Ugrás a tartalomra

Deák Csillag: Földírás – Kölüs Lajos: Az idő keresztjében

 

Deák Csillag

Földírás

Bátai Sándor a 2014 decemberében és 2015. január hónapban készült PRINCÍPIUMOK című képsorozatát állította ki az R3 ART GALLERY-ben. Valamennyi mű papírlemezre, vegyes technikával készült, 50x70cm méretben.

          Sárgult búzamező, avar, az évszakok változása egy színnel. Már-már ikonokat látok, amelyeken aranyszín helyett a földbarna szín uralkodik. Elvész a szem elől, beleolvad a földbe. Menti az állat életét a terepszín, elbújhat, megóvja valami, amiről nincs tudomása, mert ösztönösen teszi, amit tesz. Bátai tudatosan hozza létre terepszínű képeit, a természethez közelállón. A természet nála így lesz szent hely, transzcendens világ, ahol Isten lakozik. Nem az égben, hanem a földön és a földben. Nincs hamuszín, nincs vörös szín, napfény sincs, de mégis ragyognak a képek. Átjárta őket a napfény, magukba szívták az energiát, a meleget. Tartósítva vannak. Mint az aszalt gyümölcsök, ízük, illatuk is megőrződött.         

 

A víz felszíne is hasonlít a föld színéhez. Barnás, enyhén zöldes. Nincs egyetlen hullám sem. Vasszínű világ. Rézkarcos metszetek, minták, mintázatok. Belőlük kell és lehet következtetni valamire. Az életre vagy az élet hiányára. Tartós formák, látszik rajtuk az idő fogazata. Semmi sem örök. Csak a természet. A táj. Az ember hiánya nem hiány, hanem jelenlét. Benne van a tájban, a természet része. Bátai az ember szemével pillant örökségére, az élet forrására, a földre, a vízre. Nem a lét peremére szorult embert ábrázolja, ragadja meg, hanem a lét egyedi és mégis körforgást mutató jelenségét. A földet. A földön megjelenő nyomot, a kopást, a keresztet. Miként az állatok számára, úgy az ember számára is fontos, hol és milyen az a hely, ahol él. Bátai nem a pusztulás jeleit és formáit keresi, hanem a természet körforgását, visszatérését, ritmusát. Az évszakot, amely jelzi az idő változását, múlását.

A Princípiumok képeinek előzménye a 2012-ben készült Földírás ciklus. A vázlatkönyvből kiszakított lapok naplóként is olvashatók. Általuk nyomon követhetjük a formák letisztulását: az amorf formákban őstenger uralkodik, megjelenik a sűrűség, majd rétegződik, fény tör be, csomók jönnek létre, kapcsolódások, szétválások. Megjelenik a mozgás motívuma, és berezgés, karc. A sorba rendezésben ott a rovásírás, a térből kiszakadás, transzcendencia, újrarendeződés, egyszerűsödés, a körforgás, és visszatérnek az előző motívumok. Ezeken az erózió sem fog ki.

          Bátai Sándor a Princípium-képekben egy tojás alakú formában is felfedezi az élet jelét. A mindennapok állandóságát ragadja meg, a napokon átívelő azonosságot, egylényegűséget. A földi élet maradandóságát és egyediségét. A jelenkor felé halad, ha visszafelé néz is. Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? – írta egykor Thomas Mann. A foszló szélű nyomatok: törvények, pecsétek. Nincs rajtuk szöveg, írásjel. De textúrájuk elárulja, fontosak. Idézetek a múltból. A merített papírlapok a mulandóság ellen szegülnek, az anilin festék az elmosódottságot formázza meg és rögzíti. Időtlenné téve ezzel a múltat, a hagyományt.

 

 

Kölüs Lajos

Az idő keresztjében

Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával / – tér és idő keresztjére / vagyunk mi verve emberek – írja Naplójában Pilinszky János. Bátai Sándor képein nincsenek latrok, de emberek sem. Csak jelek, karcolatok, szálkák, tojásdad formák, mélyedések, egymást keresztező vonalak. Akár egy madár fészkét látnám. A fészek üres, elhagyottnak tűnik. Hegyet, sziklahasadékot, fát sem látni, vajon honnan is lehetne meglesni ezeket a melegbarna színnel festett fészkeket, kőrajzolatokat, mintákat. Az időn kívül eső, fagy koptatta színét, visszáját, anyagát, mire előállt a most látott forma. Előállt, nyoma maradt, miként a múlt időnek, zörgető t-je fülünkben cseng, könnyen azonosítható.

          Minduntalan a múlt relikviái jutnak eszembe Bátai képeit látva. A képek mintázata az ősiséghez köti a képzeletet. A rég tapasztalt világhoz, ahogy favilla, kapanyél fája is tenyérbe simult, a megszokáshoz, hajnalokhoz, napsütéshez, szénához, kazlakhoz, levágott és levágandó rendekhez. Egy életformához. A nincs-hez, de még a ma is átélhetőhöz. Zegzugok a képeken, a feltárulkozás lassú ideje, a felismerés óvatos lépései, mint amikor sötétbe lépünk be, a szem hozzászokik a fénytelenséghez.

          Nem sírhelyeket látok, lehetnének azok is, kihantolt föld és mélyedés, eleink lakhelye, csontok nélkül. Ez a csonttalanság köt igazán a képekhez. Üres helyek, az üresség csendjét és bozótját nézem és hallgatom. Titokzatos világot rejtenek magukban, emlékhelyek emlékező nélkül. Mit ér a hant, a sír, a fészek, ha nincs, aki szemét rávetné. Az elhagyottság is jelen van Bátai képein. A textúrák a leplet is megidézik, a takarót, a vásznat. És az enyészetet, hogy szálkásodnak, hogy kifakulnak. Korosnak tűnnek, és mégis öröknek. Darabkák, részletek, maradványok. Üzenetek, hogy valamikor használták őket, viselték. Tanúk, bár némák, nyelvüket tanulják a régészek, a kutatók. Bátai képeiről bár hiányzik az ember, de a bemutatott, létrehozott tárgyak az emberről mesélnek, árulkodnak. Jelek és mítoszok.

          Bátai szenvedélyes gyűjtő, dokumentál, mintha a földet, a sírokat bolygatná kincseket keresve, de erről szó sincs. Maga teremti a múlt tárgyait, analóg módon. Preparál, tartósít, és vonalakat húz, határokat von és jelöl. Újjáteremt, megőriz. A hiányzó láncszemet hozza létre, elképzeli, hogy ilyen lehetett. Nem hivatkozik a régészekre, kutatókra, de folyton a nyomukban jár. Talán kézbe is veszi a régről itt maradt tárgyakat. Pergameneket, kódexeket. Bátai szándékosan csak egy színt használ, egy színt variál. Kopottas színt, földszínt. A földhöz kötődnek képei. A földhöz, amely a megújhodás talaja, forrása. Nincs rügy, nincs zöld levél. Bátainál ősz van, lehulltak a levelek, megmarad a sejtelmes világuk és színük. Bátai beleolvad a tájba, eggyé lesz vele. Számára a hely lesz nagyon fontos. Mint űzött vadnak a bozót, ahol senki és semmi sem háborgathatja. A biztonság helye.

Az emlékezés tudatvilága, töredékessége tükröződik Bátai Sándor képein. Már semmi sem spontán, ami van, időben van és időtlennek hat, időtlennek látszik.

         

 

 

Bátai Sándor: PRINCÍPIUMOK című kiállítása.

2015. 03. 05–04. 15.

R3 ART GALLERY

Budapest, Rigó utca 3.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.