Ugrás a tartalomra

Jahoda Sándor: Költő-elvonó

Ady Endre egy kolozsvári idegklinikán fekszik, és nem fér a bőrébe. Miért van ott? Mi történik vele az orvosi felügyelet alatt? Hogyan kerülnek új megvilágításba versei? Jahoda Sándor rövid vígjátékából kiderül.

 

 

Komédia egy felvonásban

 

            Szereplők:

 

            Ady Endre (hangja)

            Dr. Lukács Hugó, Ady barátja és kezelőorvosa

            Dr. Kanitz, a klinika fiatal orvosa

            Dr. Lechner professzor, a klinika vezetője

Hortenzia nővér, a klinika főnővére

 

            Történik:

           

            Kolozsvárott, a Trefort utcai „Zöld Fedél”-ben, a Lechner-féle Idegklinikán, 1909. július             közepén.

 

Első jelenet

 

Hétfő van, tikkasztó nyári délelőtt. A nyitott ablakokon harsány és derűs madárcsicsergés árad be. A függönyök szinte moccanatlanok. Dr. Lukács Hugó orvosi szobájában, hosszú, ránctalan, patyolat-fehér köpenyében fiatal kollegájával, a szintén fehér köpenyes dr. Kanitzcal beszélget. Dr. Kanitz arca meglehetősen nyúzott, dr. Lukácsé szigorú, zord.

 

DR. LUKÁCS (vérfagyasztó nyugalommal): Mondja, tisztelt kollega úr, ezek után mit tud felhozni mentségére?

 

DR. KANITZ (zavartan, motyogva): Én csak… én csak… én…

 

DR. LUKÁCS (ingerülten): Ne mentegetőzzék, kérem!

 

DR. KANITZ (előregörnyedve, összekulcsolt kézzel, lebiggyedt szájjal): Dr. Lukács, izé… én… ö… akarom mondani… mi…

 

DR. LUKÁCS (kissé hüledezve): Mi?!

 

DR. KANITZ (próbálja összeszedni magát, rekedten szól, krákog): Khm! Szóval Ady úrral…

 

DR. LUKÁCS (gúnyosan mosolyogva): … és persze a drágalátos Fejér Lipóttal…

 

DR. KANTITZ (hevesen bólogatva): … igen! Vele is…

 

DR. LUKÁCS (még gúnyosabban mosolyogva): … versenyt ittak, ott, abban a váradi bodegában, szombat éjjel, míg én Pesten tartózkodtam, és…

 

DR. KANITZ (letörten): Hát… valahogy… így volt… ahogy az imént… tetszett… mondani…

 

DR. LUKÁCS (rosszallóan): Nézze, kolléga úr, én Ady urat orvosi fedezettel engedtem Váradra. Ez az „orvosi fedezet” pedig – éppen Ön lett volna.

 

DR. KANITZ (megtörten, lehajtott fővel): Könyörgöm… mit tehettünk? Ismerjük Ady urat: hogyan is lehetne vele nem inni, amikor ő jókedvű, vagy, amikor épp el van keseredve?

 

DR. LUKÁCS (zordonul): Miért, talán Ady úr el volt keseredve?

 

DR. KANITZ (próbál meggyőzően gesztikulálni): Dehogyis! Hát éppen ez az!... (elmélázva) még nótáztunk is… a… a… kedvenceit… például a „Rózsám, Te vagy a mi falunk leg…”

 

DR. LUKÁCS (összehúzott szemöldökkel, a combjára csapva): Nem vagyok kíváncsi a nótákra! Van fogalma arról, mit kaptam én a professzor úrtól, emiatt? (halkabban, a fejét cinikusan csóválva) Mindig én tartsam a hátam… (dühösen) Hogyisne! Ha még egyszer, csak egyszer is előfordul ehhez hasonló incidens… (rövid hatásszünet után halkabban, de nyomatékosan) Akkor más fogja elkísérni Ady urat, ha dolga akad, akár itt, a városban, akár másutt. Érthető voltam, Dr. Kanitz?

 

Dr. Kanitz nyel egyet, majd bólint, és már épp szólni akar, mikor a szoba ajtaján halk, de határozott kopogás hallatszik.

 

DR. LUKÁCS (hangosan): Szabad!

 

Nyílik az ajtó, és valósággal bezuhan rajta Hortenzia nővér, az intézet főnővére. Középkorú, testes, határozott, néha szigorú, ám mindenki által tisztelt, szeretett apáca. Becsukja maga után az ajtót. Most nagyon nyugtalan. Kezeit tördeli, megáll az ajtóban.

 

HORTENZIA NŐVÉR (izgatottan, Dr. Lukács felé): Jó napot kívánok, Lukács doktor!  (odafordul dr. Kanitzhoz is) Dr. Kanitz, Önnek is jó napot kívánok! (visszafordul dr. Lukácshoz, panaszosan szól, idegesen) Dr. Lukács! Dr. Lukács, baj van...

 

DR. LUKÁCS (megdöbbenve): Baj van? Mi baj van, Hortenzia Nővér?

 

HORTENZIA NŐVÉR (nem mer Dr. Lukács szemébe nézni, csak csöndesen motyogja): A… Ady úr…

 

DR. LUKÁCS ÉS DR. KANITZ EGYÜTT (felpattannak a foteljükből, mélységesen megdöbbenve): Tejóisten!... csak nem…?

 

HORTENZIA NŐVÉR (megrázza a fejét, még mosolyog is): Jaj nem! Ady úrnak kutya baja! Ezt garantálhatom. Sőt, ami azt illeti…

 

Dr. Lukács és dr. Kanitz megkönnyebbülve visszaülnek. Dr. Lukács meglazítja a nyakkendőjét, aztán zsebkendőjével törölgeti a homlokát.

 

DR. LUKÁCS (neheztelve): Legközelebb ne hozza rám a frászt, kedves Hortenzia Nővér! (elteszi a zsebkendőjét, összecsapja a tenyereit): No, kérem, hát mi volt az a baj?

 

HORTENZIA NŐVÉR (egészen elpirulva, akadozva válaszol): Szóval… Klotild nővér, aki bevitte a reggelijét… mármint… Ady úrét… vagyis, hogy… Ady úrhoz… egy perc múltán kétségbeesetten, zokogva jött ki Ady úr… szobájából… ugyanis…

 

DR. LUKÁCS (szeretettel unszolva): Ugyanis?

 

HORTENZIA NŐVÉR (a fityuláját zavartan gyűrögetve, kényszeredetten mosolyogva szól): Hát… ugye… az történt… hogy… ej, de kínos… hogy is… mondjam… ö… (megrázza magát) Na jó! Mondom. Tehát, mikor Klotild nővér bevitte Ady úr reggelijét, Ady úr kaján mosollyal így köszöntötte: (Ady hangján) „Maradhatsz és szerethetsz”; mire Klotild nővér ámulatában ledermedt, Ady úr meg folytatta: (Ady hangján)

 

Előtte a fiatal nő-test

Parfüm-hirnőke jönne

És az öröm jönne utána,

Szemérmesen köszönne.

 

Nem hallott rólam, sohse látott,

Lábamnál ülve nézne

Hosszú órákig a szemembe

És szólna félve, félve:

 

’Leány vagyok, idegen, tiszta,

Nem látott férfi senki,

Szép vagyok, szegény és hazátlan,

Szeretnélek szeretni.’

 

S én visszanéznék a szemébe

S szólnék, mint bús beteghez:

’Leány, akaratod legyen meg,

Maradhatsz és szerethetsz.

 

Ezután… Ady úr ördögien fölnevetett és… Klotild nővér fülig elvörösödött arccal, csak nagy nehezen tudta mondani Ady úrnak: „Ez nem volt szép Magától, Ady úr… tudja jól, hogy én Krisztus jegyese vagyok, és maradok is, örökre, erre Ön…” Ady úr meg így szólt: (Ady hangján) „Én a Halál rokona vagyok”. Mire Klotild nővér: „Ez még nem jogosítja fel, hogy így… szólni fogok Hortenzia nővérnek, és most megyek!” Ady úr erre föl nyomban kipattant az ágyából, felé indult, és ezt mondta: (Ady hangján)

 

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

 

És, kérem, Lukács doktor úr, szegény Klotild nővér alig tudott kimenekülni, mert Ady úr majdnem meg… csókolta…

 

DR. LUKÁCS (fejét csóválva, komoran): Szép kis ügy, mondhatom!

 

DR. KANITZ (érdeklődve, Hortenzia nővértől kérdezi): És honnan tudta Klotild nővér ilyen pontosan idézni ezeket a… verseket?

 

HORTENZIA NŐVÉR (csüggedten): Klotild nővér keservesen sírva vallotta be, hogy… hogy… ismeri Ady úr minden versét…

 

DR. LUKÁCS (fejét még jobban csóválva, még komorabban szól): Szép kis ügy, mondhatom!

 

HORTENZIA NŐVÉR (kezeit tördelve, kicsit szipogva): Lukács doktor úr! Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem: nem vagyok biztos benne, hogy továbbra is Klotild nővérnek kellene bevinnie Ady úrnak az ételt és a gyógyszereket. Nem! Úgy vélem, ez nem lenne helyes.

 

DR. LUKÁCS (merengve, maga elé): Ki hitte volna, hogy Ady barátom ilyen intenzíven gyógyul… hogy már… (lassan fölnéz, majd hirtelen összeszedi magát, és határozottan szól Hortenzia nővérhez): Igaza van, Hortenzia nővér! Nem lenne helyes döntés Klotild nővért kitenni ilyen és ehhez hasonló… hm… incidenseknek. Jó! Majd határozok felőle, ki váltsa fel őt, Ady úr személyes ápolását… hm… ellátását illetően.

 

HORTENZIA NŐVÉR (félénken): Lukács doktor úr! Ha tehetnék egy javaslatot…

 

DR. LUKÁCS (biztatva int neki): Parancsoljon, Hortenzia nővér!

 

HORTENZIA NŐVÉR (rábeszélő hangon): Én azt hiszem, Tekla nővér lenne az ideális választás, tudja, ő olyan…

 

DR. KANTITZ (elismerően bólint): Remek ötlet!

 

DR. LUKÁCS (szintén elismerően bólint): Ragyogó elgondolás, Hortenzia nővér!

 

HORTENZIA NŐVÉR (egészen belelkesülve folytatja): Ő olyan igazi… vaskos, darabos, szigorú arcú… ám rendkívül fegyelmezett és kedves nővérünk!...

 

DR. KANITZ (felrikkantva): Vele aztán tényleg nem lehet kukoricázni!...

 

DR. LUKÁCS (kétkedő arckifejezéssel, tétován): És mondja… Hortenzia nővér… Tekla nővér hogyan is áll a… hm… versekkel? Szereti? Olvassa őket? Olvas egyáltalán valamit?

 

HORTENZIA NŐVÉR (kerülve dr. Lukács tekintetét, elpirulva motyogja): Úgy tudom… hát… az én információim szerint… Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatán… meg természetesen a Biblián kívül… mást nem olvas… soha… a… verseket pedig… (gyorsan keresztet vet) Urambocsá!... ki nem állhatja… sőt, egyszer megvallotta nekem, hogy… hogy… de ezt inkább nem is mondom…

 

DR. LUKÁCS (aggódóan csóválja a fejét, töprengve szól): Ezt még meg kell beszélnem… Ady úrral… hisz tudják, milyen nagyon… hm… önérzetes… érzékeny… és sebezhető… (összecsapja a tenyereit, határozottan, Hortenzia nővérhez) Nos, jó! Megyek is, és beszélek vele. Ön pedig, kérem, kérdezze meg Tekla nővért…

 

HORTENZIA NŐVÉR (buzgón, meggyőzően): Ó, Lukács doktor úr! Csöppet se aggódjék, nagyon engedelmes és jóravaló nővérünk ő. Biztos vagyok benne, hogy szívesen csi…

 

DR. LUKÁCS (nyugodt méltósággal feláll, és karjával az ajtó felé invitálja kollegáját): Menjünk hát a dolgunkra, Dr. Kanitz. Azért fogunk mi még beszélgetni az ügyről, efelől ne legyenek kétségei.

 

DR. KANITZ (zavartan bólint): Nincsenek, dr. Lukács! Igyekezni fogok, hogy legjobb tudásom szerint…

 

DR. LUKÁCS (kinyitja az ajtót): Akkor, viszontlátásra nemsokára!

 

HORTENZIA NŐVÉR (meghajol, nagyon kedves mosollyal): Áldja meg az ég Önt, Lukács doktor úr!

 

Kimennek. Utoljára dr. Lukács lép ki az ajtón, aztán kívülről bezárja, és mindhárman: el.

 

 

 

Második jelenet

 

Lechner professzor orvosi szobája. Az ablakok sarkig kitárva.  Lechner professzor fehér köpenyben, vasalt-élű nadrágjában, lábát keresztbe téve, hatalmas bőrfotelében hátradőlve magyaráz a vele szemben ülő dr. Lukácsnak. Mindketten komótosan szivaroznak.

 

LECHNER PROFESSZOR (nyugodtan, ám árnyalatnyi nehezteléssel): Hugó! Tudod, mennyire tisztellek és becsüllek, te vagy a legjobb orvos itt, az intézetben…

 

DR. LUKÁCS (mosolyogva mutat a professzorra): Csak Ön után! Csak utánad, Károly!

 

LECHNER PROFESSZOR (egy elhárító mozdulatot tesz, és rezzenetlen nyugalommal folytatja): Hagyjuk most a tiszteletköröket. Nézd, kérlek, az, hogy Ady barátodat az intézetünkben lévő orvosi lakásod egyik szobájában, mondhatni, szállásoltad el: rendben. Beleegyeztem, mert bíztam benned. A te dolgod, a te felelősséged. Az viszont, hogy őt ezzel mintegy kivontad az intézet többi ápoltja közül, hogy – hadd mondjam ki kereken: – kivételezel vele, az nagyon nincs rendben. Az általánosan alkalmazott – és igen hatékony – terápiáinkat sem alkalmazod vele szemben, pedig…

 

DR. LUKÁCS (óvatosan közbeveti): Bocsáss meg! Ő is ugyanúgy megkapta és meg is fogja kapni a langyos félfürdős kezeléseket, a villanyterápiákkal felváltva. Az alvása meg az étvágya is sokat javult…

 

LECHNER PROFESSZOR (tagadóan ingatja a fejét, majd nyomatékosan): Hugó, én nem erről beszélek. Hallottam a hétvégi, hm, eseményről, és meg kell, hogy mondjam…

 

DR. LUKÁCS (komoly arccal, meggyőződéssel): Ő: zseni. És egy zsenitől nem várhatjuk el, hogy… Úgy vélem, a zsenire egészen más szabályok…

 

LECHNER PROFESSZOR (bólint): Értem, tehát a mi intézetünk szabályai, mi több, a házirendje, Ady Endre úrra nem vonatkoznak.

 

DR. LUKÁCS (hevesen félbeszakítja): Várj, várj! Félreértesz, Károly! (higgadtabban) Én valóban engedélyeztem az ebédje mellé 3-4 deci bort. Ezt még Léda asszonynak is megírtam, ugyanis kérésére folyamatos levelezésben vagyunk. Az is tény, hogy Bandi, saját bevallása szerint szeszes italok fogyasztása nélkül szellemi munkára nem képes. Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával el is mondta, hogy (Ady hangjával): „… még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem hogy elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen…” Nézd, Károly, véleményem szerint a zsenibe nem szólhatunk bele, egy akkora költő, mint Bandi…

 

LECHNER PROFESSZOR (zordonan): ... ne is mondd, értem: azt csinál, amit akar. No, szépen vagyunk!... (borúsan elnyomja a szivarját)

 

DR. LUKÁCS (ő is elnyomja a szivarját, még nem adja fel a győzködést, élénken gesztikulálva folytatja): Figyelj! Aki ilyen verseket ír!... Károly! Nemrég, mikor nála jártam, megkérdeztem tőle, mik a tervei a jövőre nézve? Ezt válaszolta, kaján vigyorral – megjegyzem, nagyon mókás kedvében volt, ez pedig egyértelműen a gyógyulás jele! – : (Ady hangján) „Ének a porban”. Aztán szavalni kezdte (Ady hangján):

 

Roggyant a lábam, süppedt a mellem,

Itt az ideje, össze kell esnem,

Lerogyok vígan, elnyúlok bátran,

Lalla, lalla,

Rokkantak halmán, nagy éjszakában.

 

Nagy rokkanásom kinek se fájjon,

Nem első hullás ezen a tájon:

Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,

Lalla, lalla,

Rokkanva ér el az éjszakáig.

 

Mocsaras rónán bércekre vágytam,

Egy kis halomig hozott a lábam.

Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra.

Lalla, lalla,

Be megjártad itt, óh, Zaratusztra.

 

Ám néha mégis szóljon az ének

Bús ég-vivásnak, átok-zenének,

Csalogatónak. Hadd jöjjön más is,

Lalla, lalla,

Rokkanjon más is, pusztuljon más is.

 

LECHNER PROFESSZOR (komoran): Íme, az önpusztítás önigazolása, sőt egyenesen a himnusza!... No, szépen vagyunk!...

 

Dr. Lukács már épp mondana valamit, amikor erőteljesen kopogtatnak az ajtón.

 

LECHNER PROFESSZOR (rámutatva Dr. Lukácsra, halkan): Ne felejtsd szavad! (hangosan) Tessék!

 

Hortenzia nővér lép be. Nagyon izgatottnak tűnik.

 

HORTENZIA NŐVÉR (gyorsan): Jó napot kívánok, professzor úr! És Önnek is, Lukács doktor úr! (a rémülettől kissé meggörnyedve, kezeit tördelve hadarja) Volna-egy-kis-gond-illetve-nem-is-olyan-kicsi…

 

DR. LUKÁCS (elhűlve suttogja): Csak nem… ismét… Ady úr?...

 

HORTENZIA NŐVÉR (a fejét rázza, nyugodtabban, megnyugtatóan mondja): Nem, dehogyis!

 

LECHNER PROFESSZOR (összehúzott szemöldökkel): Ez mindenesetre megnyugtató. Hát akkor?

 

HORTENZIA NŐVÉR (tipródva): A Nagy Kati… a… a Kettesből… nos… A Nagy Kati megint… „Nagy Katalin”-nak képzeli magát!... és, kérem…

 

LECHNER PROFESSZOR ÉS DR. LUKÁCS EGYÜTT (fennhangon): Szent Kleofás!

 

HORTENZIA NŐVÉR (bólogat és folytatja, suttogva): … és, kérem szépen… hogy is mondjam… ö… elvette a Mária néni szaténpizsamáját… azt kérem, palásként a vállára terítette… valamint… a Béla bácsi hálósipkáját is a fejére csapta… koronának… és… és… szegény Teofil bácsi botját is… elvette… azt meg… nos… azóta jogarként lóbálja… és… és… (ijedt arcot vág) … kérem szépen… ö… se szó, se beszéd, kilökte Mátyás urat a… tolószékéből, és… most abban… trónol… (elfúl, megakad)

 

Dr. Lukács feszülten figyel.

 

LECHNER PROFESSZOR (egy biztató kézmozdulatot tesz, és fegyelmezetten szól): Folytassa, kérem, Hortenzia nővér!

 

HORTENZIA NŐVÉR (riadtan tekint egyik orvosról a másikra, aztán bátrabban folytatja): Szóval… azt mondta… vagyis inkább parancsolta, a „jogarát” lóbálva, elképedt és tulajdonuktól megfosztott betegtársai felé, hogy: „Lóra, híveim! Ha nem most verem le a parasztfelkelést, akkor soha!”

 

Lechner Professzor és Dr. Lukács jelentőségteljesen összenéznek, majd bólintanak.

 

LECHNER PROFESSZOR (az asztalára csapva föláll, vele dr. Lukács is, és határozottan szól): Hát akkor: most vagy soha! Menjünk, míg nem késő!

 

Kisietnek a szobából. Lechner professzor kívülről bezárja az ajtót, és mindhárman el.

 

 

Harmadik jelenet

 

 

Koradélután, rekkenő hőség. A nővérszobában egymással szemben ül Hortenzia nővér, aki egyik kezével arcát legyezgeti, és dr. Kanitz, aki zsebkendőjével törölgeti verejtékező homlokát.

 

HORTENZIA NŐVÉR (bágyadtan): Bizony, nehéz nap ez a mai, dr. Kanitz, igen nehéz.

 

DR. KANTITZ (egyetértően biccent, és sóhajt): De már nem sokáig, kedves Hortenzia nővér, nem sokáig.

 

HORTENZIA NŐVÉR (behunyja a szemét, mélyet sóhajt): Milyen igaza van, dr. Kanitz! Hát ez a Nagy Kati…

 

DR. KANITZ (megtörli a homlokát, gondterhelten): Valóban… (hirtelen fölkapja a fejét) Képzelje, voltam Band… szóval Ady úrnál, és…

 

HORTENZIA NŐVÉR (az ablakon kitekintve, mélán): … alig tudtuk megfékezni őt… (visszafordul dr. Kanitzhoz) Emlékszik rá, hogy mit…?

 

DR. KANITZ (a körmeit elmélyülten vizsgálgatva, szórakozottan): … igazság szerint, belopóztam hozzá… hisz nem is lett volna szabad…

 

HORTENZIA NŐVÉR (kinéz az ablakon, majd elmélázva): … most mondja meg, dr. Kanitz… miért kellett neki szegény Lechner professzort… tisztesség ne essék… leparasztoznia…?

 

DR. KANITZ (egyre elégedettebben nézi a körmeit, továbbra is szórakozottan): … megmondom őszintén… nagyon megkedveltük egymást… az a hétvégi… hát igen… kicsapongás… de hát, egyszer vagyunk fiatalok, ugyebár… ráadásul egy olyan személyiség, mint ő… egy ilyen nagy ember…

 

HORTENZIA NŐVÉR (rosszallóan fordul dr. Kanitz felé): Méghogy „Nagy Katalin”! Piha! A legszívesebben ott helyben fölpofoztam volna, pedig hát ismer, dr. Kanitz, nem vagyok az a „pofozkodós” típus…

 

DR. KANITZ (a falon lévő képet nézi, megtörli a homlokát, elrakja a zsebkendőjét, és fennhangon mondja): … szóval igaz barátok lettünk, na! Meg is kérdezte tőlem, hogy most hétvégére milyen programot tervezek, mert szerinte meg lehetne ismételni a múlt heti szombat estét, valahol… én persze, megértheti, kedves Hortenzia nővér, nemet kellett, hogy mondjak, hisz… nem kockáztathatom az állásomat, így hát…  kimentettem magam… mondván, hogy Amália nénikém hívott vendégségbe, Szebenbe, és… mire ő sértődött arccal azt mondta, hogy: (Ady hangján)

 

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,

Mely, hogy kifáradt, engemet adott,

Ki sápadtan fut Napnyugatra,

Hogy ott imádja Urát, a Napot.

 

HORTENZIA NŐVÉR (aggodalmaskodó arccal). Kígyót melengettünk a keblünkön… (elpirul, aztán zavartan motyogja) Akarom mondani, elszaladt vele a ló…

 

DR. KANITZ (szomorúan felsóhajt) Bizony, bizony, a Band… Ady úr, meglehetősen sértődékeny ember… de hát, végül is, egy zseni milyen legyen?...

 

Határozott, férfias kopogás hallatszik a nyitott ajtón, és belép Lechner professzor. Hortenzia nővér és dr. Kanitz rögtön föláll.

 

LECHNER PROFESSZOR (mindkét karjával lefelé int, kissé szabadkozva, de méltósággal): Ó, üljenek csak vissza! Én is leülök. (leül)

 

Hortenzia nővér és dr. Kanitz visszaülnek.

 

LECHNER PROFESSZOR (sóhajt, majd keserű vigyorral jegyzi meg): Hát, nem mondhatni, hogy mostanában szűkölködnénk az eseményekben. Csupa elevenség, csupa élet lett a mi kedves intézetünk, nem gondolják?

 

HORTENZIA NŐVÉR (udvariasan, de komor arccal): Tökéletesen tetszett mondani, Lechner professzor úr. Épp az imént beszélgettünk dr. Kanitzcal arról a szégyentelen Nagy Katiról…

 

DR. KANITZ (közbeveti): … és persze Band… akarom mondani Ady úrról is…

 

HORTENZIA NŐVÉR (nagy szemeket mereszt Dr. Kanitz felé, majd elnyújtott hangon szól): Ö… igen… valóóóban. (Lechner professzorhoz, suttogva) Bár, ami azt illeti, Ady urat én csöppet sem gondolnám „szégyentelennek”.

 

Lechner professzor hol az egyikre, hol a másikra néz. Aztán finom batisztzsebkendőjével megtörli a homlokát.

 

 

LECHNER PROFESSZOR (elteszi a zsebkendőjét, gondterhelten): Kutya meleg van máma!

 

HORTENZIA NŐVÉR (bólint, majd hevesen legyezgeti magát tenyerével, és extatikusan felkiált): Ezt is milyen tökéletesen tetszett mondani, Lechner professzor úr! Egyik ámulatból esek a másikba…

 

DR. KANITZ (élénken törölgeti a homlokát): Csak csatlakozni tudok az imént elhangzottakhoz, kedves professzorom. Magam is úgy vélem, hogy…

 

LECHNER PROFESSZOR (összehúzott szemöldökkel, mindkettőjükhöz, megfontoltan): Kész őrültekháza ez a hely!

 

HORTENZIA NŐVÉR (rendkívül komolyan): Az…

 

DR. KANITZ (meggyőződéssel, szenvedélytől fűtötten): … nem kifejezés!

 

LECHNER PROFESSZOR (tűnődve, maga elé): Vajon hogyan s miképp lehetséges ez? (hirtelen a homlokára csap) Ó! (aztán Hortenzia nővérhez, méltóságosan) Jut eszembe, kedves Hortenzia nővér! Nem tudja, bevált-e Tekla nővér Ady úr személyes ápolójaként, vagy s…?

 

Dr. Kanitz feszülten figyel.

 

HORTENZIA NŐVÉR (ragyogó mosollyal): Lechner professzor úr, örömmel mondhatom, hogy Tekla nővér kitűnően teljesített!

 

LECHNER PROFESSZOR (kissé kétkedve): Úgy érti, hogy…?

 

HORTENZIA NŐVÉR (határozottan): Minden tekintetben! Elmondása szerint, amikor először lépett be Ady úr szobájába – a maga személyes, és hát igen, ellenállhatatlan varázsával –, Ady úr kis híján elájult…

 

LECHNER PROFESSZOR (tudós bólogatással): Hiszen tudjuk, milyen érzékenyek a költők…

 

Dr. Kanitz hevesen bólogat.

 

HORTENZIA NŐVÉR (lendületesen folytatja): … és azt mondta, illetve nyögte ki, hogy: (Ady hangján) „Hát Maga lesz az én…?!” Mire Tekla nővér azt válaszolta, hogy: „Én. Az idő végezetéig… Ez persze csak vicc volt, de az már csöppet sem vicces, ami az ágya alól kikandikál. Hogy került oda az a palack, kedves Ady úr?” Mire Ady úr szemrebbenés nélkül rávágta: (Ady hangján) „Az egy kacsa, fáradt voltam kimenni a…” És, Lechner professzor úr, kérem, Tekla nővér ekkor elmondása szerint rögtön előrántotta az ágy alól a kérdéses palackot, majd bele is szagolt. Ady úr pedig ezt mondta neki, immáron vigyorogva –: (Ady hangján) „… nem vagyok az Ön kedvére való. De, én Istenem, talán hátha kivétel volnék, akinek egy kicsit jobban szabad rosszalkodni, mint az erényeseknek, okosoknak – s gyöngéknek.

 

LECHNER PROFESSZOR (rosszallóan csóválva a fejét): No, szépen vagyunk!...

 

DR. KANITZ (elmélázva, magában): Bámulatos ezeknek az apácáknak a memóriája… (hirtelen észbe kap) Bocsánat, nővéreket akartam mondani!...

 

HORTENZIA NŐVÉR (meg se hallva az iménti megjegyzést, folytatja): De bizton állíthatom, hogy Tekla nővért nem lehetett, és nem is lehet efféle mókákkal zavarba hozni.

 

LECHNER PROFESSZOR (nyakát Hortenzia nővér felé nyújtva, kérdezi): Hogyhogy?

 

A nyitott ajtón kopogás hallatszik. Erősen fújtatva, izzadtan, belép dr. Lukács. Mindhárman fölpattannak ültőhelyükről.

 

LECHNER PROFESSZOR, DR. KANTITZ, HORTENZIA NŐVÉR (együtt kiáltva): De hát mi történt?!

 

DR. LUKÁCS (meglazítja nyakkendőjét, kigombolja ingnyakát, szuszogva): Hö!... ezt a kánikulát!... ki hitte volna!... én bizony nem!...

 

Állva, kidülledt szemmel nézik dr. Lukácsot.

 

LECHNER PROFESSZOR (nagy nehezen szóhoz jutva, hadarja): Ej, Hu… gó, Hu… gó!...

 

HORTENZIA NŐVÉR (egész testében reszketve, motyogja): Dr. Lukács! Lukács doktor úr!...

 

DR. KANITZ (mintha egyszerre mindent megértett volna, beletörődően mondja, az ablakon kifelé nézve): A Vaskor, a Vaskor!... tudhattam volna!...

 

Dr. Lukács leül, és merengve legyezgeti magát az asztalról sebtiben felkapott kórlapokkal. A többiek még mindig állnak, döbbenten.

 

DR. LUKÁCS (maga elé, suttogva, míg a többiek ámultan visszaülnek a helyükre): Hogy is volt... (hangosabban) Hát persze! De oktondi vagyok! Mikor azt kérdeztem Tőle, hogy érzi magát, búsan, lecsüggedt fejjel válaszolta: (Ady hangján) „Tudod, Hugó barátom, az élet – s egyáltalán, minden dolgok – lényege a Vér és arany:

 

Nekem egyforma, az én fülemnek,

Ha kéj liheg vagy kín hörög,

Vér csurran vagy arany csörög.

 

Én tudom, állom, hogy ez: a Minden

S hogy minden egyéb hasztalan:

Vér és arany, vér és arany.

 

Meghal minden és elmúlik minden,

A dics, a dal, a rang, a bér.

De él az arany és a vér.

 

Nemzetek halnak, s újra kikelnek

S szent a bátor, ki, mint magam,

Vallja mindig: vér és arany.

 

LECHNER PROFESSZOR (komoran): Depresszió… ebből a költeményből csak úgy süt a depresszió. Károly, őszintén, mitől van úgy elanyátlanodva, Ady barátunk?

 

DR. LUKÁCS (leteszi a kórlapokat, mélabúsan szól): Tekla nővér…

 

Hortenzia Nővér és Dr. Kanitz feszülten figyel.

 

LECHNER PROFESSZOR (ámultan): Tekla nővér?...

 

DR. LUKÁCS (bólint): Ühüm. Tekla nővér kiöntötte a borát, és…

 

LECHNER PROFESSZOR (hüledezve): És?! Már megbocsáss, de tudtommal a mi intézetünkben a betegek nem tarthatnak maguknál, sőt, még csak nem is fogyaszthatnak semmiféle alkoholtartalmú italt. (zordonan) Javíts ki, ha tévednék, Hugó.

 

Dr. Kanitz komótosan, orvososan feláll, majd feláll Hortenzia nővér is.

 

DR. KANTITZ (torkát köszörülve, Lechner professzor és dr. Lukács felé): Khm. Megbocsássanak, még megnézem a betegeimet, mielőtt… khm… véget érne ez a mai munkanap.

 

Lechner professzor és dr. Lukács bólint.

 

HORTENZIA NŐVÉR (meghajol): Lechner professzor úr! Megnézem, hogy lecsillapodtak-e már a kedélyek Nagy Kati körül… (Lechner professzor és dr. Lukács felé, kissé habozva) Hát akkor… a viszontlátásra!

 

Dr. Kanitz és Hortenzia nővér el. Lechner professzor először a köpenye, aztán a nadrágja zsebeiben kotorász. Dr. Lukács elmélyülten nézi.

 

LECHNER PROFESSZOR (nyugtalanul, hátradőlve a székében): Ej, nincs nálam! A rendelőmben hagytam…

 

DR. LUKÁCS (meglepetten): A rendelődben hagytad? Egészen biztos vagy ebben? Nem lehet, hogy…?

 

LECHNER PROFESSZOR (komoran rázza a fejét): Nincs nálam.

 

DR. LUKÁCS (aggódó arccal kérdi): Mi?

 

LECHNER PROFESSZOR (gyanakodva néz rá): Hogy mi?

 

DR. LUKÁCS (izgatottan): Igen! Mi?

 

LECHNER PROFESSZOR (széttárva a karjait, ingerülten): Hát a szivardobozom! (letörten) Nem tudok rágyújtani, barátom…

 

DR. LUKÁCS (megkönnyebbülten): Ó, hát csak ez a bajod, Károly?

 

LECHNER PROFESSZOR (rekedten): E…

 

Dr. Lukács mosolyogva legyint, majd a zsebébe nyúl, elővesz egy doboz cigarettát, és fölmutatja.

 

DR. LUKÁCS (lelkesen): Egyiptomi! Elsőrangú! Kérsz?

 

LECHNER PROFESSZOR (kissé fanyalogva): Mint tudod… én szivarral élek… (hirtelen a combjára csap) De végül is, miért ne! Kérnék egy szálat! Velem lehet beszélni.

 

DR. LUKÁCS (elégedetten, a dobozt felé nyújtva felé): Ez a beszéd!

 

Lechner professzor kivesz egy szálat, dr. Lukács szintén vesz egyet, majd tüzet ad. Egy csésze-alátétet használnak hamutálként. Rövid ideig némán fújják a füstöt, de Lechner professzornak köhögési rohama támad. Elnyomja a cigarettáját.

 

LECHNER PROFESSZOR (köhögve, rekedten): Höh!... köh!... én bar… én hü… köh!... én… letüdőztem!

 

DR. LUKÁCS (szánakozva): Sajnálom, Károly! De a cigarettát le szokás tüdőzni…

 

LECHNER PROFESSZOR (nyel egyet, és szárazon jegyzi meg): Azt hiszem, maradok a jó öreg szivarnál…

 

Egy pohárért nyúl, föláll, és a csap felé indul. Vizet ereszt a pohárba. Gyorsan kiissza, majd visszaül a helyére. Dr. Lukács szótlanul cigarettázik tovább.

 

LECHNER PROFESSZOR (visszanyerve méltóságát, összevont szemöldökkel): Szóval, Ady barátunknál tartottunk, ha nem csal az emlékezetem…

 

Most dr. Lukácsot kapja el köhögési roham, ő is gyorsan elnyomja cigarettáját.

 

DR. LUKÁCS (két köhögés közt, hörgi): Öö… valóban

 

Lechner Professzor tesz egy bátorító kézmozdulatot, mire dr. Lukács is megiszik egy pohár vizet, majd visszaül a székére.

 

DR. LUKÁCS (élénken malmozva az ujjaival, tűnődve kérdi): Tehát… a mi Bandink általános etilizálási szokásai érdekelnek, Károly?...

 

LECHNER PROFESSZOR (bosszúsan): Nem! A Nyújork Kávéház Főpincérének a cipőtalpa! Hugó! Ne bosszants, kérlek! Nos?!

 

DR. LUKÁCS (bólint): Rendben. Nem akartam kollegánk, Kanitz doktor előtt, és Hortenzia nővér előtt sem mondani, de…

 

LECHNER PROFESSZOR (mohón): De?

 

DR. LUKÁCS (folytatja): … de más bajok is vannak…

 

LECHNER PROFESSZOR (türelmetlenül): Más bajok? Ki vele!

 

DR. LUKÁCS (ismét bólint): Úgy van. És fogalmam sincs, hogy hogyan fogok erről Léda asszonynak beszámolni. Már ha egyáltalán tudnia kellene róla... (Lechner professzor ingerült mozdulatot tesz) Jó, jó. Mondom is: a nők

 

LECHNER PROFESSZOR (kétkedve csóválja a fejét): A nők?

 

DR. LUKÁCS (jobbra-balra les, nem hallja-e másvalaki, aztán suttogva mondja): A minap megtörtént Ady barátunkkal, hogy egy délután eltűnt az intézetből. De nem egyedül. Egyik rajongó nője volt vele. Csak másnap kerültek haza. Hol voltak, nem tudtuk meg.

 

LECHNER PROFESSZOR (homlokát ráncolva): No, szépen vagyunk!... (kis szünet után, megkérdi) És ki volt az a hölgyemény?

 

DR. LUKÁCS (rendkívül halkan): Tulajdonképpen… a Nagy Kati…

 

LECHNER PROFESSZOR (ámultan): A Nagy Kati…?!

 

DR. LUKÁCS (nekibátorodva): Ühüm. Azt mondta, hogy mikor Ady kijelentette neki, hogy: (Ady hangján) „Nincs nő, akit meg ne érdemelnék”, ő fülig belehabarodott. Még hízelgett is neki, hogy őt magát, „Nagy Katalint”, a cárnőt, tisztelte meg a költő, szerelmével. És mikor Ady valami személyes vonatkozású, imponáló kijelentést tett neki, ő elragadtatottan és dicsérőn így szólt: „Bandi, király vagy!” Mire Bandi egészen komolyan mondta: (Ady hangján) „Tévedsz, Isten vagyok!”…

 

LECHNER PROFESSZOR (méltatlankodva kifakad): No, szépen vagyunk!...

 

DR. LUKÁCS (szelíd, rábeszélő hangon): Igen, Károly, ez történt, szó szerint

 

LECHNER PROFESSZOR (szórakozottan, a homlokát törölgetve a zsebkendőjével): Lám, lám, szóval ettől pörgött úgy be, pszicho-motorikusan…

 

DR. LUKÁCS (meglepetten): Már hogy a Bandi…?

 

LECHNER PROFESSZOR (tagadóan rázva a fejét): Nem, dehogyis. A Nagy Kati! (szigorú arccal néz dr. Lukácsra) Nem szabad találkozniuk… (habozva) Legalábbis… míg a Nagy Katinak… hm… fel nem tisztul a tudata… Egyetértesz velem, Hugó?

 

DR. LUKÁCS (határozottan): A legteljesebb mértékben, Károly! (feláll) Megyek is Bandihoz, beszélek a lelkével.

 

LECHNER PROFESSZOR (ő is feláll, majd kezet nyújt dr. Lukácsnak): Ez igen! Kiváló ötlet, Hugó! (Dr. Lukács megrázza a kezét) Tégy meg minden tőled telhetőt! Élvezed a bizalmam, és tudom, hogy nem vallasz kudarcot!

 

Lechner Professzor és dr. Lukács ünnepélyesen el.

 

 

Negyedik jelenet

 

 

Dr. Lukács a rendelőjében, egyedül. Továbbra is rekkenő a hőség. Nyakkendőjét kilazítva, ingnyakát kigombolva, arcát a tenyerébe rejtve ül az asztalánál, homloka csupa veríték.

 

DR. LUKÁCS (gondterhelten, fennhangon): Mit tegyek, mit tegyek? Sajnos, a múlt hétvégi incidens nem az első volt. De hogyan is mondhatnám el ezt Károlynak? Éppen Károlynak! „Kémeim” jelentették, hogy: „Pár hétig (eleinte) lelkiismeretesen veszi a kúrát, s az absztinenciát is pontosan megtartja, de aztán mihelyt erőre kapott, s ’kimenője volt a városba’, jöttek az excedálások…” Orvosai nyugodtan látták őt a kávéházban kapucíner és ásványvíz mellett: „közben Bandi félóránként el-eltűnt az asztaltól s a vendéglő söntésében fölhajtotta a maga spiccereit…” (nagyot sóhajt) Mekkora költő ez a Bandi! Az első az országban! Sőt, az egész… (merengve kinéz az ablakon) Tény, hogy – mint ő mondotta volt –: (Ady hangján) „… már 16-17 évesen, virtuskodó-mulató gimnazistaként rákaptam az italra.” Most meg azzal jött, hogy: (Ady hangján) „Ha szakítani tudok Lédával, meg tudok szabadulni az italtól.” Ezt, persze, én magam nemigen hiszem. És már akkor sem hittem, amikor mondta. De itt, kérem, nem a szavahihetőségét vonom kétségbe, nem. Hogy jövök én ahhoz? (legyint egyet) Ugyan! És különben is, lehet-e egy zsenit Istentől rendelt szabadságában korlátozni? (tűnődve) Hogy is írta, olyan szépen…? (a homlokára csap) Megvan! (Ady hangján): „… és áldott a vígasz,/ mit leltem a borban”. Na, erről beszélek…

 

Vad kopogtatás az ajtón. Dr. Lukács összerezzen, majd gyorsan ráncba szedi a nyakkendőjét, és visszagombolja az ingnyakát.

 

DR. LUKÁCS (krákog egyet): Tessék!

 

Hortenzia nővér, levegőért kapkodva, valósággal beszédül az ajtón. Dr. Lukács döbbenten mered rá.

 

HORTENZIA NŐVÉR (nyugtalanul, hadarva): Jó-napot-Lukács-doktor-úr-bocsásson-meg-hogy-így-betörtem-magához-de-mindjárt-elmagyarázom-hogy-miért-és-meg-fogja-értenihihi…

 

DR. LUKÁCS (csitítani próbálja): Csak lassan, nyugodtan, kedves Hortenzia nővér! Foglaljon helyet, és fújja ki magát. (Hortenzia nővér lihegve leül) No, így már mindjárt más. (mosolyogva, türelemmel) Tehát mi is lenne az a gondocska?

 

HORTENZIA NŐVÉR (felpattan a székéről, és idegesen tördelve a kezeit, emelt hangnemben mondja): Ez már több a soknál, Lukács doktor úr! Tizenöt évi nővéri és tízévi főnővéri munkám során soha, de soha nem fordult még elő ehhez hasonló ügy, mint…

 

DR. LUKÁCS (rémülten, feldúltan): Mint?!

 

HORTENZIA NŐVÉR (fékevesztett szenvedéllyel, továbbra is állva): … mint amilyen a mai! Kérem… de nem! Micsoda skandalum! Ez égbekiáltó! Lukács doktor úr… (visszaül a székére, néhány másodpercig zihál, aztán nyugodtabban folytatja) Képzelje, Ady úr… (Dr. Lukács szemei majd kiguvadnak) … odasettenkedett a zárt részleghez… és, és… és, kérem a rácson keresztül csókolgatta a… a Nagy Katit! És… Isten bocsássa meg neki… részeg volt!... A saját szememmel láttam!

 

Dr. LUKÁCS (letörten, búsan): Szép kis ügy, mondhatom!...

 

Három erőteljes kopogtatás után beront dr. Kanitz. Zilált a haja, gyűrött a köpenye, félre van csúszva a nyakkendője. Dr. Lukács rosszallóan néz rá, Hortenzia nővér inkább meglepetten.

 

DR. LUKÁCS (élesen): Dr. Kanitz! Huzat van! Nem veszi észre? Hát meg van Ön húzatva? Ön még fiatal és szertelen, telve ifjonti idealizmussal, de gondolja meg: hát így viselkedik egy elmeorvos, aki tehetséges, és…? Na, ugye hogy nem? Hogy képzeli, hogy csak úgy, ukmukfuk betör egy rendelőbe, ráadásul az én rendelőmbe? Dr. Kanitz, kíváncsian várom a válaszát!

 

Dr. Kanitz sápadtan áll, és hangtalanul tátog. Dr. Lukács összehúzott szemöldökkel nézi, és egy türelmetlen mozdulatot tesz. Hortenzia nővér aggódó arccal föláll, és odalép dr. Kanitzhoz. A zsebéből kirántott kendőt egy pohár vízbe mártja, és törölgetni kezdi dr. Kanitz homlokát.

 

HORTENZIA NŐVÉR (szánakozva): Dr. Kanitz! Dr. Kanitz!... (Dr. Lukács felé) Istenkém, mindjárt elájul!

 

Dr. Kanitz iszik a vízből, majd rögtön csuklani kezd. Hortenzia nővér a hátát kezdi el döngetni, mire rendbe jön, és hálásan pillant a nővérre.

 

HORTENZIA NŐVÉR (együttérzően): Mi lelte, kedves dr. Kanitz? Mi történt? (hirtelen elveszti a türelmét) No, mondja már!

 

Dr. Lukács komolyan bólint.

 

DR. KANITZ (elkámpicsorodva, vonagló ajakkal motyogja): A Band… izé… Ady úr…

 

DR. LUKÁCS (a füléhez fogja a kezét): He?

 

DR. KANITZ (zokogva folytatja): A… hüpp… Ady úr szohomohorúúú

 

DR. LUKÁCS ÉS HORTENZIA NŐVÉR, EGYÜTT (kiáltva): Irgalmas Isten!

 

DR. KANITZ (zokogástól rázkódó testtel): Bizony, hüpp, bizony! Tekla nővér, a maga igen sajátságos és határozott módján… brühühűűű…. verbálisan megdorgálta, valósággal leszidta a Band… Ady urat… fel tudják ezt fogni?!... (enyhülni látszik szenvedése, és zavartan dadogva fordul Dr. Lukácshoz) Ráadásul a… folyosón… történt az eset… kérem… és mindenki szeme láttára… és mindenki füle hallatára… tette ezt a hallatlan dolgot… Tekla nővér… mgen, Dr. Lukács… ez valóban így történt… ha nem a saját szememmel látom… és nem a saját fülemmel hallom… azt kell, hogy higgyem, hogy csak látomás és hallomás volt az egész…idegek játéka… semmi egyéb… de nem!… és… és ekkor Ady úr… búsan, lecsüggesztett fővel… vissza… hm… kullogott a… szobájába… és… be kell, hogy valljam… ilyen leplezetlen bút, ilyen világfájdalmat… emberen én még… soha… értik?... soha… nem láttam…  és… nem is gondoltam volna, hogy valaha is…

 

A nyitott ajtón, kopogás nélkül, vidáman fütyörészve belép Lechner professzor. A többiek némán, csodálkozva merednek rá.

 

 

LECHNER PROFESSZOR (gajdolva, mámorosan harsogja): Trallalalla! Ihaj-csuhaj! Lárifári! (mosolyogva megáll a szoba közepén, és ravaszkás mosollyal, mindenkihez) Talán megbocsátanak, az imént hallgatóztam, és ily-módon a fülembe jutott ez-az… de higgyenek nekem: óriási tévedésben vannak! Ady Endre nem szomorú! Nem, ő aztán végképp nem!...

 

A TÖBBIEK, EGYÜTT (megkönnyebbülten felsóhajtanak): Oh! Hála a Magasságosnak!...

 

LECHNER PROFESSZOR (tenyereit összedörzsölgetve, lelkesen folytatja): Aki viszont igazából szomorú, az nem más, mint… (egy kis hatásszünetet tart, aztán kivágja) A mi Tekla nővérünk!!!...

 

A TÖBBIEK, EGYÜTT (fennhangon): Ah!! Hogyan?!

 

LECHNER PROFESSZOR (jobbját szónokian a magasba emelve): Bizony, mondom…

 

HORTENZIA NŐVÉR (összekulcsolt kézzel, könyörögve): Tessék már mondani, Lechner professzor úr!...

 

DR. LUKÁCS (a combjára csapva, izgatottan): Károly, kérlek, az igazat, csakis a színtiszta igazat!...

 

DR. KANITZ (eszelős hévvel): Lechner professzor úr! Bátorkodom arra biztatni én is, hogy…

 

LECHNER PROFESSZOR (leül, komoran végigjártatja tekintetét a többieken): Úgy, úgy! Hát tudni akarják!

 

A többiek egyszerre felpattannak a székükről.

 

DR. LUKÁCS, HORTENZIA NŐVÉR, DR. KANTITZ (együtt, harsogva): De még mennyire!

 

Lechner Professzor int nekik, hogy üljenek vissza. Leülnek.

 

LECHNER PROFESSZOR (bólint, és belevág): Tulajdonképpen az úgy volt, hogy mikor Tekla nővér – nem tudok rá jobb szót – elhajtotta Ady barátunkat a zárt részleg rácsos ajtaja mellől… Ady úr még egy búcsúcsókot hintett, távolodóban, a rácsokba csimpaszkodó Nagy Kati felé, mire Tekla nővérnek ezt mondta (jól hallottam, mert magam is ott voltam)…

 

DR. KANTITZ (tűzzel): Meg én is!...

 

LECHNER PROFESSZOR (mintha meg sem hallotta volna): Tehát azt mondta Ady úr: (Ady hangján) „Kedves Tekla nővér, tudja meg, hogy: Öröm-város volt a hazám”… És, kérdezett vissza szenvtelenül Tekla nővér, majd karjával mutatta az utat, merre találtatik a szobája. Azonban Ady úr nem hagyta magát ily könnyen lerázni, és egyre vidámabban folytatta: (Ady hangján)

 

Arany-bércek, arany-kupolák,

Véremet az út pora issza,

Öröm-városból menekülök én

S nem mehetek sohase vissza.

 

Öröm-város volt az én hazám,

Most is sajog sanyarú testem.

Korbáccsal vertek ki, mert egy napon

Szomorúság bűnébe estem.

 

Futok, futok. Zengő városom

Átkot szórt a bús pártütőre.

Csak néha küld egy-két kis aranyat

Vékony örömre, borra, nőre.

 

Arany-bércek, arany-kupolák,

Öröm-városnak örök pírja,

Ha pénz égeti koldus-zsebemet,

Ti-értetek örülök sírva.

 

És, kérem, ekkor Tekla nővér keserves sírásra fakadt…

 

DR. LUKÁCS ÉS DR. KANITZ (együtt, meghatottan): Ez csodálatos!...

 

HORTENZIA NŐVÉR (felpattan, majd gyanakodva felnéz, és szabadkozva mondja): Ne haragudjanak, de sürgősen utána kell néznem valaminek… rögtön visszajövök…

 

Hortenzia nővér sebesen el.

 

LECHNER PROFESSZOR (az ablakon kinézve): … Ady barátunk erre hatalmas, váteszi öntudattal elvonult a szobájába… én meg rögtön odamentem megvigasztalni szegény nővért. Tulajdonképpen a vállát veregettem, hogy: no, ugyan, ugyan… Ne itassuk már az egereket, nem érdemlik meg azok a mi könnyeinket…. ő meg a vállamra borulva azt zokogta, hogy: „Ilyen szép és megható verset, mint ez, én még soha, érti? Soha!...

 

DR. KANITZ (szemeit a köpenye csücskével törölgetve): Igaz! Így volt! Lechner professzor úr! Ott voltam! Igaz? És láttam! Higgyenek nekem!...

 

DR. LUKÁCS (a fejét búsan csóválva) Szép kis ügy, mondhatom!...

 

LECHNER PROFESSZOR ( komoran bólint) Ühüm, szóval ilyenek történnek Nálunk, Uraim!...

 

Mindenki pityereg, vagy szomorúan sóhajtozik. Ekkor váratlanul, a színfalak mögül, felharsan Ady hangja.

 

ADY HANGJA (részeges örömmel): Szóljon hát  A hajnalok madara:

 

Virágporos, tüzes, szent szárnyát

Hiába verdesem, töröm,

Nem akar elmaradni tőlem

Az Öröm, az Öröm.

 

A három orvos elképedve, némán ül. Ekkor Hortenzia nővér vadul, hisztérikusan beront a szobába. Fityulája félrecsúszva a fején. A doktorok halálra vált arccal, egyszerre fölállnak.

 

A HÁROM ORVOS (együtt): Hortenzia nővér! Mi…?

 

HORTENZIA NŐVÉR (halálra váltan motyogja): Ahogy sejtettem… megszöktette... Megszöktette Tekla nővért

 

Mind a négyen megdermednek a döbbenettől. A háttérből Ady harsány kacaja hallatszik, távolodóban.

 

(függöny)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.