Ugrás a tartalomra

Ahol a szín a betűvel összeér – Irodalmi Jelen-műhelynapló 6.

Az Irodalmi Jelen hatodik íróműhelyén a kortárs képzőművészet volt az inspirációs forrás. A műhelytagok helyben írtak verset, illetve rövidprózát Jánosi Andrea erdélyi képzőművész festményeihez.

 

 

Ahol a szín a betűvel összeér – Irodalmi Jelen-műhelynapló 6.

 

Jánosi Andrea festményeiben elmélyülni olyan, mintha egy bizarr álmot látnánk, ahol az arcok furcsa maszkok mögé bújnak. Alkotásaiban – melyeknek központi témája férfi és nő viszonya – különböző irányzatok: realizmus, naiv festészet, expresszionizmus és impresszionizmus jegyei keverednek, néhol erőteljes Chagall-hatás is érezhető. A képeken ellentétes világok találkoznak, amit leginkább a színkezelés érzékeltet, a férfiak szarvasarcot, bogármaszkot öltenek, a női test felhúzható babaként jelenik meg, a teknősbéka, a kutya, a párduc is fontos szerepet játszik.

Az Irodalmi Jelen hatodik íróműhelyén a fiatal, erdélyi művész kilenc munkáját használtuk föl inspirációs forrásként kissé rendhagyó módon: a műhelytagokat arra kértem, mindenik festményhez találjanak három olyan szót, szókapcsolatot, amelyek szerintük leginkább jellemzik az adott műalkotást. Ezeket fölhasználva helyben írtak verset, illetve a prózások rövid jellemrajzot.

Kissé izgatott voltam, mi sül ki ebből, hiszen a helyben írás  egy pályakezdőnek korántsem könnyű feladat. Az asztalon szétterített papírlapra nyomtatott festmény-kavalkádból mindenki kiválasztotta a számára legszimpatikusabb művet, és elkezdődött a munka. A légyzümmögést is hallani lehetett a röpke negyvenöt percben, amíg az ifjú tollnokok dolgoztak, ám ekkor már bátran hátradőltem a székemben, s hogy nekem se teljék tétlenül az idő, új műhelytagunk, Szabó Janka írásaiba mélyedtem.

Három szöveg alapján nem lehet ugyan messzemenő következtetéseket levonni,  legfeljebb annyit, hogy tehetséges poétakezdeménnyel van dolgunk. Sehol egy rózsaszín sor a szerelemről, mézes-mázas giccsnek nyoma sincs, helyette van viszont önirónia, ami már  egész jó irány. Bár Janka prózaírónak készül, írásai  sokkal közelebb állnak a lírához. Érdemes odafigyelni az ilyen mondataira:

„Instant szerelmek korát éljük. Gyorsan kész, hamar kihűl, aztán jöhet a következő.”

„KompAKT: mikor a tenger szeretkezik a meztelen mólóval.
AbsztrAKT: Amikor az ember teszi ugyanezt".

A fák tartják az égboltot, ezért nagyon kell rájuk vigyázni.”

Amíg ezeken morfondírozom, elkészülnek a szövegek. A szerzők izgatottan olvassák fel, van, aki szabadkozik, hogy nincs teljesen kész, kevés volt az idő,  de a cél ezúttal nem is az, hogy remekműveket osszunk meg egymással. Ilyen feladatok során könnyebben kiderül, kinek mi a gyengéje, mi az, amire jobban kell figyelnie a közeljövőben.

Először Gotha Róbert Milán stílusos kis notesza kerül elő. A sárgás papíron fekete tollal írt, gyönyörű szép sorok. Végre egy költő, aki szépen tud írni! De mint kiderült, a külalak nem minden. A vers ezúttal nem sikerült túl jól, az alapötlet viszont nem rossz, és a cím is izgalmas: Két világnak metszéspontján.  Helyenként kiemelkedik egy-egy sikerültebb metafora, amiért már nem volt hiábavaló rászánni a negyvenöt percnyi időt. Milánt több festmény is inspirálta, a későbbiek folyamán szeretne  ezekről is írni.

Gábos Dezső, aki kezdetben  inkább csak hallgatóként akart részt venni a műhelyen, kis győzködés után rávette magát a helybenírásra. A szarvasagancsos férfit ábárzoló festmény mögé bújt, s egészen egyedi Hannibál-hőst sikerült alkotnia. A prózaírás terén több tapasztalattal bíró Dezső hozzászólasai hasznára váltak  Gere Nórának; ő egy férfi alakját rajzolta meg, aki megvakul, s befalaztatja magát egy szobába.

A novellába nem kell mindent beleírni, van, amit csak érzékeltetni kell, árnyalni, rávezetni az olvasót. Fontos az is, hogy hosszú és rövid mondatokat ugyanolyan arányban használjunk a szövegben, különben montonná válhat az írás.  Varga Sándor-György mindezt nagyon jól oldotta meg karcolatában, amelyben Tücsök, a bogárarcú férfi szerelmi élete a téma.  Sándort eddig csak lírai oldaláról ismertük, kellemes meglepetés volt frappáns kis írása. Egyébként mind a kilenc festményhez írt egy-egy rövidke verset.

A képzőművészet inspiratív ereje Szabó Jankára is jótékony hatással volt: „a lélek egy szál latexben csatangol” – írja Órműpontossággal című versében.

Tasnádi Ildikó a holtak párduca című versében párducról, párnaillatról, emlékről és tengerről mesél, finoman, nőiesen:

„Szétterült a kéktengeres ágyban
a párnán felejtett illat
a bortól kába test belefulladt
 a gyűrött hullámokba
szimatában fürdik
a szoba ura
a foltos párduc.
A festmény oszlopárnyékában
csak ő őrzi
lelketlen anyagként
illatod.”

Ilkdikó felolvasott egy másik verset is, amely nem a témával kapcsolatos, az is egész jól sikerült.

         A képzőművészet-irodalom viszonya nem merül ki ezzel a műhellyel, legközelebb Jánosi Andrea lesz a műhely vendége, és a helyben-versírásra is sort kerítünk még.

Addig is Varga Sándor-György két verse a festmények kíséretében:

Narancsot biggyesztettem
vörös ujjacskáim közé
s vártam, hogy odanyalj.
 
Neked nem állt fel.
 
S csak néztél rám,
Mint valami tücsök,
Nedves nagy
Szemekkel szánalmasan.
 
Ott ültél.
Kínos volt.
 
 
 
 
Az enyém voltál,
A modellem,
Amolyan hús-vér Dávid,
Én pedig addig forgattalak,
Míg le nem festettem rólad a gatyát.
Te csak ültél,
Kérdezted: megmozdulhatsz?
 
Már a fejemben vagy,
De szeretlek nézni,
Mozdulj hát.
 
Elterpeszkedtél,
Rágyújtottál.
 
Nem szólítottalak meg,
pedig képednek árt.
 
Varga Melinda
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.