Ugrás a tartalomra

Majorana a kritika tenyerén

Böszörményi Zoltán (József Attila-díjas költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője) immár tíz esztendőt szentelt annak, hogy Ettore Majorana, 20. századi olasz, fiatalon titokzatosan eltűnt atomfizikus-zseni alakját a köztudatban tartsa. Míg a felületes olvasó számára mindez jó sztorinak (egy újabb Esti Kornél-esetnek) tűnik, mikor is a költő maszkot ölt, hogy narcisztikus lényét elrejtse, mégis megmutassa önmagát, addig elgondolkodtató a szerző makacs kitartása és egy interjúban elhangzott válasza: „Majorana én vagyok. Nem nekem, neki volt szüksége rám. Tovább akart élni általam. Nem tiltakozott, amikor a nevében nyilatkoztam meg”.

Hogy értsük ezt? Bár az eddigi Böszörményi-életmű hazai recepciója nem kielégítő, a 2010-es Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról című verseskötetére született néhány érdekes reakció. Kántás Balázs a könyvről írva akkor szereplíráról beszélt, de megemlítette e költészet bölcseleti jellegét is. Való igaz, a Böszörményi-líra gondolati, filozófiai alapokon nyugszik, de tegyük hozzá, hogy ez elsősorban dominanciát jelent, és nem kizárólagosságot.

A versekben mindvégig meglévő, azt súlyozó kulcsmotívumok és fogalmak (mint az idő, a jelen, a most, az itt, a pillanat, a tér, a lélek, a kétely, a szabadság, a semmi és a magány, a félelem, a szorongás, a fény, a láng) is a létértelmezésre utalnak. A szövegbeli gondolatok az egzisztencialista filozófiától, főképp annak Jean-Paul Sartre-i irányától való érintettségről árulkodnak, és megjelenik néhol a fenomenológia is. Nincs ebben semmi meglepő, ha tudjuk, hogy az aradi születésű Böszörményi kényszerűségből változatos életútja során Torontóban filozófiát tanult. S miközben kísérletet tesz önnön léte értelmezésére: „[v]agyok, s értelmezem létezésem, / ennyi, nem több gyakorlati dolgom” (Majorana Gadamert idézi), azt az atomkutató, E. Majorana módján végzi: „[b]oldogtalanság-érzetem része, / hogy azt is elemeire bontom”.

A tavaly, 2014-ben megjelent Majorana a tér tenyerén értelmezésére már többen vállalkoztak. Kemény Zoltán a kötet szerkezetét végigtekintve alanyi költészetről beszél (a szerepjátszás ezt is szolgálja), és a szerző szakmai tudásának igazolására való törekvést lát a változatos versformákban, üzenetértékkel a kortárs szabadvers gyakorlói számára.

Orbán János Dénes egy sajátos esszével adózik a kötetnek, „molekuláris költészetnek” nevezi, melyben „a lírai alany rohadtul magányos”. Végigszántva Majorana korábbi megjelenéseit, felteszi a kérdést, hogy a költő nem találhatott volna magának „létben közelebbi figurát alteregónak”? Válaszunk: ha talált volna, akkor annak ihletésében fogant volna a Böszörményi-líra egy része. A személyes érintettséget az életrajzi párhuzamok is gerjesztették: a neutron feltalálóját félelmek gyötörték az atombombagyártás lehetősége miatt, ezért a tudományos dicsőség learatása helyett eltűnt a színről. Feltételezések szerint kolostorba vonult, de több verzió is létezik. Miért nem inkább az őrültek házába? Dürrenmatt drámája, A fizikusok izgalmasan dolgozza fel ezt az abszurd lélektani helyzetet. Az életigenlő és értékvédő Böszörményit szintén sok kétség és félelem gyötörte. Ő is menekült Ceauşescu országából, a szekusok elől (megrázó lenyomata ennek a Regál című regény), így induló irodalmi karrierje megszakadt.

Aztán Majorana feltűnt a színen, új találmányt dolgozott ki, mielőtt végleg eltűnt. A költő is visszatért kényszerű emigrációjából, szakmát váltott, majd nagyregényt írt (Az éj puha teste), novelláskötetei jelentek meg, és az irodalom mecénása lett. Eközben folyamatosan izgatta és izgatja a személyes sors beteljesíthetőségének kérdése. Az Aranyvillamos 3. szakaszának címadó versében ez áll: „[s]ietek, rohanok feléje, le ne késsem,/ a soha vissza nem térő pillanatot el/ ne szalasszam, aranyát magamhoz ragadjam”. Ebben annak félelme munkál, hogy a legértékesebbet, önsorsunkat saját hibánkból vagy más okból el ne szalasszuk. S a költő az értékvédelem jegyében gondjaiba veszi E. Majorana léttörténetét.

Mielőtt a 2014-es kötet vizsgálatába fognánk, tekintsük át röviden a Majorana-megjelenéseket és hatásukat a Böszörményi-lírában! Majorana alakja először az Aranyvillamos 3. szakaszában (2004) ciklusalkotóként tűnik fel, s vele együtt erősödik a lírai én önvizsgálatra való törekvése, meditatív szemlélete, és felerősödik a negatív életérzés. A korábbi, elsősorban szabadvers formában megjelenő, sziporkázó ötletekkel teli, tág asszociációs mezőre nyitó, emlékeket, hangulatokat tartalmazó költészetbe új, sötétebb színek vegyülnek. A Fohász a végtelenbe való szétszórattatás képével már átvezet a fajsúlyos, későbbi, gondolati költészethez.

A semmi bőre című kötet (2009) Majorana-versfüzérében már tételesen jelen van az egzisztencialista filozófia számos alkotóeleme: a szubjektum attribútumaként a véges idő, mely gerjeszti a szorongást, a heideggeri világba vetettség-tudat, a magányos én, aki a semmivel szemben keresi autentikus lényegét.

A 2010-es kötet (Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról) már teljes egészében Majoranának szentelt, vele kiteljesedik a szerepjátszás, de a bölcseleti líra is. A 2013-as Katedrális az örök télnek Majorana-ciklusában a lírai énnek az alteregóval való azonosulása sokkal intenzívebb lesz. A folyton változó énre való rácsodálkozás, a megismerhetetlen szubjektum lelki térképének természetrajza ez, mely a gondolatiságban ölt testet. A szerző maga vallotta, hogy „[a] világig még nem jutottam el. Megrekedtem az én szintjén. Nincs is kilátásom a továbblépésre”.  Mert nem is áll szándékában, épp elég megbirkóznia „a lényeg és a látszat dichotómiájával”. (Majorana Gadamert idézi)

 A legújabb, Majorana a tér tenyerén című kötet a Majorana-tematika összegzése, a lírai én lelki csatatere, az önkép megrajzolásában és létértelmezésében a végsőkig menő küzdelem. Ebben a belső harcban vannak – esztétikai értelemben vett – vesztesek, sebesültek és győztesek. A kötet szerkezetileg és tematikailag jól felépített, esztétikai minőség szempontjából azonban kiegyensúlyozatlan, aminek elsődleges oka talán a lírai én hangulatváltása. Olykor a szerepjátszásra egy kicsit rátelepszik a szerepkényszer is. Ilyen értelemben vesztesek: a Majorana pálmafái, a Majoranával történt, a Majorana képtára című versek, ez utóbbiban a költő önkritikusan meg is jegyzi, hogy „[n]em érzem jól magam e versben”.

A kötetben prozódiailag a szabadvers mellett egyre nagyobb szerepet kap a klasszicizáló formanyelv, a kötött szótagszámú, hangsúlyos, olykor metrikus, rímes vers, a villanella, a sestina, a változó formát öltő szonett. Mindez e költészetben a letisztult gondolatiságnak is a jele. Éppen ezért több esetben hasznosabb lett volna elhagyni az elbeszélő részleteket, például a Majorana kertje című versben (bár ott értékes a jelképes Éden-kert allúzió, és vannak szép sorai, így ez is: „[m]inden este a végtelen alszik el benned”); vagy a Majorana Anadymenéje címűben, melyben a lírai én kimondja azt, amit az olvasói képzeletre bízhatott volna.

A hat ciklusra osztott szerkezetben Majorana először „a tér tenyerén” tűnik fel, már ismerősként, egy idegen erő, az idő, a véges idő, a semmi foglyaként. A lírai én cselekvését meghatározza a kiszolgáltatottságtól való félelem, a magány. A Képtár ciklus újabb kitárulkozásra ad lehetőséget, az Utazás ciklus földrajzi, kultúrtörténeti, az Idézetek pedig szellemi utazásra hívják az olvasót. A Létüres tér versei a lét abszurditása miatti elidegenedés életérzésével szembesítenek, de a lírai én a szorongást már szeretné feloldani. Végül a Leltár ciklus – meglepő módon – részben szembefordulást hoz az eddig felvállalt ideákkal, másrészt transzcendens kapaszkodókat keres, illetve ironikus összegzését adja az előzőekben leírt lelki küzdelemnek. A kötetzáró versben a lírai én „krupiéként” mérlegeli a téteket, saját helyzetét a meghatározhatatlan létegészben.

Mivel a kötet középpontjában az idő és az egzisztencia áll, a líra tere megtelik a már korábban felvázolt fogalmakkal, szókészlettel. Grammatikailag, a szubjektív én-sorsért való küzdelemben domináns szerephez jutnak az állítmányok, a prioritás a cselekvésé lesz. Jó példája ennek a Majorana őszutója című vers, amelynek jellegzetessége, hogy a strófák melódiáját két-két sor gondolati egységgé formálódása, az ősi nyolcas és a keresztrím teremti meg, szinesztéziás igei metaforákkal és megszemélyesítésekkel („kabátot ölt a karcsú fény / télre gondol, beleremeg”).

A játék tétje megnő, a kötet hangneme elkomorul, az „itt” és „most” önbeteljesítő feladatával szemben néhol megjelenik a szakrális szóhasználat: „örök nyár”, „lélek”, „kegyelem” (Majorana Dantét idézi, Majorana Kairóban). A költemények gondolatilag egyre közelebb kerülnek ahhoz az abszurditáshoz, mely nyugtalanítóan jelen van számos irodalmi alkotásban. Füst Milán műveiben például valahogy így találkozunk vele: embernek lenni felemelő gyalázat, öröklét igényével a szívben örökre elveszni. A Majorana a tér tenyerén című kötetben ehhez hasonlóan a lírai én úgy véli, hogy az ember szabadsága csak szorongató látszatszabadság, „halandó kézzel halhatatlanul” való munkálkodás.

A kötet számos verse megindító vallomás, számvetés. A lírai én egyre bátrabban néz szembe a megmagyarázhatatlannal: megpróbálta életét egésszé formálni, így már nemcsak része az egyetemes létezésnek, hanem egybefogója is. Így lesz Majorana néhány sora „csöpp halhatatlan”, és tulajdonképpen ez volt a cél.

A Majorana kitekint fájdalmas indító képe („[g]uggolok itt a semmi eresze alatt”), e József Attila-i allúzió és elveszettség-érzetű kép után üdítő szellemi játék a Majorana sestinája, mely tartalmi és formai egységével képes túlmutatni a létezés gyötrő ellentmondásain, és dacolni azzal.

A kötetben képviselt eszmeiség szempontjából az egyik legfontosabb vers a Majorana a hal egzisztencialista gondjairól értekezik című. Ebben a lírai én tételesen kimondja, hogy „[l]étbe vetett hal vagyok, / tehát abszurd vagyok”. A megszólaló mindvégig ezen az abszurd helyzeten szeretne úrrá lenni, feloldást keresne rá. A „horog” metaforával való játszadozás lelki megerősödéséről árulkodik. A legjobban sikerült versek még a Majorana a Stonehenge előtt, a Majorana szemiotikája, a Majorana őszutója és a Majorana leltára. Mindegyikben harmonizál az érzés és gondolat, jól működik a prozódia.

Bármennyire is meghatározója e kötetnek a lírai hős félelme, magánya, azért vegyük észre ezeket a reményt sugalló sorokat is: „[m]ágikus magok honát kerestem, / melyben proton és neutron hessen, / mindkettőnek egyensúlya, szimmetriája / a lét kapuját kitárta”. És a Majorana menekül a címével ellentétben efféléket is megfogalmaz: „[a] test helye az idő függvényében adott, / tenyerében a végtelen térnek, / lüktető kvark-buborékok, / mint mezőn a fűszálak, összeérnek, / újraszületnek a hadronok”.  És a költői szubjektum egyre több öniróniával igyekszik felszabadítani magát a lelki prés alól. A Majorana létüres terében ilyen sorokat találunk: „[a] félelmet is öltsd fel, olyan jól áll, / és viselj hozzá ízes majorannát”, mivelhogy „[m]íg létüres térben kószál a lélek, / vajmi életet is kell még hozzá élned”.  A lírai én már-már komédiát űz öngyötrő kétségeiből.

Mindezek azt jelzik, hogy a lét végtelenében értékes, értelmes egésszé lehet formálni a személyes sorsot. Nem kizárt, hogy akár felsőbb erők segítségével: „[l]esz, ami lesz, meg nem alkuszom. / Sárkánykarmokat növesztek, / a siető végtelen is határt bont. / Az Úrral kell most szövetkeznem, / ha élni akarok”. A létezés mély titka így is feloldhatatlan marad, s a záró verssor paradoxona ennek a valóságnak megpecsételése.

A lírai térben lezajló halálosan komoly játéknak lassan vége, Majorana leltárt készít. Az atomfizikus alteregóként is kiváló szerepet töltött be, életet lehelt egy költészetbe, s miközben a szerző önismeretre jutását is segítette, önmaga önálló életre kelt. Ezt jelzik a szövegtérben megszaporodó fizikai, természettudományos szakszavak is.

A kötetzáró vers, a Majorana leltára bármennyire is otthontalanság-szagú, benne jelképesen az „örök télben” mégis „[k]ét tücsök hegedül”. Ez az ambivalens kép a kötetben végig meglévő gondolati-lelki feszültségnek erőt ad, fölfokozza azt. A létkérdések, a szubjektív énkép problematikája végül is emberileg megoldhatatlan. A legtöbb, amit a költő tehet ebben az amúgy is egyre inkább atomizálódó, széthulló világban, hogy belátja, és a verszárlat paradoxonával megmutatja olvasójának is, hogy: „[k]incs vagy. Minden. Semmi./ Atom”. És kezdődhet minden elölről, mindaddig, amíg a poétika végtelenül tág tere lehetőséget enged a komoly költői játékra.

Böszörményi Zoltán: Majorana a tér tenyerén, Kalligram, 2014.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.