Ugrás a tartalomra

Hogyan várják Krisztust Brüsszelben?

Vannak nagyon nehéz témák az irodalomban, amelyek megírásához komoly bátorság kell. Többek között ilyen a világtörténelem legnagyobb alakjainak megjelenítése. Közülük is kiemelkedik Jézus Krisztus. Egyrészt sokak érzékenységét sértheti, ha a megszokottól eltérően ábrázolják, másrészt könyvtárnyi irodalma van (mégis meglepően keveset tudunk róla), harmadrészt egy író könnyen leleplezheti magát azzal, amit és ahogyan a Megváltóról ír.

Nincs ez másképp a mai belga irodalom világsikerű fenegyerekével, Dimitri Verhulsttel sem. Könyvének címe egy második eljövetel „történetét” ígéri, az olvasónak azonban csalódnia kell. Hiszen mindenkinek, aki Krisztussal foglalkozik egy szépirodalmi műben, ezt a legnagyobb komolysággal és felelősségtudattal kell tennie. Akár keresztény, akár nem. Igazi író minden főszereplőjét komolyan és felelősségteljesen ábrázolja, legyen szó Krisztusról, valami félistenről vagy egyszerű földi halandóról.  

A könyv fülszövege szerint a szerző a „társadalmilag elkötelezett” irodalom híve, akinek általában évente jelenik meg egy-egy könyve. Ezeknek a koordinátáknak az ismeretében sem meglepő, hogy a Krisztus bevonulása Brüsszelbe felszínesnek, túl könnyednek és túl szabados nyelvezetűnek tűnik, olyannak, amelynek nem sok köze van a címben ígért istenemberhez.

Verhulst világsikerének első lépcsőfoka minden bizonnyal hazája határainak átlépése volt. Ez alkalmasint nem lehetett nehéz, hiszen ha van része a világnak, amely szinte teljesen elvilágiasodott és elvallástalanodott, s amely hanyatt-homlok igyekszik szabadulni a szellemi gyökereitől, főképp a „nyűgnek” tekintett kereszténységtől, az Nyugat-Európa. Az óceán túlpartján, a fejlett világ másik, erősebbik felében, az Egyesült Államokban is sokkal több a hívő, mint az Óvilág eme régiójában.

Mivel nem krimiről van szó, elárulható, hogy a befejezése nem hozza el a várva várt találkozást a brüsszeliek és Krisztus között. Ugyanis nem jelenik meg az Úr. Nem vonul be sehova. Ez lehetne akár ügyes és jellegzetesen posztmodern írói fogás is, ha nem volna az olvasó mindvégig abban a hitben, hogy megvalósul az, amit a cím sejtet. Súlyos hiányossága még a könyvnek, hogy nem derül ki, kik terjesztették az álhírt, és az sem, milyen céllal. A mű gyakorlatilag arról szól, hogy a brüsszeliek és a város, illetve az ország vezetői miként készülnek a nagy napra. Tanakodnak például, ki és hogyan fogadja a Megváltót. Milyen útvonalon haladjon a díszes menet a város központjába? Milyen zenét játsszanak? És ki legyen a tolmácsa Jézusnak? – hiszen manapság nem sok ember tud óarámiul Belgiumban. Ezért egy menekülttáborból kiválasztják Ohannát, a Közel-Keletről származó kislányt, aki feltehetőleg szót ért majd az Úrral. Ha igen, akkor egész családja luxusban élhet a gazdag országban, ha nem, akkor mehet vissza a szegénysorra… Különös elgondolás – és itt érdemes visszatérnünk a szerző „társadalmi elkötelezettségéhez”.

Ez a kifejezés feltételezhetően olyasmit jelent, hogy valaki a szociális igazságosság híve. Amikor Verhulst leírja, hogy a nagy nap előtt Ohannát és családját egy szállodai luxuslakosztályban szállásolják el, majd a meghiúsult találkozás után mehetnek vissza a menekültek tömegszállására, ez még valóban lehetne hazája diszkriminatív menekültpolitikájának bírálata. Az azonban kevésbé érthető, a témához méltatlan és fölösleges, hogy miért taglal a szerző személyes dolgokat, amelyek megmutatják: esküdt ellensége mindenféle nacionalista indulatnak (a flamand önállósági törekvésekre utalva). Miért elemzi esztétikailag a flamand zászló csúfságát, és egyáltalán, miért döngeti – képletesen – a mellét, hogy ő tőrőlmetszett, toleráns liberális? Miért hozza elő a katolikus papság egy törpe kisebbségének a ferde hajlamait, ezt a sokszor és már untig lerágott csontot? A mai egyház nem azonos Jézussal, sőt, a keresztény egyház tanai kétezer év alatt sokszor nem estek egybe az igaz krisztusi tanítással. Egy dacos ateista magánemberként bárhol a világon megteheti, hogy összekeveri a fogalmakat, de egy író, egy gondolkodó értelmiségi nem. A könyv ehhez hasonló részei inkább politikai pamfletbe illenének.

A mű értékesebb lapjai azok – hogy jót is mondjunk róla –, amelyeken arról szerzünk tudomást, hogyan viselkednek a brüsszeliek a nagy találkozásra várva. Például a narrátor szomszédja felfedi, hogy ő gyilkos, és most az Úr ítéletét várja. Tanulságosak azok a fejezetek (a könyv „stációk”-nak nevezi őket), amelyekből kiderül, miként készül egy ateista világ – meglehetősen külsőséges módon – egy isteni lény fogadására. Voltaképpen a könyv a fogyasztói társadalom bírálata, a materialista világ kritikája is (ez is érdeme). Ugyanakkor maga az elbeszélő is ennek a világnak a gyermeke, belesimul a jólétbe, s langyos cinizmussal, visszafogott (ön)iróniával ábrázolja az eseményeket és az emberek magatartását. Azzal a cinizmussal, amely olyannyira jellemző a mai „mainstream” nemzetközi prózára, és azzal az impassibilité-vel, amelynek nem sok köze van tizenkilencedik századi elődjéhez. Ez már nem a flaubert-i természettudományos szenvtelenség, és nem is a mai minimálpróza szikár, érzelemmentes ábrázolásmódja. Ez a „semmi sem szent”, a „csináljunk viccet mindenből, mert ez a trendi” elvén alapuló írói magatartás.

A könyvben az a legzavaróbb, hogy az író megtalálta a témát egy sikerkönyvhöz, de maga sem vette komolyan, nem készült fel rá rendesen. Ez nemcsak egy Jézusról szóló könyvnél szakmai hiba, hanem bármilyen más prózai szöveg esetében is. Mivel azonban Verhulst szemlátomást az irodalmi divatok hullámlovagja, bizonyára ezzel a könyvével sem okoz majd csalódást híveinek.

Dimitri Verhulst: Krisztus bevonulása Brüsszelbe. Ford.: Rozgonyi Piroska; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014.

Szappanos Gábor

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.