Úton – Varga Melinda tárcája
Kolozsvár és Nagyvárad között robog a vonat, vadregényes dombok, verőfényben ázó reggel. Csucsánál élénken figyelsz, pupilláid kitágulnak. Ady meg Csinszka. Mosolyogsz, szívednek kedves irodalmi páros. Sajátodként ízlelgeted a kölcsönvett tájat, mintha hozzád tartozna ez az üde, nyár végi pompa.
Aztán hátramész a büfékocsiba, hogy Biharkeresztesig kedvedre kifüstöld magadból még a lelket is, mert Biharkeresztes után Budapestig szigorú dohányzási tilalom van érvényben. Nem lehet elintézni, mint a „násuval” (a román jegyellenőrrel), a magyar kalauzok nem korruptak, nem bratyiznak senkivel, nem tudod csúszópénzen megvenni, hogy legalább Püspökladánynál – ahol negyed órát is rostokol a vonat – megengedjenek egy fél cigarettát a peronon. A vonaton mosdóba menni olyan iskolás dolog, na meg az sem mellékes, hogy kocsmabüdös lesz tőle az ember ruhája, a bőrébe is beivódik a bagóbűz. Tűrsz, olvasol, tűrsz és olvasol, már táncolnak a betűk, ahogy kanyarog, zúg-zakatol a szerelvény. A magyar puszta a végtelen idő, amelybe dohányzás nélkül bele lehet fúlni. Ilyenkor szép dolgokra összpontosítasz: a Dunára, a Lánchídra, a Parlamentre, Visegrádra, a Balatonra, irodalomra, szerelemre. Amikor az ember a vágyaival foglalja le magát, legalább nincs egyedül, de sajnos a nikotinéhségen még ez sem segít. Aztán belealszol az álmodozásba, mire felébredsz, már majdnem Budapest.
A peronról kikecmeregve első dolgod, hogy rágyújts. Nem tudod nyugodtan élvezni, ahogy a cigaretta kesernyés aromája a tüdődig hatol. Több százan fekszenek a Keletinél a földön. Gyermekek. Asszonyok. Fiatal férfiak. A nők tekintetében félelem, elkeseredettség. A férfiakéban makacs elszántság. Erős nép, nem látsz elhízott, eltunyult, nyavalygó embert közöttük. Összeszorul a gyomrod. Elszégyelled magad, hogy ilyen pitiáner ügyeken akadsz fenn, Magyarország területén tilos a vonaton dohányzás.
Elnyomod a csikket, bepöccinted a szemetesbe, majd továbbmész. Tökölsz egy keveset a jegyautomatánál, visszasírod a kolozsvári, mindig rosszkedvű jegyárus néniket. Itt minden olyan technikafüggő, te meg nem vagy jó barátságban a technikával, nem szereted az idegen masinákat, félsz mindentől, ami nem emberarcú.
Miután túl vagy a tortúrán, pironkodva iszkolsz a metró felé, jó nagy sort hagytál magad után. Isten tudja hányadszorra, de most is elrontod az útirányt, rossz mozgólépcsőre állsz, vissza kell menned. Nagy ez a város, gigantikus arcától rettegsz, akkor is ezt érzed, amikor a belvárosban sétálgatsz, ahol már mondhatni vannak otthonos, szerethető utcáid. Ha bemész valahová, buta félelem kap el, hogy észreveszik, nem vagy idevaló. Ki tudja, miért, székely szavak jutnak az eszedbe, akcentussal kezdesz el beszélni. Furán néznek rád. Ej, de nagyon idegen vagy! Folyton hazavágyódsz.
Maros mentén araszol a vonat, a hegyek között komótosabban veszi a kanyarokat. Déda után előveszed a szvettert a bőröndből. Ahol te születtél, nincsenek szelíd esték és forró, nyári csillagos éjszakák. Este hat után a levegőnek vasfoga van, belémar az ember bőrébe. A helyi ember nem beszél a hegyek szépségéről, legfeljebb a pityókatermésről lehet vele diskurálni, turistaszokás errefele romantikus gondolatokat szőni a tájról.
A színek élesebbek, a fenyőfák méregzöld szemükkel kettészelnek, a Maros felső folyásánál az ég türkize selyemsálként hull az ember arcára. Ismerős szín- és illatkavalkád.
Amint a takaros székely házakat nagy udvarral, virágoskerttel meglátod, tudod, szedelőzködni kell, lassan megérkezel. Minden apró zugát ismered már ennek az útszakasznak, becsukott szemmel, a vonat váltakozó ütemű kattogásából tudod, mikor ér a szerelvény a Lázár-kastélyhoz, ahol a gyerekkori pajtásaiddal nyaranta bandáztatok. Az első szeretőd csókja is beugrik hirtelen, valahonnan a semmiből, ott érzed az ízét az ajkaidon.
A kastélykertben ismerted meg, falunapok voltak, malacot sütöttek. Végre hazakísért. Át a falun, majd a hosszú mezőn, aztán a város utolsó utcájában lévő nagy ház piros kapujáig. Szigorúan csak kapuig, mert rendes székely leány nem visz férfit haza. Még csókolózni sem lehetett, láttad, amint a szoba ablakában libben a függöny, az apád még nem alszik, meglátta… Na, lesz ebből még itt ribillió. Aztán reggel csak annyit kérdezett: honnan szedted essze ezt a hajas huligánt? Azoknak a kamaszcsókoknak különös, buja romantikája volt. A vezetékes telefonon beszélted meg a találkát, a csókra hívót, s közben azon izgultál, nehogy édesanyád a konyhában lévő készüléket felvegye, s kihallgassa, hová mész. Pedig csak ártatlan sétákra, a nagypiacra. Határozottan emlékszel a gyomoridegre, a lábremegésre, a bódultságra, a kék vázú biciklijére.
A vonatúttal a gyerek- és ifjúkorod minden rezdülése felidézhető: a barátnőid arca, akikkel rovásírással leveleztél, titkos postaládátok volt, sőt, egy idő után kódolt nyelven halandzsáztatok egymással, a patakban fürdés izgalma, a patakban nagyszőnyeg-mosás, nagymamád almás pitéje, nagyapáddal az erdei kirándulások. Jól ismered a fenyőerdőt, sose tévednél el benne, medvétől, vaddisznótól, viperától sem félsz. Ellenben a nagyvárosban minden erőfeszítésed ellenére elveszel. Falusi gyermek vagy még mindig. Semmi sem változott. Kolozsvár – itt kezdtél el felnőtté válni – sosem lesz teljesen a tied. Folyton hiányérzeted van, izegsz-mozogsz, könnyen ráunsz a kávéházakra, folyton dühöngsz, ha dugóba kerül a troli, ha nem vált zöldre a lámpa, s ha beköszönt az ősz, nem tudod elviselni a városra ereszkedő, fullasztó füstködöt. Bosszankodásodat aztán valami mindig felülírja. Megszeretted a helyet. Elfogadtad, mint valami mostohatestvért. Egyféle otthon ez is. De zavar, hogy nincsen régi emléked, ami a várossal összekötne, ami meg van, egyetemhez, kocsmához, régi szerelmekhez, irodalmi estekhez kötődik, túl tünékeny, túl közeli.
Mégis, ha busszal utazol a városba huzamosabb távollét után, a Feleki-tetőn nagyot dobban a szíved. Ha vonattal érkezel a Kincsesbe, a Kerekdombnál már kalapál a torkodban valami.
A Monostor-negyedben sosem tévedtél el, talán mert közel az erdő. Ha bántott valami, mindig oda vonultál félre. Ezt a negyedet a kutyád is nagyon szerette, hátracsapott fülekkel szaladt a kutyafuttatón, majdhogynem gurult a dombon lefele örömében. Más a levegője a helynek, olyan hegyvidéki. Az erdő gyógyít, csendjével, illatával, suttogó fáival meséket idéz fel, meséket, amelyeket nagymamád talált ki, akitől ellested, hogyan lehet szépen felépíteni valamit a fantáziával. A költői léted tulajdonképpen ott kezdődött el, amikor az Egri csillagokat elmondta neked, beleszerelmesített az irodalomba. Azóta is csodálod a memóriáját, több tucat regényt, verset tud fejből.
Vonatútba göngyölt, illatos gyolcsnyi táj lakik benned. Nyári narancsszín vánkos a hegyek fölött az emlékezés. Épít, csiszol, formál, de nem alakít mássá az idő.
