Ugrás a tartalomra

A magyar PEN Club története

Az idén kilencvenedik születésnapját ünneplő Magyar PEN Club történetét két kötetben, több mint másfélezer oldalon dolgozta fel Csapody Miklós. A hatalmas vállalkozást dr. Réti György tekintette át.

A könyv Szőcs Gézának, a szervezet elnökének emelkedett hangvételű bevezetőjével kezdődik. Idézésre méltó, ahogyan megfogalmazza a magyar szervezet létrejöttének körülményeit:

„…A trianoni sokkból lassan magához térő magyar szellemet egyebek mellett megkísértette, a sértettségből, bekerítettség- és bezárkózás-élményből, önsajnálatból táplálkozó, nem teljesen alaptalan, de értelmetlenül feltúlzott egyedül-vagyunk-érzület is.

Az erre adott egyik legszebb válasz a Magyar PEN Club megszületése, a magyar literátor társadalom kollektív felelete arra a kísértésre, amit az önsajnálat és a dacos köldöknézés jelentett. Az Európához tartozni akaró és a 20. század világvalóságában való élni akarás válasza volt ez, a kezdjünk új és tiszta lapot ösztönének a válasza a narcisztikus csapdákra.

Ennyit arról, hogy mit kell tudnunk a magyar írók akaratáról azzal kapcsolatban, amit politikusaink elrontottak…

Egy dolgot azonban nem lehet elhallgatnunk. A magyar viszálykodás, a kilépek-visszalépek mentalitás, a pitiáner zsarolások és szomorú konfliktusok sajnos ugyancsak végigkísérték ezt a közel egy évszázadot…”

Az első kötet a PEN 90 éves történetét ismerteti az előzményektől napjainkig. Első fejezete röviden tájékoztat a nemzetközi PEN megalakulásáról (1921-ben), a korábbi magyar irodalmi társaságokról.

Úgy tűnik, hogy a magyar PEN megalakulásáról nem maradt fenn korabeli dokumentum, hanem csak Germanus Gyula 40 évvel később írt, meglehetősen hiányos visszaemlékezése. Ebben megemlíti, hogy az esemény John Galsworthy nemzetközi elnök jelenlétében történt. A szervezet elnökévé Rákosi Jenőt, ügyvezető elnökévé Radó Antalt, főtitkárának Zilahy Lajost jelölték, aki azonban nem vállalta a megbízatást. Ekkor esett a választás Germanusra.

A közgyűlés elfogadta a Magyar PEN „Alapszabályait”, amelyek a korábban Londonból megküldött nemzetközi alapszabályok alapján készültek. Ezután Germanus részletesen ír Galsworthy budapesti programjáról, de az első közgyűlés lefolyásáról vajmi keveset tudunk meg.

A könyv számos konkrét példával bizonyítja, hogy a magyar PEN-t is a kezdetektől fogva a konzervatív és a baloldali érzelmű írók harca jellemezte, ugyanakkor hozzájárult a Trianon által megrokkantott ország nemzetközi kapcsolatrendszerének újraépítéséhez. Ennek egyik ékes példája volt Luigi Pirandello 1926. évi budapesti látogatása.

Ismerteti az utódállamokban élő magyar írók kezdeti bátortalan lépéseit a kapcsolatfelvételre a magyar és a nemzetközi PEN-nel.

Az 1920-as évek végének és a 30-as évek elejének krónikájából Kosztolányi Dezső PEN elnökké történt választását (1920. december), majd a Rothermere-díj körüli botrányok leírását tartjuk kiemelendőnek. Ez utóbbi végül Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula kitüntetéséhez vezetett, és közvetve hozzájárult Kosztolányi Dezső lemondásához éppen az oly nagy gonddal előkészített budapesti X. PEN világkongresszus előestéjén. Tekintettel arra, hogy könyvünk csaknem 100 oldalt szentel a magyar PEN eddigi történetének legjelentősebb esemény-sorozatának, recenziónkban is nagyobb teret szentelünk neki.

Nos, a magyar PEN-t csaknem két éven keresztül válságban tartó eseményeket csak  alig egy hónappal a kongresszus előtt sikerült megoldani egy hármas Elnöki Tanács létrehozásával, amelynek tagja lett a  korábbi kilépését visszavonó Kosztolányi Dezső, a konzervatív írókat és a hivatalos politikát képviselő Herczeg Ferenc, valamint a kiegyezést szorgalmazó Heltai Jenő. A kongresszus levezetésére a PEN-beli díszelnökségéről való lemondását szintén visszavonó Berzeviczy Albertet kérték fel (akit Hatvay Lajos „szellemi fehérgárdistának” minősített).

Az 1932. május 14.–20. között lezajlott budapesti X. PEN világkongresszus első ülésén Berzeviczy köszöntőjében végigtekintett a magyar történelem és kultúra ezer esztendején, mindenekelőtt Petőfit, Vörösmartyt, Aranyt, Madáchot, Katonát és Jókait emelve ki, mint akiket a legtöbbször fordítottak idegen nyelvekre. Adyt a modern pesszimizmus képviselőjének minősítette, aki gyorsan tett szert hírnévre.

Galsworthy PEN-elnök öt pontban foglalta össze az írók feladatait, de kizárta, hogy a politikával vagy politikai érdekek szolgálatával foglalkozzanak.

Pozitív visszhangot keltett Emanoil Bucuţa román küldött bejelentése arról, hogy a román PEN keretében megalakult a magyar alszekció, valamint Edmond Konrad csehszlovák delegátus közlése, miszerint a jövőben bebocsájtják a politikamentes magyar sajtótermékeket.

Marinetti tolmácsolta Mussolini és az olasz fasizmus üdvözletét, és bejelentette az olasz PEN megalakulását.

Nagy vitát váltott ki az antifasiszta német Toller felvetése a szellem és a politika kapcsolatáról. Bírálta a fasizmus törekvéseit, és a vele szembenálló erők bebörtönzését. Berzeviczy megpróbálta beléfojtani a szót.

Az akkor fiatal magyar írók közül Illyés Gyula, Sárközi György és Zsolt Béla támogatta Toller álláspontját. Illyés hangsúlyozta, hogy az egész emberiség szabadsága és békéje egyre nagyobb fenyegetésnek van kitéve, és javasolta, hogy a PEN szellemét megsértőket zárják ki a szervezetből.

A lengyel Julius Kaden Brandowski harcot hirdetett mindennemű cenzúra ellen.

A szerző részletesen ismerteti Horthy Miklós és Galsworthy magasröptű beszédeit a kormányzó által adott banketten, majd Babits Mihály híres békebeszédét, amelyet a „világkongresszus filozófiai, erkölcsi és irodalmi csúcspontjának” nevez.

Karinthy Frigyes javasolta az eszperantó kötelező világnyelvvé tételét.

Az 1932-es világkongresszusi év mérlegét így vonja meg a szerző: „Az engesztelhetetlen belső ellentéteket továbbra sem sikerült rendezni, csupán átmenetileg felfüggeszteni, ezzel együtt rendkívüli mértékben megnőtt a magyar Pen nemzetközi presztizse.”(145. l.)

Az 1933–1944 közötti évtizedet a szerző találóan az „új barbárság korának”, a magyar PEN történetében pedig „a pangás és a vészkorszak évtizedének” nevezi. Tisztelettel adózik Radó Antalnak, akinek egészen 1944-ben bekövetkezett öngyilkosságáig nagy szerepe volt a széthúzó szervezet összetartásában.

Megemlékezik John Galsworthy haláláról, aki kétszeri budapesti látogatásával erősítette a magyar PEN tekintélyét.

A három utódállam PEN-fejleményeinek ismertetésekor megállapítja, hogy az ott élő magyar írók tevékenysége megélénkült, de – elsősorban a kormányok magyarellenes politikája miatt – továbbra is behatárolt maradt.

A vajdasági magyar írók tevékenységét élénkítette a PEN 1934. évi dubrovniki (raguzai) konferenciája, amely előtt nyolcat közülük a jugoszláv PEN tagjává választottak. A konferenciát lapjuk, a Kalangya ötnyelvű különszámában üdvözölte. Ennek előkészítésében segítséget kaptak a magyar PEN-től is.

A dubrovniki konferenciát (megjegyzem: Csapody könyve többnyire „raguzai” eseményekről szól, de mivel a konferenciát a jugoszláv PEN szervezte, és a csodaszép város akkor Jugoszláviához tartozott, véleményem szerint helyesebb a „dubrovniki” jelzővel illetni) beárnyékolták Hitler hatalomra jutása és féléves uralmának rémtettei. Ezeket a delegátusok nagy része élesen elutasította, mire a hivatalos német küldöttség kivonult a kongresszusról, majd nem sokkal később a nemzetközi szervezetből is.

A héttagú magyar küldöttséget Germanus Gyula vezette, de tevékenységükről csak annyit tudunk meg, hogy a könyvek szabad nemzetközi forgalmáról szóló javaslat előterjesztője Radó Antal volt.

(Nem kívánom elhallgatni a konferencia kedves közjátékát: a jugoszláv PEN agilis és magyar származású elnöke, dr. Sztefánovity Szvetiszláv itt ismerkedett meg dr. Radics Gittával, a római Német-Olasz Intézet szép, szőke magyar könyvtárosával, akivel rövid ismeretség után, még 1934 őszén házasságot kötött.)

A könyv megemlékezik a szervezet 1936-ban elhunyt két jelentős alakjáról – Berzeviczy Albertről és Kosztolányi Dezsőről.

Az 1930-as évek második felében Radó Antal több kísérletet tett a PEN-ből korábban kilépett írók „visszaléptetésére”, több-kevesebb sikerrel.

A PEN megritkult kapcsolataiból kiemelendő két esemény: Thomas Mann 1937. januári pesti felolvasó estje és Radnóti Miklós kiküldése a PEN 15. párizsi világkongresszusára.

1939 decemberében a PEN közgyűlése határozatot hozott a Magyar PEN emlékérem létrehozásáról, amellyel azóta is kitüntetik a magyar irodalom terjesztésében és népszerűsítésében kiemelkedő érdemeket szerző írókat és fordítókat.

A cenzúra erősödése és a faji törvények egyre beszűkítették a magyar PEN mozgásterét. Babits halálával megszűnt a Nyugat, örökét Illyés Gyula Magyar Csillaga vette át.

1944. márciusában Jaross Andor belügyminiszter rendeletével feloszlatták a magyar PEN-t.

„A magyar PEN holokausztja” című alfejezet számol be a fasiszta és nyilas barbarizmus áldozatairól: közli a csaknem félszáz halálba küldött PEN-tag nevét, közöttük olyan kiválóságokét, mint Gelléri Andor Endre, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Radó Antal, Szomory Dezső és mások.

*

 

Az 1945-től 1989-ig tartó 2. rész első fejezetében beszámol a magyar kulturális élet gyors újjászervezéséről.

A PEN 1945. októberi közgyűlésén elnöknek Heltai Jenőt, társelnöknek Márai Sándort, Kassák Lajost és Zilahy Lajost, főtitkárnak Passuth Lászlót, titkárnak Ottlik Gézát választották meg, alelnök Balázs Béla, Benedek Marcell, Kárpáti Aurélt, Kodály Zoltán és Wesselényi Miklós lett. A gyakorlati ügyintézést ügyvezető alelnökként Rubinyi Mózes végezte, aki – Hatvany Lajos szerint – rossz író, de „ügyes fickó és a PEN lelke volt”.

A háború utáni első két évben a PEN fő feladata nélkülöző tagjainak segélyezése volt. Csapody itt megemlíti a PEN főorvosának, Dr. Mária Bélának a nevét, aki ingyenes orvosi ellátásban részesítette a beteg tagokat. 1946 elején a londoni magyar írók csoportja, Tábori Pál vezetésével beolvadt a magyar PEN-be, és a segélyezés motorjává vált. Nemcsak anyagiakkal, de egy-egy angol nyelvű írói és költői antológia kiadásának megszervezésével is segítették magyar társaikat. Munkásságuk elismeréseként a közgyűlés Hatvany Lajost a szervezet tiszteleti tagjává, Tábori Pált tiszteletbeli titkárává választotta.

Az 1947. évi májusi zürichi világkongresszusra utazott magyar küldöttség kinttartózkodása egybeesett azzal, hogy a Svájcban szabadságát töltő Nagy Ferenc bejelentette: menedékjogot kér, és nem tér vissza Magyarországra. A Heltai vezette magyar íróknak – a kongresszusról készített jelentés szerint – sikerült visszaverniük az ezzel kapcsolatos támadásokat. Valójában az eset tükrözte a demokrácia agóniáját Magyarországon, és a hidegháború kezdetét a világpolitikában.

Könyvünk számos példával mutatja be az irodalom és a PEN államosításának folyamatát. Ennek vezénylésére létrehoztak egy igen tekintélyes Nyolcas Bizottságot, valójában azonban Rubinyi Mózes és Bölöni György voltak azok, akik szolgai módon követték a pártutasításokat. A magyar PEN számára „a negyvenes évek közepén megindult sikeres évek után a szürke borongás és az alig-létezés évei következtek” – állapítja meg a könyv.

A Magyar PEN 1949 és 1951 között nem küldött képviselőt az egymást követő három világkongresszusra. Aktív szerepet játszottak viszont az emigráns magyar írók az 1951-ben megalakult Hontalan Írók Központjában (különösen 1956 után.)

A Nagy Imre első miniszterelnökségével megindult „új szakasz” némi frissülést hozott az irodalmi életben. Ezt volt hivatva kontrollálni az 1954. júniusában létrehozott Kiadói Főigazgatóság, amely 1989-ig működött.

Az „olvadás” jele volt az is, hogy a magyar szervezet két képviselőjét (Illyés Gyulát és Karinthy Ferencet) küldte a PEN 1954-es 26. amsterdami világkonferenciájára.

Az államvédelmi hatóság fokozott erőfeszítéseket tett az írók beszervezésére. A könyv ismerteti Rónai Mihály András efféle karrierjét.

Az 1955-ös bécsi világkongresszuson Bölöni György és Király István képviselte a magyar PEN-t. A PEN elnök Charles Morgan szokatlanul éles támadást intézet a kommunista világ ellen. Ekkor kezdődött a szocialista országok küldötteinek egyeztető ülése a világkonferenciák alatt.

Az 1956. júliusi londoni világkonferencián a magyar PEN-t Bölöni György és Képes Géza képviselte. Utóbbi beszámolt a magyar irodalom helyzetéről, és javasolta egy költői világverseny megrendezését.

Ezután a könyv jelentős teret szentel a magyar írók szerepének az 1956-os forradalomban. (Ugyanez hiányzik a Petőfi-körrel kapcsolatban).

A magyar PEN tagjai közül az Írószövetség Forradalmi Bizottságának tagjai közé választották Féja Gézát, Keresztury Dezsőt, Kodolányi Jánost, Lakatos Istvánt, Rónay Györgyöt és Sinka Istvánt.

A PEN-tagok közül is többen aláírták az Írószövetség október 24-i hatpontos követelését, majd a Kossuth téri sortűz után egy nappal második és harmadik nyilatkozatát. A forradalom szellemét tükröző írások közül a könyv kiemeli Tamási Áron Magyar fohászát, Képes Géza három táviratát a magyar forradalom megsegítés érdekében, Háy Gyula november 4-i rádió-felhívását. Képes Géza felhívása a világ PEN Clubjaihoz Tábori Pál közreműködésével jutott el a címzettekhez.

A fejezet végén ismerteti Bölöni György, Fábián Zoltán és mások tevékenységét a forradalom lejáratása érdekében.

A disszidált írók a forradalom után aktív tevékenységet folytattak. 1957 márciusában létrehozták Londonban a Magyar Írók Szövetsége Külföldön elnevezésű szervezetet, amelynek 1958. októberében már 126 tagja volt, és három lapot jelentetett meg. Ezzel szemben Magyarországon a forradalomban részt vett írók üldöztetéseknek voltak kitéve. 1957. januárjában feloszlatták az Írószövetséget, és létrehozták az állami irányítású Irodalmi Tanácsot, Bölöni György elnökletével.

Számos ország PEN Clubja tiltakozott az 56-os forradalom elnyomása, majd az abban részt vett írók üldözése ellen. Különösen erős tiltakozás bontakozott ki Déry Tibor 1957. áprilisi letartóztatása után.

Az 1957. szeptember elejei PEN világkongresszus a magyar PEN ideiglenes kizárása és helyzetének egy ötös bizottság általi megvizsgálása mellett döntött.

Ezután a könyv ismerteti David Caver PEN-főtitkár memorandumát a magyar PEN tevékenységének hiányosságairól és Bölöni György erre adott válaszát, majd Rónai Mihály részletes beszámolóját Bölöni Györggyel együtt tett londoni útjáról. Íme, a megbeszélések értékelése: „Bölöniék tudatosan valótlanságokat állítottak, amikor azzal próbáltak védekezni, hogy éppen az ellenük kezdett eljárás sérti a Pen alapszabályait. A formai mulasztások részleges elismerésében taktikai megfontolások vezették őket, miközben a működési hiányosságok fő okát az általuk képviselt elnyomó hatalom kvázi természetes kényszerintézkedéseiben jelölték meg.”

1958. július 29-én a felfüggesztés elleni harc jegyében tartották meg a magyar PEN tisztújító közgyűlését. Ezen egyhangúan megválasztották a 30 tagú Intéző Bizottságot. A vezetőséget Bölöni György elnök, Hatvany Lajos, Illés Béla, Kárpáti Aurél és Szabó Pál alelnökök, Rubinyi Mózes ügyvezető alelnök és Gereblyés László főtitkár alkotta. A közgyűlés után igen felpezsdült a klub kulturális tevékenysége. A különböző rendezvényekre meghívták a budapesti külföldi követségek képviselőit, akiknek a megfigyelése sok munkát adott az állambiztonsági szervezet ügynökeinek.

Hosszas viták után végül az 1959. júliusi frankfurti világkongresszus a magyar PEN felfüggesztésének eltörlése mellett döntött.

A magyar PEN következő, 1960-as évtizedét a Bölöni halála után megválasztott elnök, Sőtér István évtizedeként írja le. A két elnök stílusát így hasonlítja össze: „(Sőtér) új felfogást, szemléletet, vezetési stílust honosított meg, amely gyökeresen eltért az ugyancsak nagyműveltségű, szélsőbalos Bölöni György rideg kommunista merevségétől… kísérletet tett az irodalom és a politika kétes összhangjának megteremtésére.” Ez különösen tevékenységének első évében volt nehéz, amikor a magyar PEN-t (is) állandó támadások érték Déry és Háy fogva tartásáért, majd Nagy Imre és társai kivégzéséért. Ezért újból felmerült a Magyar PEN kizárásának lehetősége

„A konszolidációs évek első közgyűléseként” írja le az 1960. március 23-i ülést, amely deklarálta: „A magyar PEN a szocializmus rendjével azonosítja magát, s nem tűrheti, hogy ezzel őt bárki is szembeállíthassa.”

Az 1960. évi amnesztia lehetővé tette Déry és Háy szabadulását, ami viszont hozzájárult a magyar PEN mozgásterének bővüléséhez.

David Carver PEN főtitkár 1960. októberi tíznapos magyarországi látogatása után ezeket írta Kéry Lászlónak: „A Magyar PEN Club jól végzi munkáját. Véleményem szerint olyan országnak, amelynek ennyire erőteljes irodalmi élete van, megfelelő szerepet kell játszania a PEN-ben…”

A magyar PEN 1961. decemberi közgyűlésén Sőtér konstatálta a hidegháborús hangok visszaszorulását.

Egy évvel később a magyar PEN ülésén részt vett a francia PEN háromtagú küldöttsége. Ezt a látogatást 1963. márciusában egy szintén háromtagú magyar küldöttség viszonozta.

Könyvünk számot ad a magyar irodalom terjesztésének fellendüléséről ezekben az években, amihez hozzájárultak az olyan kiváló „propagátorok”, mint Gara László Franciaországban.

1964. október 16–17-én tartották meg Magyarországon 25 nemzeti szervezet száznál több tagjának részvételével azt az irodalmi konferenciát, amely véglegesen „rehabilitálta” a magyar PEN-t. David Cavier és sokan mások nagy elismeréssel szóltak a vendéglátásról, és a fő eredményekről: a szovjet küldöttség megjelenéséről, a két német küldöttség közötti megállapodásról és a nagyon baráti légkörről.

A következő alfejezet beszámol az 1964 novemberében rendezett brüsszeli műfordítói konferenciáról, a magyar PEN 1964. decemberi közgyűléséről, valamint a bledi világkonferenciáról. Ez utóbbin a világhírű Arthur Millert választották a nemzetközi PEN elnökévé.

(Az avignoni írókonferencián résztvett Hubay Miklós a „magyar irodalom nagy pillanatának” nevezte, hogy az ott elhangzott beszédében Miller méltatta az általa korábban nem ismert Karinhy Frigyesnek a Corvina Kiadó kiadásában megjelent kötetét, amelyet a fordító Tábori Páltól kapott meg.)

Olvashatunk még a romániai magyar PEN szekció létrehozásának újbóli felevetéséről, valamint Rubinyi Mózes haláláról.

Az 1966–67-es évek eseményeit tárgyaló Olvadás és visszafagyás című alfejezet a kiváló magyar „Pen-harcos”, Gara László méltatásával kezdődik (öngyilkossága kapcsán), majd az abban az időben nagy port kavart „ügyekkel” folytatódik. Megtudhatjuk, hogy a nemzetközi PEN-ben előkészületek történtek az ott oly népszerű Illyés Gyula elnökké választására (ami azután a csehszlovákiai események miatt hiúsult meg). Egy másik „ügy” volt a Tábori-féle ellenséges hangvételű irodalmi antológia meghiúsítása. A szovjet írók elítélése pedig a nemzetközi légkört mérgezte.

A könyv beszámol a magyar PEN két soros közgyűléséről és megszaporodott rendezvényeiről.

Csehszlovákia 1968. évi elfoglalása súlyos visszaesést és a hidegháborús idők bizonyos visszatérését hozták a magyar PEN kapcsolataiban. Ennek folytatása volt a Kuznyecov-, majd a Szolzsenyicin-ügy.

Az 1969. szeptemberi mentoni PEN kongresszuson elnökké a magyarbarát francia Pierre Emmanuelt választották, elnökhelyettessé pedig Illyés Gyulát. (Furcsa, hogy előbbinek egy oldalt, utóbbinak csupán egy sort szentel a szerző.)

A magyar PEN 1970. decemberi közgyűlése főleg két esemény miatt maradt emlékezetes.

Az első, hogy a „magyar Szolzsenyicin”-ként is emlegetett Lengyel József harcosan kiállt orosz kollégája mellett, bírálva Kéry László PEN-főtitkár megalkuvó Szolzsenyicin-ellenes felszólalását  a PEN nemzetközi konferenciáján. A másik, hogy Sőtér István tíz év után lemondott PEN-elnöki posztjáról (a könyv szerint máig sem tisztázott, hogy „a távozás mennyiben volt valóban önkéntes” 489. l.).

A következő 17 évet elnökéről  „Boldizsár-korszaknak” titulálja Csapody, és így jellemzi névadóját: „Boldizsár a magyar irodalom és kultúra mindenkori örökmozgó ’utazó nagykövete’, a televízióban is gyakran látható népszerű közéleti alak volt, a rendszer ügyes és szellemes apologétája, aki kedélyes stílusával és kiváló diplomáciai képességeivel nemcsak a hatalomnak tett felbecsülhetetlen kutúrpolitikai szolgálatokat, hanem a magyar PEN küldetésének is..., miközben sokat írt és fordított.”

A magyar PEN tevékenységének élénkülését „a hetvenes évek elején nemcsak a meghívott külföldi írók növekvő száma mutatta, hanem az irodalmi estek, felolvasások, szakmai viták és megemlékezések viszonylagos gyakorisága, az Írószövetség műfordítói szakosztályával szorosabbra fűzött kapcsolata is” – állapítja meg a könyv, majd sorolja ennek konkrét megnyilvánulásait.

Az 1972. decemberi közgyűlés módosította a Magyar PEN alapszabályzatát.

A Boldizsár–Kéry páros fokozta a magyar PEN aktivitását a nemzetközi PEN-ben, különösen a Pinochet-rendszer elítélése terén.

A Magyar PEN-nek is elismerést jelentett, hogy 1978. márciusában Illyés Gyulának ítélték oda a Franciaország Barátainak Nemzetközi Díját.

Érdekes olvasmány a főtitkári posztért folytatott „versengés” Kéry László és Bart István között.

A PEN londoni VB-ülésén Boldizsár Ivánt a PEN egyik alelnökévé választották.

Itthon a Tiszatáj folyóirat ellenzéki írásai, valamin Lăcrănjan román író magyarellenes könyve keltett botrányt.

A Beszélő 1982. novemberi száma az erdélyi magyar értelmiségiek letartóztatása ellen tiltakozott.

Részletes leírást kapunk a magyar PEN szerepéről 1985. őszi Budapesti Kulturális Fórum és és az ellenfórum rendezvényeiről, amelyeken 850 külföldi vendég jelent meg.

Több kulturális botrány (Georghe Ursu román költő és Árpád Visky titokzatos halála, a Tiszatáj bezúzás és mások) előzték meg a Magyar Írószövetség 1986. novemberi kongresszusát, amelyen az ellenzéki írók támadását Berecz János próbálta leszerelni.

Csapody így jellemzi a 18 éves Boldizsár-korszakot: „… a mérleg a Sőtér-évtizedhez hasonlóan egyértelműen pozitív. Ez időben főként az elnök  és a főtitkár Kéry László nevéhez köthető  mindenekelőtt a nemzeti központ nemzetközi tekintélyének megerősődése, a világszervezet Program és Fordító Bizottságának, valamint a New Hungarian Quarterly létrehozása.” (574. l.)

*

 

A Boldizsár-korszak után következő 3. rész címe A magyar PEN a rendszerváltozás után (1990–2016)

Első alfejezetében hírt ad a felvidéki, erdélyi és vajdasági PEN klubok megalakulásáról.

A rendszerváltozást a kezdeti lelkesedés után a csalódás váltott fel, mert az irodalmi és művészeti szervezetek hosszú évekig tartó bizonytalanságát hozta magával, a kultúra nem várt mértékű leértékelődésével együtt.

A Művelődési Minisztériummal kötött első megállapodás alapján a kormányzat 1990-ben 3,5 millió forinttal és a csaknem háromezer dollár értékben a nemzetközi tagdíj átvállalásával támogatta az akkor 297 tagot számláló magyar PEN-t.

A magyar szervezet feladatai és lehetőségei is megnövekedtek azzal, hogy 1990 tavaszán a PEN VB – három évre – Konrád Györgyöt választotta a világszervezet elnökévé.

1991. január végén a magyar PEN magára vállalta a kelet-európai regionális konferencia harmadik ülésének megrendezését.

1991. áprilisában a Magyar PEN a Generali Biztosítóval létrehozta a Kosztolányi Alapítványt – a magyar irodalom idegen nyelvű fordításának, kiadásának és terjesztésének támogatása érdekében.

1991. decemberében elhunyt Vas István, aki az átmeneti nehéz időszakában csaknem három évig töltötte be a magyar Pen elnöki szerepét. Halála után, 1994 áprilisáig, Hubay Miklós ügyvezető elnökként állt a szervezet élén.

1992. szeptemberében a romániai magyar és a Magyar PEN klub képviselői találkoztak, a tanácskozáson felszólalt Konrád György is.

A  Rio de Janeiró-i 58. világkongresszuson 1992. decemberében elhangzott beszámolójában Konrád kifejtette, hogy az írók meggyilkolása „a cenzúra újabb formájává változott”.

1993. decemberében Hubay Miklós kénytelen volt kilátásba helyezni a magyar PEN tevékenységének felfüggesztését a súlyos anyagi problémák miatt.

A PEN 1994. februári közgyűlésén ilyen nyomorúságos körülmények között választották meg elnökké Hubay Miklóst, tiszteletbeli elnökké Göncz Árpádot és Keresztury Dezsőt, „főtitkár házmesterré” Ungvári Tamást.

Ezután a könyv 11 teljes oldalt szentel a Vigadó-beli központért folytatott „csatának”, amely végül is – az 1996. januári döntéssel – a Petőfi Irodalmi Múzeumba való átköltözéssel, valamint elnök és főtitkár viszonyának teljes megromlásával végződött.

A PEN 1994. novemberi 61. világkongresszusa – a magyar és az erdélyi PEN közös javaslata alapján – felhívta a román kormány figyelmét „a magyar kisebbség drámai helyzetére”, és kérte, hogy „biztosítsa annak jogát a saját kultúrájához és szólásszabadságához”.

Ezután a könyv Odi et amo címmel ismerteti az 1995. októberében Budapesten megrendezett konferencia tematikáját a nemzetek egymáshoz való viszonyáról.

Az Írószövetség 1995 novemberében, Hubay Miklós javaslatára levéllel fordult a világ íróihoz a magyar kisebbség nyelvhasználatát korlátozó szlovákiai nyelvtörvény miatt. A magyar PEN sikerének tekinthető, hogy a nemzetközi PEN 1996. évi guadalajarai kongresszusa lényegében megismételte ezt a dokumentumot.

 

Könyvünk mindössze 15 oldalt szentel a 21. századi események leltárszerű ismertetésének. Mi ebből is csak a legfontosabbnak tűnőket emeljük ki.

A magyar PEN elnöki tisztét 2001 áprilisában Görgey Gábor vette át Hubay Miklóstól (akit tiszteletbeli elnökké választottak). Az új elnök mindjárt felelevenítette a havi rendszerességű klubnapokat.

2006. szeptemberében ünnepi kiadvánnyal is megemlékeztek a magyar PEN 80. évfordulójáról. Megjelent Benyhe János és Sumonyi Papp Zoltán 80 éves a Magyar PEN Club című 40 oldalas kiadványa.

2009. november 30-án Görgey Gábort köszöntötték 80. születésnapján.

A 2010. november 25-i tisztújító közgyűlés összehívását Benyhe János október 23-i váratlan halála sürgette. A 84 éves irodalmár Arany János-díja átvételére sietett, amikor az utcán összeesett. Ezután Görgey lemondott elnöki posztjáról. A szervezet elnökévé Sumonyi Papp Zoltánt, főtitkárává Rácz Zsuzsát, tiszteletbeli elnöknek Görgey Gábort választották.

2011. május 7-én, 93 éves korában elhunyt Hubay Miklós. Egy hónappal később a PEN Klub A Papa elment a harminc éves háborúba című színdarabjának előadásával emlékezett kiváló elnökére.

A 2011. december 7-i tisztújító közgyűlés a Klub elnökévé Szőcs Gézát, akkori kulturális államtitkárt, főtitkárnak Tolvaly Ferencet, tiszteletbeli elnöknek Sumonyi Pap Zoltánt, alelnöknek Csicsery-Rónay Erzsébetet, Petőcz Andrást, Temesi Ferencet, Tóth Évát és Turczi Istvánt választotta.

Szőcs Géza kettős megbízatásáról a következőket mondta: „…El szeretném kerülni az ígérgetést, egyetlen dolgot szeretnék mégis megígérni, azt, hogy a kettősség, amely az én helyzetemben adott a jelen pillanatban, nem fog problémát okoznia PEN munkájában…Azt szeretném leszögezni, bármilyen tisztség megbízottja vagyok is, politikai érdekeket ebben a szervezetben nem kívánok és nem fogok érvényesíteni.”

A továbbiakban megígérte, hogy a magyar PEN a magyar kultúra nagyköveteként fog működni.

2012-ben a Magyar PEN Club Költészeti Nagydíjat alapított 50 ezer dolláros összeggel, amelyet Janus Pannoniusról, a világhírű magyar költőről nevezett el. A könyv tájékoztat az első díj odaítélésének és elutasításának faramuci voltáról. A második nagydíjat egy évvel később Szimin Behbahani perzsa költőnő kapta.

A 2015. évi nagydíjat megosztva ítélték oda az amerikai Charles Bernsteinnek és az olasz Giuseppe Conté-nak.

*

A magyar PEN 90. évfordulóját ünnepeljük ezzel a könyvóriással. Talán a szervezet első évszázadának végére választ kapunk a kiadványban szereplő utolsó rendezvény címében feltett kérdésre: Meg kell-e menteni Európát? És főleg arra, hogyan!

Az 1. kötetet rövid összefoglaló, részletes bibliográfia és 65 oldalnyi képanyag zárja (összesen 828 oldal).

A 718 oldalas, Dokumentumok és adattár című 2. kötet egyrészt az első kötet szövegbázisa, másrészt rendkívül gazdag és érdekes irodalomtörténeti szöveggyűjtemény. Ennek ismertetésétől eltekintünk, de biztosíthatjuk az olvasót: lubickolhat a különböző PEN-konferenciákon és rendezvényeken elhangzott szebbnél szebb és érdekesnél érdekesebb szövegekben.

 

 Dr. Réti György

Csapody Miklós: A Magyar Pen Club története.Budapest, 2016.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.