Ugrás a tartalomra

Leütés 51. – Szívlapát. A nyelv, ha egyszer lábra kap – Mányoki Endre bárcanovellája

 
A.1.
"Royál szálló, Royál kasztni, Royál ágyban legjobb baszni" – mondtam tagoltan a kisfiamnak, midőn a rácsos ágy előtt frissítő reggeli torna­gyakorlatokat végeztem. És ez hiba volt. A torna is, de legkivált a mondás. "Te rohadt patkány – fordult hozzám közös magzatunk anyja –, hogy mersz így beszélni azzal a kibaszott kölyökkel?" Abbahagytam a reggeli frissítő tornát, és asszonyomhoz nevelő célzatú beszédet intéztem e szókkal:
 
A.2.
"Royál szálló, Royál kasztni, Royál ágyban legjobb baszni" – mondtam tagoltan a kisfiamnak, miközben a rácsos ágy előtt frissítő reggeli torna­gyakorlatokat végeztem. Ez hiba volt. Legkivált a mondás.
"Te mocskos patkány – fordult hozzám magzatunk anyja –, hogy mersz ekként beszélni azzal a kibaszott kölyökkel?" Mit volt mit tenni, abbahagytam a frissítő tornát, és asszonyomnak oktató-nevelő célzatú előadást tartottam, e szókkal:
 
A.3.
"Royál szálló, Royál kasztni, Royál ágyban legjobb baszni" – mondtam tagoltan a kisfiamnak, midőn a kiságya előtt frissítő reggeli torna­gyakorlatokat végeztem. A hatás – lévén ez a természete – nem maradt el: "Te mocskos patkány, sunyi tetű, fordult hozzám gyermekünk anyja, hogy merészelsz ekként vartyogni közös magzatunk előtt? "Nos, hát így állunk, asszonyom!? – Ön tűpárnát terít elém...
 
A.4.
"Royál szálló, Royál kasztni, Royál ágyban legjobb baszni" – mondtam tagoltan magzatomnak, midőn ágya előtt frissítő reggeli tornámat végeztem.  "Te mocskos patkány - fordult hozzám közös gyermekünk anyja, hogy mersz így beszélni ezzel a kibaszott kölyökkel?" El kellett gondolkodnom (frissítő reggeli torna közben ez nem oly nehéz), vajon ráhágjak-é a tűpárnára, melyet nejem ilyen megejtő könnyedséggel, ily bájos-előzékenyen elém terít. De a ki­hívás túl erős volt...
 
B.1.
Én kedves feleségem! Olyan szemantikai problémával állsz szemben, aminek mélységeit talán még nem volt módod, meglehet, az idő relatív rövidsége okán, teljes terjedelmében és bonyolultságában fölmérni.
 
B.2.
Én kedves asszonyom! Ezúttal egy szemantikai problémáról van szó, mely­nek horizontális-vertikális kiterjedését, egyszerűbben szólva: mélységét és magasságát, talán a szűkre szabott idő folytán, még nem volt módodban fölmérni.
 
B.3.
Köszönöm, asszonyom! Hiszen az, amivel itt, most ily drasztikus erővel találkoztál, s amivel megbirkóznod szemmel láthatólag, bár megengedem: az idő szűkössége okán, nem adatott, olyan bonyolult probléma, hogy még nekem is
 
B.4.
Drága asszonyom! Köszönöm, hogylehetőséget adsz nekem eltöprengeni egy olyan szemantikai problémán, melynek horizontális-vertikális kiter­jedését,  s hogy te is értsd: mélységét és tágasságát, meglehet, a ren­delkezésedre állt idő relatíve szűk intervalluma okán, nem sikerült fölmérned.
 
B.5.
Szarvasünőm! Üszőcském! Kis kocám! Imádlak és becsüllek, amiért rep­likáddal, melynek stílusát, bár meglepett, nincs sem jogom, sem indíttatásom nehezményezni, mi több: bevallom, nélküle aligha mozdultam volna ki higgadt-megfásult kedélyemből, ösztönösen arra kényszerítesz, hogy elmélyüljek egy olyan – alapvetően szemantikai – problémában, melynek mélységét s magasságát még én sem tudom teljes kiterjedésében, azonnal
 
C.1.
Továbbmegyek: a probléma nem csupán szemantikai, de metakommunikációs is, jóllehet e két sík a valóságos jelentésmezőben metszi egymást, bár megengedem: részint valóban nehéz lenne egzaktul meghatározni a térkoordi­náta-rendszerben azt a vonalat, ahol a metszés minden kétséget kizáróan bekövetkezik, részint – s ebben rögvest mintegy igazat is kell adjak ösztönös, bár szinte testtelen megérzésednek – a magam számára sem nyilván­való, hogy a síkok valóban metszik-é egymást, avagy ez csupán a rendteremtő agy túlműködése, e (túl)működéskényszer újabb bizonyítéka, s az igazság eleve másutt keresendő: magában a síkban, a jelentésmezőben, amire a me­takommunikáció mintegy rávetül, s hovatovább kétségessé lesz, hogy mi ve­tül rá mire, mi foglal magába mit, a szemantika-é a metakommunikációt, vagy ellenkezőleg: a metakommunikáció a szemantikát.
 
C.2.
Továbbmegyek: a probléma nem csupán szemantikai, de metakommunikációs is, jóllehet e két sík a valóságos jelentésmezőben metszi egymást, sőt még az is föltételezhető (s más közegben, megbocsáss, talán termékeny nyelv­filozófiai vitákat is indukálhatna), hogy a nyelvi és metakommunikációs tér sajátos, minden megszólaláskor eleve egyedi koordinátarendszerében nem is metszi egymást a két sík, hanem egymásra vetül, imitálván csupán a metszést (gesztusérték!). Hogy egy látszat kél csak, annak látszata, hogy a nyelvi-kommunikációs tér megképződött, holott mindössze a tér képzete teremtődik meg, egy latens tér, amelynek végtelen számú síkja, mint vibráló légpárna, úgy remeg, pulzál a két (nevezzük így!) fősík között. Láthatod, hogy a gond, amire ösztönösen ráéreztél
 
C.3.
Továbbmegyek: a probléma nem csupán szemantikai, de metakommunikációs is, bár meg kell jegyezzem: aligha van jelentés, amit ne terhelne-segítene valamely nem-nyelvi elem. E két sík a jelentés terében, s itt méltán hivatkozhatnék a szakirodalomra, köztudottan, bár nyilván nem mindenki által tudottan, s erre a jelek szerint te vagy az élő példa, metszi egymást, s megteremti magát a kommunikációt mint virtuális teret (egyesek ezt kvázi-térként emlegetik). Mégis fölmerül, föl kell, hogy me­rüljön, s bennem – réveden, köszönet illet érte – föl is merül, nem kevés termékeny zavart okozva: hátha hibás az egész konstrukció? Hátha nem ez a rend fundamentuma? A nyelvi és metakommunikációs tér sajátos, minden megszólaláskor eleve egyedi koordinátarendszerében hátha nem is metszi egymást a két sík? Hátha csak a tér megképződésének látszatát keltik? Hátha nem ők az ordináta és az abszcissza? Hátha nincs is rend?
Mi van, ha tényleg csupán a tér képzete teremtődik meg? Ha ez a tér nem más, mint síkok végtelen számú halmaza, melyek mintegy beszorultak a két fősík: a nyelv és minden más közé? Ha – miként a fény két tükör között – az információk oda-vissza verődnek?
Számoltál-é, asszony, azzal, hogy minden kimondott szó, szó-sor sorsa eleve az, hogy ne valamely értelmezésmezőbe, hanem ebbe a – mondjuk így – metatérbe kerüljön, ahol kiszolgáltatódik végtelen számú esetleges erőnek, melyekről soha senki meg nem mondja, honnan jön és hová visz, s az energiá­ját miből nyeri?
 
D.1.
Mert miről is van szó tulajdonképpen?
 
D.2.
Hiszen mi is a lényeg valójában?
 
E.1.
Te abból a tényből indulsz ki, hogy én durván beavatkoztam magzatunk pszichéjébe.
 
E.2.
Te abból a – tényként fölfogott – előfeltevésből indulsz ki, hogy én durván beavatkoztam nyiladozó tudatú magzatunk pszichéjébe az, úgymond,otromba szavaimmal.
 
E.3.
Te ab ovo tényként fogod fel, hogy én a gyerek lelkébe durván beleléptem.
 
E.4.
Elvárod tőlem, szépségem, hogy beismerjem: hóhérként hasítottam közös magzatunk lelkébe, holott nyilvánvaló: nem én, hanem éppenséggel te voltál az, aki – miközben, be kell, hogy lássam, nekem nagy szívességet tettél –
 
F.1.
Ha nem gyűlölnél engem annyira
 
F.2.
Ha nem gyűlölnél engem ennyire, amit végső soron kénytelen vagyok meg­érteni, hiszen eredendően életvidám, természettől s benne oldott lényem a te zsigerekig frusztrált, s e frusztrációba belelottyadt egódat nyilvánvalóan irritálja, akkor észrevehetted volna, hogy a Royál szálló, Royál kasztni kezdetű mondókával, a mondóka szándékosan harsány előadásával fiunkat egy laza, görcsoldó játékba kívántam bevonni, s hogy ez, mint gesztus, mélységesen humánus, következésképpen ellene hat a minden lényre (v.ö. létező) egyaránt leselkedő frusztrációnak.
Ám még most sem volna késő belátnod: te hibáztál, magzatunk nyiladozó tudatára s lelkére te fejtettél ki merőben kedvezőtlen hatást azáltal, hogy verbálisan, eo ipso vulgárisan, transzkommunikatíve megmásíttattad eredendő szándékomat, s ekként a metakommunikatív jelentést, a metakommunikáció révén pontosan közvetített üzenetet meghamisítottad; visszatérítetted-szorítottad a puszta szemantikába.
 
F.3.
Hogyan is foghatnád föl, hogy a Royál szálló, Royál kasztni, Royál ágyban legjobb baszni maga a tisztán metakommunikatív jelentés egy olyan térben, melyből a jelentés végső értelmében s érdekében a szintaxis síkját eltüntettem, s éppen azért, hogy e rendezettséget sugalló szabályosság ne hatolhasson be magzatunk sérülékeny ösztönvilágába, ne képezhessen racionális teret ott, ahol a tértelenség a létezés adekvát konzisztenciája.
 
G.1.
Meg kell mondanom: csalódtam benned, hiszen a megoldás kulcsát már kimondtam itt, előtted.
 
G.2.
Meg kell, hogy mondjam, csalódást érzek. A megoldás kulcsát ugyanis már a kezedbe adtam. Egy szót. A kezdetű az a szó. Elkerülte volna a figyelmedet? Nem csodálkoznék rajta, de
 
G.3.
A kezdetű! – nem hangsúlyos-é eléggé, asszonyállat? Melynek következménye volt volna a dekonstrukció – mely lényegileg szekunder eljárás –, a du-dú-bi-dú utólagos beillesztése a kontextusba, melyet agresszív közbelépéseddel eleve meggátoltál. Beavatkoztál rendszerleépítő rendszerembe, dekonstrukciós konstrukciómba pusztán azért, hogy a magad javára használd, magad felé görbíthesd a teret,
 
G.4.
Az a helyzet, kiscica, hogy át akartál verni. Nehéz belátnom, hogy sikerült neked, legalább is idáig. Vége. Tény, hogy csalódtam benned: tényleg nem vagy annyira hülye, amilyennek hittelek. Tejfölcica – magadat nyalod, abból élsz. Kész szabadalom. Jegyeztesd be, véresre fogod keresni magad.
Tudod, hogy mikor jöttem rá? – kezdetűnél. Arra, hogy te a játszmába belekalkuláltad a metakommunikációs zavart. Sőt, létrehoztad! A meta-szemantikába – ismervén engem, joggal – belecsempésztél egy csipetnyi ellen-metakommuniká­ciót. A jelentés gesztusokkal-helyzetismerettel földúsított erejét a valódi jelentésétől messze elszakadt mondat (mondatod) révén elsőül semlegesítetted, majd pedig ellenem fordítottad. Arra kell gyanakodnom, hogy minden, amit eleddig hittem rólad – érvénytelen. Nem vagy gonosz, aljas, alantas, kicsinyes bosszúálló, sarokba szorított, nyüszögő senki.
Valaki vagy. Embernek kevés,
 
G.4.
Micsoda mázlid van, ustorféreg, hogy a közelébe se jutsz a fölismerésnek: maga a létezésed merő abszurdum. Nem is kellene foglalkoznom veled, ha nem érdekelne a probléma maga: miként létezhet valami, aminek a teste csupán kiterjedés, s az is csak puszta vízió.
 
H.1.
"Kussoljál már, vagy szájba váglak a szívlapáttal!"
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.