Ugrás a tartalomra

Levelek az esztétikai neveletlenségről 1.

„A design valamennyi háztartásba eljuttatja Picassót, a számítástechnika Neumannt, a világháló pedig több a valóságnál, mert a lehetségeset, sőt a kívánatosat teszi hozzáférhetővé. De vajon többhöz férünk-e hozzá, és közelebb férkőzünk-e bármihez is, mint annakelőtte?” – Falusi Róbert esszésorozatának első része.

 

Falusi Róbert 

Levelek az esztétikai neveletlenségről 1.

 

 

Első levél,
amelyben szó esik a vállalkozás természetéről és kétféle világnézetről

 

 

Zöldül és lombosodik a május; télen vett lakásom az új évszakra igazítja távolságait. Takarásban messzibbek a szemközti bérpaloták, erkélyeiken a félrerántott, fehér függönyök kitárulkoznak, küszöbig és köldökig idomok, párkányzatok, simulékony ingek. A dúsuló növényzet és a közelgő forróság elég indok a testi-lelki vetkőzéshez. Ám a zöldtől elérhetetlenebb, ami tolakszik, és a párától észrevétlenebb, ami hivalkodó. Ha ez nem holmi tudálékoskodás – nem nagy újság, hogy hajlamos vagyok ilyesféle hibába esni –, téged éppoly megfoghatóan vet partra a közöttünk áthullámzó óceán, mint az elvont fogalmakat. Ezúttal nem torkolhatsz le, hogy minek görnyedek könyveim fölé a hozzád szóló szerelmes dalok írása helyett. Feleselned hiábavaló; bátorkodom hát kibökni, mi nyomja szívemet: a leghitványabb lírai toposzt sem érted meg inkább, mint a számomra oly kedves Adornót és Dantót, két kuvaszunkat, akik azért kapták nevüket a filozófusokról, hátha megértőbben viseltetsz különc tépelődéseim, elméleti hóbortosságom iránt.

Mihez képest elérhetetlenebb és mihez képest észrevétlenebb, ami feltűnő vagy lényegesnek látszik? Hiszen nyitottabbnak, őszintébbnek, sőt könyörtelenebbnek hisszük magunkat elődeinknél. Rabul ejtenek a miénktől eltérő szokások, viselkedések, a tőlünk idegen életmódok. Utolsó közös kávézásunk alkalmával, mielőtt repülőd elrugaszkodott volna, emlékszel, milyen izgalomba jöttél a szedett-vedett öltözékű amerikaiak társalgásától a szomszédos asztalnál? Ügyet sem vetettél rám, ahogyan búcsúzkodom. De vajon igazi kíváncsiság feszít-e bennünket, vagy csupán a gyomorszorító kisebbségi érzés? Szüntelenül utazunk, és nyelveket tanulunk. De vajon elhelyezzük-e a bebarangolt tájakat mentális térképeinken? Ne hidd, hogy kioktatlak. Mire leveleim végére érsz, kételyed tovaszáll. Kommunikációs eszközeink az idegpályákon még szavakká sem formálódó ingerületeket is közvetítik társunknak, a Nagybetűs Másiknak. Ám nemcsak az avatárok kifejezőbbek, mint nélkülük lennénk, testi mivoltunkban; és nemcsak az emotikonok közvetlenebbek, mint a nyelvi fordulatokba csomagolt jelzések; hanem az örökké elérhető, online beszélőkénk is fürgébb a felfogásunknál. Igyekszem ügyesen adagolni mondandómat. Szigorú elvárás, hogy könnyedek és közvetlenek legyünk, egyszerűek, szókimondóak; sőt, ha egy mód van rá, a szavak átvitt értelmébe se bonyolódjunk: éljünk a képek veleszületett képességével. Érzéseinkről ugyanazzal az önfeltáró buzgósággal lebbentjük föl a fátylat, amivel a világ jelenségeit értelmezzük. De vajon nem inkább túlmagyarázzuk-e szándékainkat, vágyainkat és beszédünket, ahelyett, hogy beteljesítenénk, kiélnénk vagy kordában tartanánk, megnemesítenénk vagy letörnénk, finomítanánk vagy bölcsen elhallgatnánk őket? Szinte hallom, amint közbekotyogsz: mióta tépem a számat, hogy ne tekerd tovább a libanyakat, és fogalmazz érthetően! Csitt, neked, az óceán túlfelén, nem osztanak lapot. Az esszében végre magam lehetek. Te pedig mindenképp végigrágod, amiket írok, mert a legóvatosabb lélektani becslések szerint is még hosszú évekig nem versz ki a fejedből.

Talán meglep, hogy efféle ódivatúan elfogódott hangot ütök meg, mikor hozzád fordulok. Ismert előtted, sosem titkoltam, hogy mind az elvont okoskodás, mind a díszes előadásmód ínyemre való. Bizonyára az új lakásom berendezéséről, az erkélykorláton ugrándozó madarakról és a melengető napsütésről szeretnél olvasni. Fülembe csöng, amint rákérdezel, mennyire szűrődik be a Thököly úti forgalom zaja. Én meg tréfával ütve el a dolgot óbégatnék. Hogy mondtad? Egy árva mukkot sem értek, mert az aszfaltról fölverődik a hetes buszcsalád lármája! Mióta elutaztál New Yorkba, ahol a Föld gyémánttengelye kibukkan, és keresztüldöfi a mennyboltozatot, hónapok sora múlt el. Mindketten annyi tapasztalatra tettünk szert ezalatt, hogy előfordulhat, olyasmivel traktállak, ami a könyöködön jön ki. Viszonyunk és vonzalmunk jóformán tisztázatlan természetű, de bármennyi porszem lepereghet a homokórán, bárhányszor fordítjuk meg, nálam csaknem egy nemzedékkel fiatalabb maradsz akkor is, ha csitri kamaszból felnőtt nő leszel.

Nemzedéked, a valaha élt legszabadabb és legféktelenebb, miért ódzkodik az esszéista megszólalástól? Az esszében persze, ha többet olvasnál, s nemcsak a környező világ csodájának adóznál áhítattal, bízvást ünnepelhetnéd te is a formátlan kísérletező kedvet. Nem úgy a vallomásosságot, a személyességet, a beszélő – ez ugyebár, ha megbocsátasz szerénytelenségemért, én magam volnék – szelf-tudatosságát, amit te nemes egyszerűséggel csak egoizmusnak hívsz; s hogy el ne némítson, meg ne fojtson, másik kontinensre költözködtél előle. Mi tagadás, tévedés ne essék, valamicske önbizalom szorult belém, de kizárt, hogy a kelleténél több is; ne üljek itt és most a számítógép előtt, a klaviatúrát püfölve, ha ugyan nem jogosan kérem ki magamnak a túlzott magabiztosságot. Aztán felhánytorgatod nekem, hogy intim részletekben kiadlak az olvasóknak. Mintha te nem változnál sorról sorra! Figyeld meg, hogy levelenként más-más alakot öltesz; a búcsúzó küldemény egy szertornász ruganyosságát kölcsönzi lelkialkatodnak, végre föllazul merevséged. Nem maradhatsz, ahogy vagy, amilyennek a jóvoltomból ma még megnézheted magadat. Ez hát az irodalom kettős arculata: minél bensőségesebben nyílok meg, annál sokoldalúbb tárgyként rajzolódnak ki személyiségem kontúrjai. Minél jobban vergődöm, hogy legyőzzem az óceánnyi távolságot közted és köztem, annál nagyobb erővel csapódom a habokba. De milyen fenséges a Nap hevétől, Ikaroszként olvadó szárnnyal alábukni! Forgasd csak Gelléri Andor Endrének az Egy önérzet története című remekművét, és meglátod, miről perorálok ilyen nagy garral.

Mi történik, ha az őszinteség eleve nevetség tárgya; ha a megszólalónak a – nyelvi aktus szintaktikai, szemantikai és referenciális rétegeiből merített – bátorsága már a mondat indításakor elcsuklik, és eredendően arra készül, hogy minden egyes levegővétellel visszanyelje, visszavonja, ami elhagyta az ajkát? Ha fantáziád működik még, és nem zsírosodott el a jenki húspogácsáktól, kitalálhatod: ennek a vége bizony csuklás, krákogás, hörgés és fuldoklás. Olvasom egy irodalomtörténésztől, Kulcsár-Szabó Zoltántól a következőket: „Kovács András Ferenc kivételes biztonsággal, egyenletesen magas színvonalon »teljesít«. Ha sikerülne változatosabbá tenni a szövegekben implikált olvasói szerep szerkezetét, minden bizonnyal tartósíthatná helyét a 20. századi magyar költészet kánonjában.” Egye meg a ráksüly az ilyen kánont! Kovács András Ferenc ezek szerint legalább a lírai én státuszát kellőképpen elbizonytalanítja, de az olvasói szerepet nem variálja. Talán nem tartósítani akarja hatalmát, mint a politika, nem a kánon elvárásaira pislantgat, csupán jó verseket szeretne írni. Ez most rólad jutott eszembe, jövendő olvasómról, nem a kánonról, amire nem vagyok hatással; ítélhet fölöttem, de Csorja Ádám számára is nagyobb tisztesség egy fazék hamu, mint a törvény. Persze nem akárki hamvait őrizte a Tamási-dráma fazeka.

Jó volna változatos szerepekben tetszelegni? Jó volna hát, szinte látom arcodon a szégyenlős, huncut mosolyt. A legkevésbé sem ellenzem, de mindig kettőn áll a vásár. Miért ijesztő a vallomásos hang? Miért berzenkedik az esszétől a te új nemzedéked? Modorotok, a szókimondás, valódi formák híján semmiség, miközben a magasröptű esszé – elszánt bírálói szerint – valami meghaladott szemléletet juttat érvényre. Szegődjünk e meghaladott szemlélet nyomába; hátha mégsem olyan avítt, netán fölfrissíthető. Hónapok óta birkózom két életművel, s e két életmű az én életemmel, Cs. Szabó Lászlóéval és Weöres Sándoréval. Kortárs megítélésükön lemérhető, milyenek is vagyunk mi, és milyennek kéne lennünk. Tudd meg, hogy bosszúból láttam neki az ő tanulmányozásuknak; esténként, amikor a poloskák lámpám fénykörébe zuhanva vergődtek, ellened olvastam, és önvédelemből. Ha te New Yorkban urbanistaként helyezkedsz el, én belecsimpaszkodom a magyar irodalomba: meglátjuk, kié a boldogabb világ. Cs. Szabó emigráns létére is a magyar versmondat angolparkjában bolyongott. Esszéi az európai kultúrát, annak csaknem valamennyi korszakát a tekergőző okfejtések révén úgy járják körül, eszelős tempóban és mániákus módszerességgel, hogy addig ki nem engedik kezükből a nagyító alá tett bibét vagy rovarlábfejízt, amíg be nem illesztik őket az evolúciós nagyelbeszélés adott fejezetébe. Metaforikus gondolkodásuk ízekre szedi, látványos tablóra preparálja a klasszikus tudáseszményt – pont, mint a lepkegyűjtő. Logikájuk más népek szellemiségével azonos nagyságrendű, magától értetődően az egyetemességhez tartozik. Nagy Károly és Hunyadi Mátyás, Homérosz és Zrínyi, Shakespeare, Euripidész, Sartre és O’Neill, Keats és Vörösmarty, Cocteau és Illyés koroktól és nemzetiségektől függetlenül beszélgetnek egymással; ám sem koruk, sem nemzeti hivatástudatuk nem mellékes körülmény. Cs. Szabó esszéi – Ricoeur kifejezését kölcsönvéve – „metaforikus eksztázisban” tetőzik be azt, amit a nyugati kultúra Morus Tamással, Rotterdami Erasmus-szal, Montaigne-nyel, de Mikes Kelemennel vagy Kemény Zsigmonddal is kezdeményezett. Oly sok név tolakodna most ide, de csak néhányat említek az úttörők közül, míg a kiteljesítők és tökélyre fejlesztők seregéből egyet-kettőt kiragadni sem méltó vállalkozás, hiszen kivált a holtak sértődékenyek.

De mi a helyzet a 21. századdal? T. S. Eliot és Roland Barthes, Németh László és Babits Mihály még bátorítható késztetésből vágtak neki a személyiség kacskaringós útjának. Mi viszont ki sem merészkedhetünk a tudományos modellalkotás sáncai mögül? György Péter – a közszolgálati rádiózás ürügyén – fogalmazta meg, hogy az az értelmiségi létforma, amelyet én szimbolikusan az esszéhez kötök, egy bizonyos „nemzeti identitásipar” élményének összefüggésében alakult ki, s mára veszendőbe ment. Ő ugyan a „hangok autoritásáról” és „mediális rítusáról” ír, ám a rádiózással szemben támasztott elvárások változása kiterjeszthető a magaskultúra egy másik közvetítőjére, a szépirodalomra is. Cs. Szabó munkásságát rádiósként is – hiszen nála az esszé műfaja szorosan tapadt a rádiós jegyzetéhez – ugyanúgy egy bizonyos kulturális emlékezet és nemzeti kánon fenntartásának ethosza hatotta át. György Péter szerint azonban mára a felhasználó ethosza végképp eltörölte az értelmiségi ethoszát; ami annyit tesz, hogy az alkotó semmivel sem több a tétlennél, a befogadó immár teljesen egyenrangú a szerzővel. A megalapozott nemzeti identitás egykori, látszólagos otthonosságát pedig – mely állítólag inkább az államhoz fűző lojalitás megteremtését szolgálta –transznacionális szinten, az írásbeliség mintájától elszakítva a kisebb közösségek szubkultúrái pótolhatják. Igen ám, de a kisközösségek miféle filozófiát, festészetet, zenét vagy filmművészetet alkotnak? A klasszikus európai művelődéstörténet csakugyan kisebb közösségek földlabdáiban gyökeredzett, hiszen elkoptatott megállapítás, hogy a „couleur locale” fakasztotta az egyetemes rangra törő művészet lombkoronáját. S a nemzeti kultúrákat is egyes tájegységek, vallások, városok, dűlőszelektált nyelvjárások delikát ásványi sói, zamatai táplálták. Mára azonban fordított irányú folyamatot érzékelünk. A nemzetközi tömegkultúra silány, mesterséges aromáját ízlelgetik a kisebb közösségek – elég csak falvaink szokásrendjére vetnünk egy pillantást –; a szubkultúrák helyben termelik meg ugyanazt, amit nagyüzemi eszközökkel másutt is előállítanak. A kézművesség az ipart másolja, s elégedett, ha Michael Jackson előnyekereg a helyben felkutatott tehetség szintetizátorából valamelyik falunapi fesztiválon, a művelődési ház udvarán. Egyetlen különbség Michael Jackson és imitátora – tribute zenekara – között a professzionalitás és a versenyképesség.

Milyen minőséggel örvendeztet meg bennünket az értelmiségi kultúrát követő felhasználói kultúra? Erről te odaát, New Yorkban többet megtudhatsz; ezért is szöktél el, ha jól sejtem, s ezért adtam fejemet levélírásra, ha őszinte akarok lenni mindkettőnkhöz. A történelmi korforduló határsávja szélesebb az óceánnál. Eddigi kultúránkat a zseniesztétika középponti szerepe határozta meg, mely a semmiből világot teremtő költőt közös nevezőre hozta az előítéletek mérföldjeit legyűrő felfedezővel és a természetet kifürkésző, innovatív feltalálóval. Mi van akkor, ha a kanti–schilleri ihletésű kultúrafogalmat – Hegeltől két böhöm ebünkig, Adornóig és Dantóig, sőt a posztmodernekig ezt csűrte-csavarta, csócsálta minden bölcselő – olyasvalami prédálja föl, ami hallomásból sem ismeri a horror vacui elvét, sőt rajong az ürességért? „Ha az emberek nem tanulnak többé semmilyen morált, ha nem talál többé hitelre semmilyen vallás, ha nem lesz többé semmilyen törvény, akkor is meg fogunk még borzongani Médeia láttán, amint letámolyog a palota lépcsőjén, elkövetve már a gyermekgyilkosságot”. Mi van akkor, ha nem borzongunk meg többé, és Schiller tévedett iménti mondatában? Kivételes képességeiből a tehetség a kulturális hagyomány elsajátításával fejleszt alkotó készségeket; a gondolkodó ember, a valamirevaló írástudó ismérve, hogy nem rúgja föl a szellem vastörvényét: a tradícióból a tradíciótól való eltérés szükségszerű mérséklése is kiolvasható. Csakhogy mai kultúránk a kiválóság privilégiumától fosztja meg a közösségelvű írástudókat, a szellemi arisztokráciát. Őket fosztja meg a valódi teljesítmény tekintélyétől, hogy azt a kreatív osztályra ruházza át. Napról napra tapasztaljuk a gondolkodásmódok hatalomváltását.

A kreatív osztály kultúrája nem a szellem, hanem a technológia. Az arisztotelészi techné? Egyáltalán nem. Szeretné csak elhitetni magáról, hogy szakismerete tökélyre fejleszti az emberi mesterségeket. A design valamennyi háztartásba eljuttatja Picassót, a számítástechnika Neumannt, a világháló pedig több a valóságnál, mert a lehetségeset, sőt a kívánatosat teszi hozzáférhetővé. De vajon többhöz férünk-e hozzá, és közelebb férkőzünk-e bármihez is, mint annakelőtte? Az írástudók – hatalmukat az egyháztól megörökölve – hét lakat alatt őrizték könyvtárukat, hirdetik az új tudás prófétái, bezzeg a kreatív osztály ingyenesen feltölti ismereteit az internetre. Csakhogy a könyv nélkül nem vétette észre magát a világ változékonysága, mert megnevezetlenül minden csupán a túlvilágra utalt, az istenekre az emberek helyett; a monitor viszont elhomályosítja látásunkat, mert mindent a felhasználó nevével illet. Ki hát az akarnok, az énközpontú? Aki vallomásban vet számot önmagával, és odaveti az olvasónak: együvé tartozunk, vagy aki digitális profilját szépítgeti, ahogy éppen tetszik? Értéknek nem fogadva el a piacon csereképtelen árut, a kreatív ember intelligens és képzett ugyan, de nem művelt és széles látókörű; eszközöket tökéletesít a politikai és gazdasági manipulációhoz, de már nem támaszt igényt a leleplezésre, az önreflexióra. Több mint a szakbarbár, mert érdeklődő és éles eszű, de a kulturális emlékezet terhét ledobta válláról. Az esszéíró értelmiségi, akire Cs. Szabó Lászlót hoztam föl európai látókörű példaként, a broadcast média letéteményese valamennyi autonóm és alkalmazott művészeti ágban. Ezért kárhoztatják: honnan van mersze véleményét megformáltsága miatt más vélemények fölé helyezni? Onnan, hogy a hagyomány az ő pártjára áll, míg a tömeg formátlan és felismerhetetlen. Az autonóm értelmiségivel szemben a kreatív osztály tagja az interaktív webcast média felhasználója: anyagi sikereire, tőkeerejére – s immár nem ízlésére, tehetségére, műveltségére – hivatkozva alakítja ki saját kulturális kínálatát, amit elfogyaszt. Identitásához a kínálat on demand elemeiből a fogyasztás ismételhető, egyszeri aktusaival válogat adalékokat. Elhitetik vele, hogy egy globális közösségi élmény részese, párbeszédet folytathat akár a Kék Bolygó összes lakójával egyszerre anélkül, hogy egy nemzeti identitás önkényes, hierarchikus felépítésű Gestaltjához mérné a jelenségeket. Ezáltal ízlése nyitottabb, rétegzettebb; számtalan oda-visszacsatolás ébresztgeti kíváncsiságát. Ám a kommunikáció felületes és látszólagos, kiszolgáltatott az esetlegességeknek; ily módon a pusztán kreatív – más olvasatban technokrata – ember megtakarítja a nyugati kultúra évezredei során csiszolódott műveletet, amit befogadásnak vagy értelmezésnek hívunk.

Ahogyan az írástudó manapság közszájon forgó fogalmát az első világháború tapasztalataiból vonatkoztattuk el, s vigyázó szemét az avantgárd entellektüelek mozgalmaira és a hatalmat igazoló politikai filozófiákra függesztve Julien Benda cizellálta, a kreatív osztály a globális világrend szülötte. Richard Florida a kaliforniai ideológiában, az infokommunikációs tudásipar és a designer elitcsoportok mintaszerű fölemelkedésében mutatott rá. Korunk hősét nem az európai műveltség és művészi hajlékonyság edzi, hanem az operációs rendszerek. A városokat a hellén poliszoktól az Isten Országának fényét visszatükröző középkori civitásokig oly sokféle módon osztályozták és jellemezték. Nem meglepő, hogy Florida számára is az egyéni szabadság nukleuszai. Egy város kreatív indexe mechanikusan kiszámítható a gazdasági teljesítőképesség zálogaként; egy ország pedig annál sikeresebb, minél több, a kreativitás szempontjából minél magasabban indexált várost ölel fel. Állítólag a mai kreatív városok sokszínűbbek, mint a régiek, lételemük az etnikai, vallási, szexuális és életmódbeli heterogenitás; sőt minél többféle identitásnak adnak teret és nyújtanak menedéket, annál kreatívabbak és termelékenyebbek. így igaz, ha az összehasonlítás alapja kizárólag a fekete iparvárosok, a gyártelepek és a Le Corbusier-féle lakógépek sivársága. Az olyan, polisznak éppen nem nevezhető gazdasági és közigazgatási egységeké, amelyek a szlömös negyedek nyomorát a paradicsomi villasorok hajlatába rejtették; Szent Ágoston két országát az anyagi javakból való részesedés szerint itt, e földi porondon rendezték be. És a bibliai Ninive, Babilón, Jeruzsálem? A róluk szóló mítoszok, parabolák? Az Örök Róma? Lombardia, Flandria és a Hanza városai? Az eszményített universitas, a dialektika fellegvára, a pompás vitastílusú fakultások, ahol vándordiákok százezrei csillapíthatták tudásszomjukat Európa-szerte? Minden dinasztikus és vallási háború dacára nem azon fáradozott-e a nyugati világ történelme során végig, hogy hazákra találjon a karneváli forgatagban? Minduntalan álmélkodva és megmerítkezve, a halál egalitárius körtáncából finom rezdülésű páros táncok rendjét hasította ki. Ma kétfelől ketyegnek az időzített pokolgépek, hogy darabokra szaggassanak: az Iszlám Állam a mozgásszabadság, a tudatlanság a véleményalkotás szabadságának szent vívmányába rejti őket. Két nomád államalakulat: egyikük az aszfaltozott sztrádákat, másikuk az internet szupersztrádáját használja, mint kórokozók a véráramot. Mennyire fertőződtünk meg, meddig jutottak a vírustörzsek?

Alighanem elkésett az antiszérum. Az egyetemi negyed központja ma nem az auditorium maximum, a nagy előadóterem, hanem a szomszédos technódiszkó, ahol az egyetemi polgár fogyasztásnövelő tényező, és nincs vita, csak zaj. A párizsi Latin Negyed és a Louvre valójában muzeális értékek, a jelenbe útját nem lelő, „antikvárius” foglalkozású múlt jelképei. Hová lett a szimbolista és szürrealista Párizs, miféle köd nyelte el a kószáló filmcsillagok egyéjszakás kalandjait? Az-e még Brecht, Piscator, George Grosz s a kreuzbergi festők forradalmi hangulatú Berlinje, ami egykor volt, a polgári bébihájat szurkáló ős kajánság? Hová költözik a szellem a görög agóra, a pápai Róma, a reneszánsz Firenze, a századfordulós Párizs, valamint Berlin, New York hanyatlása után?

Te ugyanis azt felelnéd, hogy minden haladó gondolat New Yorkból és Berlinből várható. De vajon a szubkultúrák mai városrészei nem pusztán hajdani kultúrák emlékfoszlányait teregetik az utcára? Figyeld csak, hogy az apró tányérkákba mért spanyol tapaszok, ha mégoly vérpezsdítő ritmust diktálnak is a bárok asztalain, vajmi keveset mentenek át Federico García Lorca lüktetéséből, az andalúz duendéből. Kémlelj körül munkahelyeden, a New York-i felhőkarcolóban, és válaszolj mielőbb. A multik és startupok kajla punkjai, az úgynevezett egyéniségek, kinyúlt reklámpólóban, elnyúlt reklámarccal és ékszerrel a fülükben, a rugalmas munkaidejű hipszterek a versenyképes fizetésükből vásárolt loftlakások teraszain vajon kifejezik-e mindazt, amit az írástudók többé nem képesek kifejezni? A kreatív írás tanfolyamain oklevelet szerzők megfogalmazzák-e sajátos keserűségünket, amiről Rimbaud, Whitman és immár Cummings sem tudhat többé semmit? A designer drogoktól lehiggadunk-e? Hallod-e Amerika dalát, sokféle szent énekét? Képzeld, nálunk Weöres Sándor költészetét is átadták a dekonstrukciós enyészetnek. A költő, mágusaink egyik legnagyobbja, a személyességet és a személyiséget eltüntető s az olvashatóságot szélsőségesen megkérdőjelező alkotóként vonul be az irodalomtörténetbe. Halálával végképp kiürültek volna a műformák, s a líra nem több, mint a fonémák részecsketermészetű mozgása, határozatlansági relációja?

A „jelentésteli új formákat” – írja Florida – a kreatív osztály tagjai eszelik ki, mintegy „vezető gondolkodóként”. Ők hagyományos állásokat töltenek be, de új feladatot látnak el; az írók, a szerkesztők, a kutatók és „egyéb véleményformálók” olyan „új formákat állítanak elő, melyek azonnal eladhatók és széleskörűen hasznosíthatók”. Mikrochip, designer bögre, formabontó motorháztető, stílusos bowlingozás, testtartás a biciklin: egyre megy, miként az is, hogy fehérgalléros vagy kékgalléros munkát végez-e az illető. A „szemünk íriszén igazító” költő helyett a minél könnyebben és minél gyakrabban újrajátszható zene sorozatgyártója élvez elsőbbséget, aki Apple laptopján szerkeszt hangjegyeket. „Kreatív szakemberek” a jogászok, a pénzügyi tanácsadók, az informatikusok, az orvosok, a titkárnők és a vállalatvezetők is, ha olyan módszereket dolgoznak ki, vagy olyan termékek körül serénykednek, amelyek jókora „hasznot hajtanak”. E tevékenységek ranglistáján persze a vas és acél városa, Pittsburgh ugyanúgy hátul kullog, mint a bluest pengető, ütő és fújó, elmaradott New Orleans. Budapesten talán az irodaparkok és a romkocsmák megússzák, de a költők jobban teszik, ha visszahúzódnak kicsiny lakásaikba, és magukra zárják az ajtókat.

Te New York szabad levegőjén élsz, lengedezel égimeszelőkben. Akad bőven, amin vitatkozhatunk, amiről eszmét cserélhetünk. Rá foglak szoktatni a rendszeres írásra.

Téged, a kreatív osztály tagját – én, az írástudó.

                              

 

 

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.