtől, így szárazon maradtak, ezért is lepik el mindjárt.

 

22.

 

A víz betört a börtöncellába, és ha nem terveztek volna látványos kivégzést a bogumiloknak, minden bizonnyal hagyják megfulladni a foglyokat, akár a patkányokat. Így azonban kirángatják a rabokat, ámulva állnak a hirtelen jött fényben, akárcsak Ádám rémálmában. Néha, egy-egy pillanatra nem is tudják, mi az igazság: tényleg zavarják, kergetik őket a dombon felfelé, vagy ez már a túlvilág? Ádám igyekszik tartani a lépést, a vasbilincs már lekerült róluk, az eretnekek támolyognak az éhezéstől, alaposan le vannak gyöngülve. Nagy a kiabálás, maguk az őrök sem tudják, mit kezdjenek velük, s amikor Ádám egy másodpercre hátra tud nézni, látja, emelkedik a jeges ár, körbefonja a várat, már csak csónakon lehet onnan kievezni. Gyéren nőtt fák közt haladnak, bukdácsolnak, már elhagyták a felsővárost. A strázsák kiabálnak, némelyik rab elesik a megerőltető tempótól, rángatják, hajtják őket felfelé. A tömeg egyre inkább szétesik, sokan Máriát rikoltanak, mások Satanelt. Ebben a pokoli zűrzavarban Ádám mellé puffan egy idősebb rab, szeme félig lehunyva, szakálla hófehér. Arcbőre szikkadt a csonton, homloka csupa ránc. A trubadúr – mert Ádám gondolatban sokszor már így nevezi magát – segíteni akar, emelné a karját, de robosztus őr lép oda, s késével szótlanul elvágja az öreg nyakát. Fröccsen a vér, Ádám alig tud odébb ugrani, hogy el ne érje a sugár.

– No lám – vigyorog a gyilkos –, te még fürge vagy! Igyekezz, hogy így ne járj! – mutat a holttestre, melynek a nyakából még mindig bugyog a vér.

– Hová visztek? – kérdi a trubadúr, s nyomban meg is ijed, oly vékony és erőtlen a hangja.

– Meglátod majd, fékom húgod! – ereszt el egy káromkodást. Aztán megtoldja: – Szaladj, kurvanő fia!

És Ádám szalad, ha ezt a fajta mozgást annak lehet tekinteni. Inkább csak meg-meglódul, ügetni próbál, támolyog, szedi a lábát az olvadt hótól lucskos fűcsomók között. Körülötte egyre gyakrabban hangzik fel halálsikoly… s a többiek pusztulása Ádám esélye…

A strázsák, úgy látszik, eldöntötték, nem vacakolnak többet, s az elmaradókat, elcsúszókat úgy mészárolják, akár a nyulakat. Ő meg kétségbeesetten próbálja megtalálni a menekülés útját… S egyszerre kőrakás bukkan fel szeme előtt. A kövek úgy vannak egymásra rakva, mintha emberi kéz műve lenne… A szénégető boksa ilyen, ám annak az oldala minden irányból fedett, ennek viszont…

Egy pillanat műve az egész. Éppen senki sem figyel Ádámra, az őt eddig követő őr egy hozzá hasonló fiatal fogollyal van elfoglalva, nem tudja rögtön lemészárolni, mert a rab a szabad levegőn ugyanúgy életre kelt, akárcsak ő, ügyesen ugrál előle. Ádám ekkor egy hirtelen csusszanással eltűnik a kövek mögött. Jól sejtette, üreg van ott, s a tavalyi falevelek csaknem teljesen betakarják, szinte azonnal ellepik, ahogy közéjük süllyed. Még abban is szerencséje van, hogy a kövek tulajdonképpen egy barlang száját rejtik, s felül kis párkány védi a leveleket az esőtől, így szárazon maradtak, ezért is lepik el mindjárt. Moccanni sem mer, ám a távolodó zajokból gyorsan ráébred, hogy nem keresik. Életben van, és a versét is tovább szőheti, ha emlékszik még arra, mit kezdett el fejben írni a börtönben. Egyszerre kíváncsi lesz, hogy annyi éhezés és szomjazás után, éppen hogy megmenekülve a haláltól, eszébe jutnak-e a sorok. Közben persze fázni kezd, mást gondol. Óvatosan kidugja a fejét, s körbepislant. Sehol senki. Egészen felbátorodik, még jobban kiemelkedik az avarból, s ekkor majd megáll a szíve az ijedtségtől. Fiatal férfi zuhan melléje.

– Hogy kerülsz ide? – kérdi, mikor végre meg tud szólalni.

– Ahogyan te – nyögi az újonnan érkezett. – Le akart szúrni a kutya, de néhány öregebb rab került elébe. Azokkal bíbelődött, s engem szem elől veszített.

– Bíbelődött. Érdekes szó a gyilkolásra… – mondja Ádám, majd nagy bölcsen hozzá teszi: – Akkor hát ketten vagyunk. De ha nem tűnünk el innen, kettőnket visz el Szent Mihály.

– Azt nem hiszem – feleli amaz tréfálkozva. – Nem bántja ő a druszáját.

– Csak nem Mihálynak hívnak? – kérdi Ádám. Az meg bólint rá.

– És téged?

– Ádámnak– feleli a trubadúr.

– Két ilyen névnek a poklok minden ördögei sem árthatnak: annál inkább a hideg. Menjünk, testvér, míg jól van dolgunk.

Kikászálódnak a gödörből, s már éppen indulnának, amikor Ádámnak eszébe jut valami:

– Te Mihály! Ne nézzük meg, mi van a barlang mélyén?

– Hideg. Hidd el nekem, nincs ott semmi. Figyelj csak – vált fecsegősre –, én ismerős vagyok errefelé. És elárulok egy titkot neked: nem vagyok bogumil.

– Nahát! Ki hinné… – tréfálkozik Ádám. – Mert én az vagyok – teszi hozzá hamiskás mosollyal. És minden bajt, éhezést, rabságot, életveszélyt feledve a két ifjú elneveti magát.

– Tudok egy kunyhót az erdőn, ahol békét lelhetünk.

Elindulnak, de Ádám még visszapillant. Úgy érzi, mintha valami nagy kincset hagyna maga mögött, a barlang rejtekén.

A kunyhó nincs messze, ős öreg szénégető lakja. Megörül, mikor megtudja, hogy egyik vendége szintén a fekete emberek, a boksások szűk családjából származik. Enni kapnak. Az ifjak úgy falják a kölest, akár a farkasok. Alig járnak az első kanalaknál, az öreg elhúzza előlük a tálat.

– Meghaltok, ha sokat esztek most – mondja. Nem hisznek neki, s kis híján nekiugranak, hogy erőszakkal szerezzék meg az ételt. Ám a mellette ülő óriási kutya morgása magakadályozza őket ebben. Utólag Ádám belátja: igaza volt az öregnek, később jómaga sok éhezőt látott így meghalni. A gyomor összeszűkül ilyenkor, s szétrobban a hirtelen megerőltetéstől. Másnap már többet falhatnak, s erejük hamar visszatér. Már járnak ki az erdőre, segítenek fát vágni, szenet égetni. Mihálynak kevésbé fűlik a foga az effajta munkához. Igyekszik a könnyebbik végét fogni. Mikor a trubadúr megrója ezért, így védekezik:

– Úri környezetben nőttem, Mog nádor mellett. – Ádám megremeg a név hallatán. Még a fejsze is majdnem kiesik a kezéből.

– Mog nádor?

– Mog nádor. Mi ebben az érdekes?

– Akkor te ismered a…

– Kicsodát? – türelmetlenkedik Mihály

– Katalint! A nádor feleségét.

– Persze, hogy ismerem. Na és, mi van abban?

– Verset… – dadogja Ádám.

– Mi van?

– Egy dalt… – kezdi újból, és érzi kiszárad a torka.

– Csak nem szemet vetettél rá, hékás?

– Szerelmes vagyok belé.

– Az más – mosolyog Mihály. – A szerelem mindent visz.

Most viszont ő értetlenkedik:

– Hogyhogy mindent visz?

– A kártyában az adu ász. Érted?

– Kapizsgálom. De a kártya az ördög bibliája.

– Ne legyél már ilyen szőrszálhasogató – mondja Mihály. – Katalin asszony tud róla?

– Még nem sikerült beszélnem vele. Valahogy a körülmények nem kedveztek a találkozáshoz. – És elneveti magát.

– Hát tényleg nem. Mit akarsz tenni?

– Nem tudom. De írtam hozzá egy dalt.

– Ja, igen. Arról dadogtál az imént.

– Elmondjam? – kérdezi a trubadúr.

– Ha muszáj – feleli Mihály, és vigyorog. Ádám majdnem megsértődik.

– Semmi sem muszáj.

– Jól van. Péter bának úgyis elég fát vágtunk mára. Mondjad.

És Ádám elszavalja, hiszen büszke rá, úgy érzi ez a leggyönyörűbb vers, amit valaha is sikerült kicsiholnia az elméjéből:

 

Kezed kesztyű védte,

hideg mint az Élet;

szavaim – így – fáznak

mondani a Szépet!

Ajkad nem is kérlelt

– annyi mást elmondott! –

szemedre figyeltem,

néztem, mint a szobrot.

Ahogy visszanézett,

megfájdult hiánya…

tüzének varázsát

őriztem – hiába:

Karodba karoltam,

sietsz, otthon várnak;

arcod fagyott tükre

csókomnak, a számnak.

Mint az Ünnepekben,

hozzád érni vágyok…

s másik ágon gyújtjuk

ugyanazt a Lángot!

 

23.

 

Miért lázadok Mátyás ellen? Pécsi püspök lettem, aztán kancellár is egy időre… csak azért, mert nem harcol a török ellen? És megbocsát-e majd nekem a király, mint ahogy Jézus megbocsátott Péternek?

Janus a hideg éjszakában időnként azt sem tudja, hol van. Egyszer majdnem szózatot intéz a nagybátyjához, máskor meg a ferrarai cimborákat szólongatja. Aztán nemrég elhunyt anyja arca úszik be a képbe, meg Galeotto Marzióé.

– Püspök úr! Kapaszkodjon! Még leesik nekem!

Balázs hangja téríti magához a szendergésből.

– Te Balázs! Mi lenne, ha tüzet raknánk?

– Meg lehet próbálni…

– Eddig nem jutott az eszedbe? – Janus felélénkül. No hisz! Ily egyszerű a megoldás, és ezt neki kell kiötleni?! Bár már kérdezte egyszer, s Balázs akkor is kitérő választ adott…

– Nem olyan vidám dolog az… – morog Balázs ott elöl, a ló feje felett.

– Mi az? Hogy nem vidám? Ilyet sem hallottam még! Hogy a tűz nem vidám!

– Idecsalhatja a farkasokat.

– És ha errefelé nincs farkas?

– Farkas mindenütt van! – mondja Balázs megmérgesedve. – Azonkívül, bár kevés hó esett, mégis nedves a fa. Nehezen gyullad.

Hallgatnak egy darabig. A püspök egyre jobban fázik. Már éppen meg akar szólalni, amikor hang harsan fel a sötétben.

– Megáll-ni!

Janus kicsit oldalt dőlve kipillant Balázs mögül, s a sötétben egy lándzsa körvonalai bontakoznak ki előtte: a lándzsához ember tartozik, s aztán egy fáklya is fellobban. A fény megvilágítja az arcokat. Legalább tízen vannak az útonállók.

 

24.

 

– Ezt inkább Katalin asszonynak kellene elénekelned, nem nekem. De hát a kobzod sincs meg – vigyorog Mihály.

– Segíthetnél nekem – feleli Ádám. – Hiszen bejáratos vagy hozzájuk. Még azt sem mesélted el, hogyan keveredtél a bogumil eretnekek közé.

– Hosszú sora van annak.

– Időnk, mint a tenger.

– Nos – vakarja meg Mihály a homlokát –, talán tudod, hogy a király öccse…

– Endre – vág közbe Ádám, hogy újdonsült cimborája lássa, mennyire tájékozott az udvari dolgokban.

– Igen, Endre – bólint amaz. – Lázad Imre király ellen. Megszerezte a horvát, szlavón vidéket, csatában is legyőzte már a bátyját. Nyelve sima, mint a kígyóé, behízelgi magát mindenhová. És, úgy hírlik, a nádor szintén az ő embere lesz hamarosan.

– Mog?! – A trubadúr nyelni is alig tud a meglepetéstől.

– Még ingadozik. Még nem döntötte el, kit támogat.

– De te… nem örülsz ennek, ha jól értem.

Mihály vállat von.

– Tulajdonképpen nekem mindegy ki uralkodik, Imre vagy Endre. Csak… – és elfordul, hogy Ádám ne lássa az arcát.

– Csak?

– Nem jó a testvérviszály. Már a pápa is levelet küldött… Megosztja az országot, s ha kívülről támadna valaki…

– Ugyan már, ki támadna kívülről? Bizáncot meg a császárt meg szoktuk verni. Ezt még én is tudom. És hogy jönnek ide az eretnekek?

– Nézd, Ádám, te még túl fiatal vagy ehhez.

– Miért, te nem vagy fiatal? Alig serken a szakállad!

Mihály nem válaszol azonnal. Nézeget jobbra, nézeget balra, szemmel láthatóan zavarban van, s időt akar nyerni. Egyszer megmarkolja a fejszéjét, amit még a beszélgetés előtt belevágott egy fatönkbe, úgy tesz, mint aki folytatni akarja a munkát, majd mégiscsak elengedi a szerszámot, lehajol, felegyenesedik, sóhajtozik. Ádám vár, látja, most nem kell piszkálni a barátját, elgyötrődik az magában. Végül csak megszólal.

– Nincs itt az öreg? – kérdezi.

– Láthatod – feleli a trubadúr.

– Tudsz titkot tartani?

Ádám bólogat szaporán, akár a záporeső. – Hallottál Vatáról, a pogányról? – kérdezi, ám a trubadúr ismeretei igencsak hiányosak, mindössze arra szorítkozik, hogy tudja, ki a király meg a nádor. Szép verseket ír, de ez nem a műveltségtől függ, ezzel azért még ő is tisztában van. Így csak ingatja a fejét. Nem hallott arról a Vatáról.

– Szent István király után élt egy gonosz uralkodó. Péternek hívták. Erről sem tudsz?

– Nem én.

– Így nehéz lesz – mondja Mihály. Ádámnak erről más a véleménye. Túlélni a börtönt, meg ami azután történt, az nehéz! Vagy fát vágni… Igyekszik megnyugtatni Mihályt, mert módfelett érdekelné a történet, és hátsó szándéka is van: szeretne bizalmas barátja lenni, általa közelebb kerülhetne Katalinhoz. Szegény Violára már nem is gondol. Pedig az se volt csúnya vers, amit őhozzá költött…

– Nem nehéz, figyelek, csak folytasd bátran – biztatja.

– Mindegy – legyint Mihály, és Ádám egészen megrémül, hogy nem sikerül a barátkozás… nem mondja el a másik, miképpen keveredett az eretnekek közé. Sem arról a Vatáról szóló történetet… De ekkor felcsillan Mihály szeme: – Te sem árultad el, hogy kerültél közéjük! Ha elmeséled, megígérem, én is feltárom előtted a titkom.

– Kezet rá – feleli a trubadúr, s nyújtja a markát. Így aztán elregél mindent Vidalról meg a kabátról, amit a bogumiloktól kapott. Violát ügyesen kihagyta az elbeszélésből, nehogy azt higgye a másik, hogy csapodár természetű.

– Mindjárt gondoltam, hogy ilyen ügyefogyott vagy – mondja Mihály fitymáló ajakkal, mikor Ádám befejezi a mesélést.

– Miért, te nem vagy ügyefogyott? Téged ugyanúgy fogságba vetettek.

– Az más! – villan a szeme. – Nekem küldetésem volt! – és kihúzza magát.

– Miféle küldetés? Azt ígérted…

– Látom, a szátok jobban jár, mint a kezetek!

Az öreg sajnos visszatért, és pont a legrosszabbkor szakítja meg ezt az érdekes beszélgetést. Így ekkor még nem tudja meg Ádám, mi lehetett az a fontos küldetés, és bár Mihály elejtett néhány szót arról a Vatáról… Elhessegeti hát a zavaró gondolatokat, és megpróbál arra összpontosítani, hogy minél jobb barátságba keveredjen Mihállyal, mert visszatérő gondolatként fut az agyában, hogy az ő révén tud majd találkozni Katalinnal. Ezért aztán nemcsak a munkában segít, hanem ha Mihály szomjas, elugrik vízért, s a legjobb falatokat tolja eléje vacsora közben. Már az öregnek is feltűnik a nagy igyekezet.

– Nocsak – morogja falatozás után. – Te akarsz valamit Mihálytól.

Ezek után Ádámnak úgy kell tennie, mint akinek alaptermészete az udvariasság és a segítőkészség. Ez eléggé megviseli, hiszen egyáltalában nem ilyen. De a taktika beválik. Alig alszanak kettőt, mikor ezt mondja Mihály:

– Készülj, Ádám! Megerősödtünk, elmegyünk.

– Ezekben a rongyokban hová is mehetnénk? – csodálkozik ő.

– Bízz bennem. Lesz pénz, ruha, paripa, fegyver. Csak arra vártam, hogy kissé összeszedjük magunk a nagy koplalás után. Átöltözünk, aztán megyünk vissza, az udvarba. Egyenesen a királyhoz!

– Vigyáznom kell majd, lehet, beárul az a nyomorult Vidal.

– Hogy felvetted a keszkenőt? Nevetséges. Ez nem jelent semmit.

– Hátha mást is mondott felőlem. Más gonoszságokat, amiket kifundált!

– Ne félj semmitől, majd én megvédlek! – biztatja Mihály.

Elbúcsúznak hát az öreg szénégetőtől, aki nem kérdez semmit, csak jó utat kíván az ifjaknak. Ahogy távolodnak a kunyhójától, Ádám vissza-visszapillant. Hálát érez, meg – maga is furcsállja – nosztalgiát a kicsiny kunyhó és az erdei élet után. „Megmentette az életünk. Ha ő nincs, talán éhen pusztulunk a vadonban.”

De sutba vágja az érzelgést, mert eszébe jut, hogy ha vinni akarja valamire a királyi udvarban, akkor számítónak kell lennie, racionálisnak… Nehéz lesz egyszerre szerelmesnek lenni és józan, hideg fejjel gondolkodni.

„Pedig egyszer már ott voltam, ott ültem az asztalnál Imre király mellett… úgy látszik, üstökösszerű feltörekvésem túl hirtelen volt, s talán túl becsületes voltam még akkor. Hittem annak a nyomorék Vidalnak, aki beajánlott az udvarba, elhittem, hogy jót akar. Most majd minden másképpen lesz” – fogadkozik, s útközben azon töpreng, miképpen változtathatja el külsejét, hogy ne ismerjék fel… Csörgő hegyi patak állja az útjukat. Lehajol, iszik, s megpillantja a tükörképét. Egy egészen más ember néz vissza rá. A börtönben kinőtt a bajsza és a szakálla, a haja meg torzonborzan áll mindenfelé.

„No, ez talán segít… Még valamit ki kell ötlenem, és soha az életben nem ismernek rám!”

– Figyelj csak! – kiabál Mihály után, aki közben átlépett a patakon, és öles léptekkel halad előre. – Nem Ádámnak hívnak, hallod-e? Az én nevem mától Giovanni da Luca! Itáliából érkeztem, és értek a lantjátékhoz!

– És el is hiszik rólad, ebben a maskarában – nevet vissza a másik. De Ádám nem hagyja magát.

– Azt ígérted, lesz szép ruhám!

– Persze, hogy lesz. Csak gyere utánam.

„És megyünk. Egyenesen ahhoz a barlanghoz, ahol megmenekültünk mind a ketten. Álmélkodva nézem, ahogy int a kezével, menjek utána, s eltűnik a bejárati nyílásban. Mit tehetek, követem őt…”

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.