Valentin Lustig: A hadnagy elvtárs piramisa (10. rész)
VALENTIN LUSTIG
A
HAD-
N A G Y
EL V T Á RS
P I R A M I S A
Fordította HUDY ÁRPÁD
10. rész
Az Igazgató halála
Alois Kratzschutz bőrgyógyász megdörzsölte a szemét:
– Egyáltalán nem alszom, és tudja meg, Cârlău úr, hogy mindaz, amit mond, a lehető legérdekesebb! De azt hiszem, most már mennünk kell, záróra van.
A két öreg kilépett az utcára, és az autóbuszmegálló felé indult.
– Nekem sem volt ma valami könnyű napom – sóhajtott Alois. – Hihetetlennek tűnik, de karácsonyra mindig úgy megszaporodnak az ekcémák, mint a nyulak. Minden évben ugyanaz a mese!
Mély lélegzetet vett:
– Ah, tudja meg, hogy ez a hideg téli szél jót tesz nekem. De mondja csak, mi történt aztán az Igazgatóval? Feltételezem, hogy a repülés Ispescuval jól végződött, és végül is letelepedtek Zürichben...
– Nem Zürichben telepedtünk le, hanem Örlikonban – mondta Cârlău, érezhetően bosszúsan a bőrgyógyász kíváncsiskodása miatt. – Örlikonban kibéreltünk egy kicsiny és szerény garzonlakást, csak amolyan nekünk megfelelőt. Én most is ott lakom... De az első évek nagyon nehezek voltak, Kratzschutz úr, sokat szenvedtünk a helybéliek idegengyűlöletétől... A svájci rendőrök pedig nem hagytak bennünket békén, mivel nem volt érvényes személyazonossági igazolványunk, és ráadásul azt sem akarták elhinni, hogy Ispescu hátán repültünk Nyugatra.
De teltek a hónapok, múltak az évek, és megtanítottak alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Tudja, mihelyt Örlikonba értünk, az volt a leghőbb vágyam, hogy a lehető leghamarabb ismét részese lehessek a termelési folyamatnak, és a munka valóban segített visszanyerni lelki egyensúlyomat, melyet az Apostolescu kapitánytól való elválás kemény próbára tett; mert nem mondom, az Igazgató elvtárs korrekt volt és becsületes, de azt az űrt, amelyet Apostolescu hagyott a szívemben, nem tölthette be. Gyakran keltem fel éjnek évadján, odahagyva a dupla ágyat, amelyben ketten nyújtóztunk, és azt hazudtam az Igazgatónak, hogy mindössze álmatlanság gyötör: valójában azonban zavaros volt az elmém mindenféle szörnyű depressziótól, és a leginkább az a gondolat gyötört, hogy a végén talán mégiscsak igaza volt Mulgăreanunak... Vajon maradt még valami a szerelmünkből? A rothadt almamaradékon kívül tényleg semmi sem emlékeztetett már rá, és a néhány ezer kilométer, amely elválasztott a kapitánytól, csak mélabús pecsét volt ezen az igazságon...
De, amint mondottam, egyfelől a munka a zürichi téglagyárban, másfelől az Igazgató elvtárs méltóságteljes és megértő társasága sokat segítettek, hogy szép lassan begyógyuljanak lelkem sebei. És az a kilátás, hogy életem alkonyát az örlikoni garzonban kell eltöltenem az Igazgató mellett, nem tűnt már olyan szörnyűnek, mint eleinte. Reggelenként, amikor én a gyárban dolgoztam, az Igazgató elvtárs a tőzsdére ment, hogy megnézze a tégla árának szabadpiaci ingadozását. Este leültünk egymással szemben a konyhában, és megosztottuk egymással a nap élményeit. Azután lefeküdtünk, és másnap újrakezdtük. Az Igazgató halála azonban hirtelen megtörte az új élet ritmusát, éppen akkor, amikor már kezdtem megszokni és megszeretni őt...
Ilie Cârlăut elnémította a szomorúság. Időközben az autóbuszmegállóhoz értek. Fejükre komor, homályos ég nehezedett, ez ellen keveset tehettek a karácsonyfák lampionjai.
– Szóval végül is meghalt az Igazgató... – mondta Alois Kratzschutz bőrgyógyász. – Képzelem, mekkora csapás volt ez magának... Miért nem meséli el, amíg jön a busz, halála körülményeit? De apró részletességgel, ha lehet...
– Az Igazgató? Az Igazgató úgy halt meg, ahogyan élt: mint egy gyertya, csöndesen és lágyan, mint egy megfáradt gyertya... – mondta elgondolkodva Cîrlău. – Tudja, Kratzschutz úr, lehet, hogy időnként igazságtalan voltam kapcsolatunk leírásakor; lényegében bennünket nemcsak a közös sors kötött össze, mely ugyanabba az örlikoni garzonba vetett mindkettőnket, volt még valami, ennél sokkal mélyebb dolog, Kratzschutz úr: az a hatalmas és néma téglatömeg, amelyet együtt termeltünk meg Kolozsvárott, ez volt, még ha be nem vallottan is, a mi igazi közös hozományunk.
Egy napon, hazaérve a gyárból (emlékszem, tele volt a kezem szatyorral: hazafelé az úton vettem a piacon pár kiló magot, be akartam áztatni, és utána elfogyasztani), szóval hazaérve borzasztó feldúlt állapotban találtam az Igazgatót. Zihált, és kezével minduntalan a szívéhez kapott.
Hátrahőköltem a rémülettől! Visszatértek volna a rég elfeledett idők? Vajon Mulgăreanu bejelentette, hogy munkalátogatást tesz a zürichi tőzsdén?
– A téglák! A tégláim, a téglák... – kiabálta magánkívül az Igazgató, majd összerogyott a parketten.
Betettem a magokat a hűtőszekrénybe, és a segítségére siettem.
Mit gondol, mi történt?
Az Igazgató elvtárs valamivel hamarább jött haza a tőzsdéről, mint én, és gondolta, amíg megjövök a gyárból, hallgatja a rádiót. Néhány percre rá Amerika Hangja bejelentette, hogy Mulgăreanu piramisa összeomlott!
– A tégláim... a téglák... a tégláim...
– Ez nem lehet igaz, Igazgató elvtárs, ez csak propaganda! Ki hallott még olyat, hogy egy piramis összedőljön?! Ez lehetetlen, gondoljon csak az alap és a csúcs arányára!
Mióta disszidált, az Igazgató csak Amerika Hangját hallgatta: vajon most megkaptuk a számlát e stupid, önkéntes önindoktrinációért?
Mit tehettem?
Túl jól ismertem az Igazgatót ahhoz, hogy ne tudjam: ezt a csapást nem éli túl. Ami pedig a téglákat illeti... ó, nehogy félreértsen, Kratzschutz úr: én sem voltam közömbös a sorsuk iránt, de szilárd meggyőződésem volt, hogy a hír csupán propaganda, méghozzá a legdurvább fajtából.
Lefektettem az Igazgató elvtársat, és a lelkére beszéltem, hogy várjon nyugodtan. Nem tudom, hallotta-e. Az utcára futottam, és megállítottam egy taxit.
– Paradeplatz! – kiáltottam a sofőrnek. – Aber so schnell wie möglich!!!¹
Repülj, repülj te taxi!
Küzdelemben a másodpercekkel, a jelzőlámpák és a gyalogosok pimaszságával a taxi elviselhetetlenül lassan haladt. De végül csak megérkeztünk, és a Schweizerische Kreditanstalt előtti újságosstand szerencsére még nyitva volt.
– Făclia, bitte schön.
– Ausverkauft – mondta az elárusítónő.
– Dann Scînteia...
– Ein Franken zwanzig bitte.
– Danke schön! ²
Futva tértem vissza a taxihoz, és miközben teljes sebességgel vitt vissza Örlikonba, kerestem az újságban mindazt, ami megerősíthette feltevésemet. De nem az első oldalon, ó, nem, természetesen nem ott! Ennyi év alatt sem tudtak leszokni erről a gyengéjükről a szerkesztők! Átugrottam tehát a mezőgazdászokhoz intézett sótlan buzdításokat, amelyek a Scînteia címlapján arra hívták fel őket, hogy takarítsák be a mezőről a kukoricát. A hír, amelyet kerestem, a harmadik oldal egyik sarkában lapult, apró betűkkel, melyek nem ötlöttek szembe:
A Kolozsvár-Napoca Megyei Milícia Központi Felügyelőségének ünnepi gyűlése
Kolozsvár-Napoca (Agerpres): Mulgăreanu hadnagy elvtárs magas védnöksége alatt tegnap nyitották meg Kolozsvárott a Milícia Központi Felügyelősége ünnepi gyűlésének munkálatait. Mulgăreanu elvtárs javaslatára a részvevők egyhangúan és a tomboló lelkesedés légkörében számos intézkedést, rendeletet és határozatot hoztak, amelyek a jövőben hozzá fognak járulni a piramis jobb működéséhez. Többek között előirányozták ennek lebontását és kúp alakban való újjáépítését egy később meghatározandó helyen.
A Scînteia híre első pillantásra hihetőbbnek tűnt, mint a rádióé, de egyáltalán nem volt világos, és felvetett egy csomó újabb kérdést, melyeket megválaszolatlanul hagyott: hová rakják majd azt a rengeteg téglát, amely a piramis lebontásából fog származni? És vajon hol szándékozik a Központi Felügyelőség felépíteni Mulgăreanu kúpját? És mekkora lesz majd? És az irdatlan téglamennyiség helyváltoztatása milyen mértékben fogja befolyásolni a folyók és a csillagok járását?...
Röviden: bár a Scînteia cikke első olvasásra megnyugtatott valamelyest, végül még jobban éreztette velem a jövő alakulására gyakorolt kínzó terhét. Végtelenül fáradt voltam, és az Igazgató elvtárs még nálam is fáradtabb volt: meredten keresztbe fekve az ágyon azt a benyomást keltette, mintha teljesen kiveszett volna belőle az a természetes kíváncsiság, amely új, ismeretlen utak előtt fogja el az embert. Fagyos mosoly borult arcára, miközben kiadta a lelkét.
– Hát Apostolescu kapitánnyal mi történt? – kérdezte Alois. – Látta még azóta?
– Hogyne láttam volna! – kiáltotta Ilie Cârlău, és fellépett a megállóba éppen befutó busz lépcsőjére. – Párizsban találkoztunk újra, de az már egy másik történet.
Kolozsvár, 1973 – Zürich, 1987