Berka Attila: Anómia XIII. 1–3.
Ezzel elérkeztünk Hús kalandjainak világhálón olvasható utolsó részéhez. A történet befejezése majd a nyomtatott Anómia-könyvben lesz olvasható. A kötet az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg kiadónk gondozásában.
XIII.
1.
Bazmeg, engem keresztre feszítettek.
Kezem s lábam feszül, oldalam lüktet.
Világosság és sötétség váltja egymást.
Árnyak jönnek s mennek.
Anyám és apám arcát látom.
Kifáradok, feladom újra meg újra, fellázadok, harcolok újra meg újra.
‒ Halló, kisfiú! Itt az ideje, hogy felébredj!
Nekem szól, engem szólongat?
Gyerek vagyok megint?
Vagy még gyerek vagyok?
Bárcsak gyerek lennék!
Ha kinyitom a szemem, gyerek vagyok?
De biztosan jó lenne, ha gyerek lennék?
Jó volt nekem gyerekként?
Jó a gyerekkorom?
Én jó gyerek voltam?
Jó gyerek vagyok?
Ha nem, akkor azzá válhatok?
‒ Hahó, kisfiú! Ébresztő!
Simogatást éreztem az arcomon, a nyakamon.
Kinyitottam a szemem.
Anyám arca mosolyog, keze simogat.
Fehér köpenyben ül a kórházi ágyam szélén.
Ő az én nővérem.
‒ Igyál egy kicsit ‒ mondta kedvesen az anyámarcú nővér, és vízzel teli poharat tett a számhoz. Kicsit megemeltem a fejem. Miközben kortyolgattam, már nemcsak éreztem, hanem láttam is kikötözött karom s lábam.
‒ Ne haragudj, hogy kisfiúnak szólítottalak, de se a nagyfiúra, se semmi másra nem reagáltál.
‒ Nem baj ‒ suttogtam nagy nehezen. Habár a víz sokat segített, az ajkaim még alig akarták kiengedni a hangokat.
Az anyámarcú nővér bólintott, felállt és elindult kifelé.
‒ Hol vagyok? ‒ kérdeztem gyorsan.
‒ Jó helyen.
Kacsintott és kiment.
És amint kiment, éppen csak becsukódott az ajtó, de talán pont az ajtócsukódás hangjától, kitisztult a fejem.
Eszter, tört föl belőlem, hol van Eszter, hol vagy?!
Meg kell találnom, vagyis meg kell keresnem.
Tehát ki kell szabadulnom.
Eh, de hogyan?
Mert hiába rángattam-tekergettem a végtagjaimat, csak a csuklóim s bokáim sajdultak meg.
Nyílt az ajtó, és Hadik, az apámarcú ezredes lépett be. Nem lepődtem meg, de jöhetett volna kicsit később.
‒ Szervusz, Hús! Hogy vagy?
Úgy felültem volna.
‒ Mi van Eszterrel?
‒ Mi lenne? Semmi.
Ne már!
‒ Mi az, hogy semmi? Mit csináltál vele?
‒ Jaj, Hús, ne már! Ennek semmi értelme.
‒ Bazmeg, idekötöztetsz, és egy egyszerű kérdésre se válaszolsz. Akkor inkább ölj meg engem is, te fasz!
Tudtam, hogy röhögni fog.
‒ Nem, Hús, nem úszod meg ilyen könnyen. Nem azért mentettem meg az életed, hogy megöljelek.
‒ De Eszter él?!
Nyílt az ajtó, az anyámarcú nővér jelent meg tálcával a kezében.
‒ Igen, él ‒ mondta Hadik. ‒ Sőt teljesen egészséges.
Nyilván látta rajtam a megkönnyebbülést.
‒ De most egyél. Majd később visszajövök, és mindent megbeszélünk.
Kiment, én fújtam egyet, a nővér meg az ágyam szélére ült mosolyogva.
2.
‒ Mennyi az idő? ‒ kérdeztem az apámarcú ezredestől, amikor felébredvén megláttam.
Természetesen nem válaszolt, hanem csak vigyorgott, hümmögött, és az ablakhoz sétált. Ami valójában nem igazi ablak volt, ahogy azt nemrég észrevettem, vagyis valószínűleg a föld alatt voltunk.
‒ Teljesen el tudok merülni a látványban, pedig ez csak valami régi film részlete ‒ mondta, és állt ott hátrakulcsolt kézzel, és tudtam, hogy most én jövök valami hasonlóval.
‒ Nagyon kedves lány ‒ mondtam.
‒ Hogy? ‒ fordult felém az ezredes.
‒ A nővér. Nagyon kedves.
‒ Igen, persze, hogyne.
Nem akartam rögtön ébredés után elfáradni, úgyhogy nem folytattam a bájolgást.
‒ Eszter jól van?
Az ezredes az ágyam szélére ült.
‒ Persze. De ezt már megbeszéltük, nem?
‒ De igen. Csak aggódom.
‒ Ne aggódj, nincs miért. Tényleg.
Megráztam a végtagjaimat.
‒ Ezeket mikor veszitek le rólam?
‒ Az csak tőled függ.
‒ Neked ez a szöveg a rögeszméd, bazmeg?
Tudtam, hogy nem kellene engednem a dühöt, de nemcsak testileg voltam még gyenge.
Az ezredes látványosan nagyot sóhajtott, játszotta a komoly, atyai jó barát szerepét. És jól állt neki, sajnos. Remekül csinálta.
‒ Nézd, Hús… Te is tudod, már beszéltünk is róla, hogy rég megölhettelek volna…
Ösztönösen az oldalamra pillantottam. Az ezredes is.
‒ Bizony-bizony, a templomban is. Legkésőbb ott, igen.
Eszembe is jutott, mi történt ott, mármint amire emlékezhettem belőle.
‒ A másik ezredessel, azzal a Pálffyval mi lett?
‒ Ő meghalt, Hús.
Hát persze. Teljesen felesleges volt rákérdeznem.
‒ Értem. Sajnálom. Vagy nem tudom. De mindegy is. ‒ Naná, hogy szükségtelen volt ez is. ‒ Beszéljünk inkább arról, hogy én mikor szabadulhatok.
‒ Igazad van, Hús, beszéljünk a te szabadulásodról.
Felállt, és megint a műablakhoz sétált.
Hallgattunk egy darabig, én leginkább összeszedni próbáltam magam, észhez térni. Talán ahhoz, hogy kiszabaduljak innen, meg kell értenem, hogy miért vagyok itt. Hogy ki vagyok.
‒ Miért nem teszed fel végre a kérdéseidet, Hús?
Most tűnt fel, hogy eddig a lábfejemet néztem, mert oldalra kellett fordítanom a fejem, hogy lássam az ezredest. Aki meg a műablaknak háttal állva mosolygott rám. Meglepett, hogy most ebben a mosolyban, sőt a tekintetében is csak biztatás volt. Se önelégültség, se gúny, se semmi ilyesmi.
‒ Mert ha jól sejtem, elég sok kérdésed van. Jól sejtem?
Bólintottam.
‒ Akkor, ha megengeded, lenne egy javaslatom.
Bólintottam.
‒ Köszönöm. ‒ Visszasétált, leült az ágyam szélére. ‒ Az a javaslatom, hogy…
Nyílt az ajtó, az anyámarcú nővér lépett be, tálcával a kezében. Az ezredes felállt.
‒ Már ennyi az idő? ‒ kérdezte. ‒ Akkor majd visszajövök kicsit később. ‒ És tényleg kiment.
Az anyámarcú nővér fölém hajolt.
‒ Jól vagy? ‒ kérdezte.
Bólintottam.
‒ Na, mi a baj? Nincs kedved beszélni?
Ráztam a fejem.
‒ Hát ha nincs, hát nincs. Nem fogok megsértődni.
‒ Köszönöm ‒ mondtam neki.
‒ Én köszönöm ‒ mosolyodott el a nővér, és leült az ágyam szélére. ‒ Mit szeretnél előbb? Kötéscsere, evés vagy vécé?
Hálásan biccentettem az utolsó szónál.
3.
A műablakban lüktető álkilátás kezdett idegesíteni. Nem egy adott film végtelen ismétléséből állt, hanem sokszor sok filmrészlet véletlenszerű lejátszásából, ezért még időmérésre is alkalmatlan volt.
‒ Nem lehetne kikapcsolni azt a vetítést? ‒ kérdeztem az anyámarcú nővértől, amikor megint enni hozott.
‒ Biztosan ki lehet, de én nem tudom. ‒ Odasétált, és közelről nézte. ‒ De olyan szép.
Aztán a felkarjába törölte a szemét.
‒ Valami baj van? ‒ kérdeztem, amikor végül az ágyamra ült. Még csillogott a szeme.
‒ Semmi. ‒ Elnézett a fejem fölött, bele a semmibe. Vagyis az emlékeibe, nyilván. ‒ Csak a fiam. Imádott túrázni. Az apja szoktatta rá. Állandóan kint voltak. És mindent tudott. A fűtől a fákig, mindent.
Hatalmasat sóhajtott, megrázta magát, és rám mosolygott.
Visszamosolyogtam, biztatón.
‒ Tudod, Hús, mi tökéletesen éltünk. Mindenki irigyelt minket. Állandóan hozzánk jártak, mindig tele volt a házunk. Mert egy kicsi házban laktunk a város szélén. A kert végén már az erdő kezdődött. Volt az erdőben egy kis patak is. Két kutyánk is volt, meg három macskánk. És boldogok voltunk, mert kiegészítettük egymást. Se a barátaink, se a rokonaink között nem volt ilyen család, csak mi. Mert én soha nem azt néztem a férjemben, hogy olyan legyen, mint én, miért nem olyan, mint én… Mi tényleg két fél voltunk…
Láttam a gyorsan gyűlő felhőket a tekintetében.
‒ Aztán jöttek azok az idegenek. A férjem meghalt. Minket elvittek egy biztonságos helyre. De ott meg jött a vírus, a fiamat is…
Sírt.
Nekem is könny kezdett csorogni a szememből.
Az ezredes jelent meg az ajtóban.
A nővér összerezzent, sietve nyelte vissza, ami még kikívánkozott volna belőle.
Bennem megint növekedni kezdett a düh.
Az ezredes szótlanul a műablakhoz sétált.
‒ Csak folytassátok nyugodtan. Húsnak meg kell erősödnie, hogy mielőbb talpra tudjon állni.
Ha nem érzem meg a kanalat a számmal, biztosan mondok valami otrombát annak a gyökérnek, aki még csak hátra sem nézett, bámulta azt a rohadt filmet.
‒ Ugyanakkor itt az ideje, hogy néhány dolgot tényleg megbeszéljünk, Hús ‒ fordult meg végül mégis az ezredes pár pillanat múlva. ‒ Amíg eszel, mondok jó híreket.
Néztem mélyen a szemébe, de megint nem volt benne semmi rosszindulat.
‒ Az első és legfontosabb jó hír, hogy nemcsak Eszter van kitűnően, hanem a magzat is.
A kanalat majdnem átharaptam, bár inkább csak a fogam reccsent, és félre is nyeltem. Köhögtem, köpködtem.
‒ Gratulálok ‒ suttogta a nővér, és törölgetni próbált, de megremegett a keze, és hangosan bőgni kezdett.
‒ Nővér! ‒ hallottam az ezredes hangját. ‒ Hé, nővér!
De az anyámarcú nővér bömbölve rohant ki az ajtón.
Az ezredes is kilépett, és két másodperc múlva egy fegyveres katonával tért vissza, aki még valami gázmaszk-félét is viselt.
‒ Problémát megoldani ‒ mutatott rám az ezredes.
Talán épp abbahagytam a prüszkölve fulladozást.
A katona hozzám lépett.
Eljött hát az a bizonyos nagy pillanat, gondoltam. Ennyi volt, ennyi voltam. Vagyis ez voltam én, és most itt a számla.
Pedig normális körülmények között akár örömtáncot is járhattam volna.
De most csak fizetek.