Ugrás a tartalomra

Barlog Károly: Kovács Istenke álmodik

Barlog Károly regényének kézirata az újvidéki Forum Könyvkiadó 2014. évi meghívásos pályázatára készült, és azt a következő év tavaszán átdolgozásra és kiadásra javasolta a szakmai bizottság. A kisregény szerkesztése jelenleg zajlik, és ennek lezárultával – a szerző reményei szerint – még az idén megjelenhet a Forum Könyvkiadónál. A szerkesztő Patócs László.

A Kovács Istenke álmodik tulajdonképpen Újvidék-szöveg, de más miatt fontos benne a város, mint például Balázs Attilánál vagy Végel Lászlónál. Ők történelmi folyamatokat, az ott élők életében fontos történelmi eseményeket mutatnak be ebben a térben. Barlog Károlyt viszont Kovács Istenke egyéni története érdekli.

Ez egy kópéregény, de nem vegytiszta, mert a fejlődésregény egyes karakterjegyeit is magán viseli. Egy határon túlról származó, mondhatjuk, hogy a határ mindkét oldalán idegen értelmiségi fiatal nevelődés-története, amiben a valóság és az álom sokszor összejátszik – a két tartomány kontúrjai olykor szerencsésen, máskor sikertelenebbül kenődnek el és össze, és e folyamat kiszámíthatatlansága egyben az identitás esetlegességét, kikezdhetőségét, kiszámíthatatlanságát is tükrözi.     

A szöveg időkerete hét nap. Kovács Istenke hét év után Újvidékre utazik – egyelőre maradjon titokban, hogy miért –, és azután hét nap alatt újraéli ottani életét. Mindeközben álmok, hallucinációk, régi emlékképek irányítják minden mozdulatát; így szeli át a történelemtől terhes várost, látogatja meg annak „kultikus” helyeit. Ezzel pedig egy újfajta térképet rajzol meg.

Jár Kovács Istenke a Teatar (a kisregényben Teátrum) Kávéházban, a Művész Klubban, a Dublin, a Lazino Tele, az Atina (Athén) nevű helyeken, a Futaki úti piacon, a Limáni parkban, a Duna parkban, az újvidéki Duna-strandon stb. Ezek egy újvidéki egyetemista legfontosabb létterei. De a tér általában csak ürügy egy-egy újabb történethez. Ami itt talán a legfontosabb, hogy a 2000-es évek elején-közepén hogyan éltek az újvidéki egyetemisták, túl egy balkáni háborún, egy NATO-bombázáson. Hogyan szereztek pénzt például a mindennapi túléléshez, milyenek voltak a kapcsolataik egymással, meddig jutottak el később.

A bolyongás egyik állomása a Spens nevű plázaszerűség, ahová a következő részlet vezet el minket.

A kisregény egyik ihletője egyébként Szálinger Balázs verse, az Apa-monológ.

A szerző összefoglalójának szerkesztett változata


 

 

Másnap reggel Kovács Istenke első útja az újvidéki központi postára vezetett. Úgy érezte, találkoznia kell Ljiljanával, mindenképp ki kell javítania azt a tegnapi zavaros mondatot. Valahol azt olvasta, hogy nem szabad olyan hibás mondatokat hátrahagyni, amelyeket csakis mi magunk vagyunk képesek kijavítani. És ez a tegnapi pontosan ilyen mondat volt. De Ljiljana aznap nem ült ott a hármas ablak mögött. A behúzott, napszítta zöld vászonfüggöny és a plexiüveg közötti keskeny térben legyek kergetőztek.

Ahogyan kirontott a posta főbejáratán, szinte kétségbe ejtette őt a zajos Mihajlo Pupin sugárút. Előbb a Teátrum Kávéház felé vette útját, de megtorpant az aluljáró szájánál, úgy érezte, nincs igazán felkészülve a kávéházi csöndre, sem Filip bölcselkedéseire, szerette volna elhagyni magát, feloldódni a kedd természetes sodrásában. Ehhez pedig a Spens tűnt a legjobb megoldásnak.

A Spens egyfajta szerencsés köztes létben helyezkedik el. Magán viseli a plázák legjellemzőbb karakterjegyeit, egyszersmind különbözik is tőlük. Sokkal szellősebb például a budapesti plázáknál, amelyekben Kovács Istenke olykor megfordul, de az üzletek körüli nyüzsgés egyértelműen plázahangulatot kölcsönöz a hatalmas belső térnek. Kirakatai kifejezetten plázakirakatok, és a benne bóklászó emberek élete: kirakatélet. Mindenkit elárulnak a mozdulatai, az arcon az izmok rándulása, az őszintétlen mosolyok a szájszegletekben, a harsány illatfelhők, melyek mögül azért néha mégis kiérződnek a fanyarabb testszagok, esetenként a szegénység mindent átható, áporodott bűze. Mindezekkel együtt a Spens, akárcsak a többi pláza – magányos hely. Pontosabban a magány színtere. Nem nyújt nagyobb komfortérzetet, mint egy remetelak, és lehetőséget ad az embernek arra, hogy teljesen önmagába záródjék. A plázák a gondolkodás helyszínei, ahol a harsány színek, a csillogó bizsuk, a mímelt boldogság az ember figyelmét önmagára irányítják.

Kovács Istenkének jártában-keltében többször volt alkalma megfigyelni a budapesti plázák közönségét. Kezdetben úgy hitte, hogy az emberek a lakóhelyükhöz legközelebb eső plázát látogatják. Később rájött arra, hogy a plázáknak egyedi hangulatuk van, és ezek valahogyan idomulnak az emberi lélekhez. A plázalátogatóban előbb-utóbb kialakul valamiféle otthonosságérzet, megpendül odabenn egy húr, s a lélek átveszi annak furcsa rezdülését. Erről eszébe jutott az is, amikor a budai Pajtás Étteremben egy idős hölgy azt mondta a vele szemben ülő barátnőjének: „Képzeld, tegnap is olyan jólesőt sírtam a WestEnd-ben.”

A történet ezen pontján, amikor Kovács Istenke belép a Spens déli kapuján, elemi erővel idéződik fel benne az az eset, amikor ő tévedt el az említett plázában. Emlékszik arra, hogy teljesen sokkos állapotba került az őt körülvevő, magabiztosnak tűnő emberektől. Mert azok az emberek otthon voltak, saját terepen mozogtak, míg ő csak koncertjegyekért ugrott be egy folyóirat-bemutató előtt. Hiába kereste, egyszerűen nem találta a jegyirodát, az idő meg csak múlt és múlt. Felhívta a barátját, a folyóirat főszerkesztőjét, és szinte sírva újságolta el neki, hogy eltévedt egy plázában, hogy bárhogyan is próbál kijutni, egyre inkább azt érzi, hogy elnyeli őt ez a közeg, mint egy erős dunai örvény. A főszerkesztő próbálta megnyugtatni, azt mondta, addig biztosan nem kezdik el az estet, amíg Kovács Istenke meg nem érkezik. Ez némileg helyre tette őt. A versre gondolt, arra, amit aznap este kellett felolvasnia, a címe Kovács Istenke és a nők. Lassan érezte magában szétáradni a nyugalmat, és ebben a pillanatban meglátta a jegyiroda cégtábláját.

És persze a Spenshez is millió emlék köti őt – egyetemista életének fő helyszíne ez a mintha-pláza. Eszébe jut az a kellemes délután, amikor Humanizmus és reneszánsz óra után néhány barátjával a Spens lépcsőjén műbélbe töltött, zöldséges kenőmájast ettek, ropogós kenyérrel és kakaóval, közben pedig Steinbeck Édentől keletre című könyvéből olvastak fel egymásnak. Vagy amikor a zsúfolt kirakatokat csodálta, noha zsebében csak a heti vizeszsemle-adag ára csilingelt... Vajon számba tudná-e venni valaki Újvidék hajdanvolt és mai nincstelen egyetemistáit? Nyilvántartják-e valahol az egyetemisták lemondó sóhajait?

Persze, nem csak sóhajok voltak, és nem csak nélkülözés. És bár a Kanadában élő, Vajdaságból és Magyarországból elszármazott magyarok adományai rendszertelenül érkeztek, ám ha megérkeztek, az maga volt a Kánaán. Kovács Istenke többször kapott kézhez ropogós kanadai dollárt, és olyankor nem érdekelte, hogy ezért milyen nagy árat kell majd később fizetnie. Mert mint mindennek, ára volt a segítségnek is – cserébe magából kellett feláldoznia mindig egy-egy darabot. A kanadai dollárokért ugyanis tehetségtelen festők képeit méltatta vagy tárlataikat nyitotta meg zongorajátékával, máskor fűzfapoétákat lepett meg könyvbemutatóikon saját versük megzenésítésével, a telepi művházban pedig forradalmi műsorokon szavalta a Talpra magyart. Sokszor érezte, hogy eltékozolja magát, hogy menten elfogy, elcsordogál belőle minden tehetség.

Ahogy most ott baktatott a Spens márványkövén, figyelte a kirakatokban a saját arcát. Egy fiatalember törődött arca volt ez. A bőr rajta már nem olyan feszes, mint régen, sőt, az utóbbi időben kisebb tokát eresztett, a szeme sarkában mély barázdák, tört fényű kék szemében pedig csönd. Bámulta a kirakatokat, a kirakatok üvegében a tükörképét, és arra gondolt, lám, ő sem egyéb, mint leárazott, értékét vesztett termék, olyan, aki még akciósan sem kell senkinek. Nézte ezt a leárazott arcot, és közben eszébe jutott a vers, az, amelyiket azon a budapesti folyóirat-bemutatón olvasott fel, a Kovács Istenke és a nők.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.