Zárójelbe tenni Kemény Zsófit – és családját

Fél a felnőtté válástól, az öregségtől, a családi hírnév terhétől, néha a Twilight ihleti a versét, máskor a korán jött szerelem. Kemény Zsófi Nyílt láng használata című verseskötete távol kerül fiatal szerzőjének slamrajongásától és kamaszeregényétől is. Benedek Leila értékelte a könyvet.

Ha Kemény Zsófira gondolunk, elsőként talán a bájos, de nagyhangú, szemtelenül fiatal slammer-lány képe jelenik meg előttünk, aki tizenhét éves kora óta része a kortárs magyar irodalomnak. Aztán eszünkbe jut a család: Kemény Zsófi apja, Kemény István költő, vagy a nővére, Kemény Lili, aki szintén ír verseket, bár mostanában inkább filmeket rendez. Kemény Zsófi a slammelésen túl dalokat és prózát is ír, tavaly egy ifjúsági regénnyel jelentkezett, Én még sosem címmel, idén pedig megjelent első verseskötete, a Nyílt láng használata a Libri Kiadó gondozásában.

Alig húszéves, és mindenki ismeri, megjelent már egy regénye, most ez a verseskötet, na de nem is csoda, aki ilyen családba születik... – szólnak a vádak, Kemény Zsófi könyve pedig mintha a lehető legtöbb öniróniával reagálna minderre: az írója fiatalságára, a költői örökségre, a hagyományra, amelyet át- vagy túl kellene írnia. „Ez a könyv hátat fordít az elvárásoknak, elsétál a pálya végéig, és csöndben mosolyogva magasabbra teszi azt az úgynevezett lécet“ – mondja Simon Márton a fülszövegben, teljesítve annak méltató funkcióját, és ugyanakkor a Nyílt láng használata egyik legfontosabb tétjére reagálva. Sikerül-e úgy olvasnunk Kemény Zsófit, hogy nem jut eszünkbe Kemény István vagy Kemény Lili? Olyan megszólalót feltételeznünk a versek mögött, aki nem a Nyugati aluljáró óriásposzterén ránk mosolygó szinteceleb? És ha mégsem, baj-e?

Annyiban téved Simon Márton, hogy a kötet leginkább az elvárásokról beszél ahelyett, hogy hátat fordítana nekik. A több mint 50 verset tartalmazó könyvecske körüljárja a család kérdését, a felnőttéválástól való félelem összes gyönyörét és bizonytalanságát, miközben nyíltan (nyílt láng használatával) reflektál saját magára, önnön, kialakulóban lévő költői pozíciójára.

A könyv egyik legerősebb verse, a Hamisítás például egy testvérgyilkosságot vizionál: „A születésemkor szabályos erdőt ültetnek, / száguldó autóból nézve olyan, / mintha egy nagy könyvet lapoznának. / Úgyis benne vannak a fő tanulságok. / Az erdő fái bezzeggyerekek, / hozzájuk hasonlítva nyugodtan felnövök.“ A vers beszélője készen kapja a hagyományt, beleszületik egy beszédmódba. A zárlatban azonban a megszólaló félredobja ezt az előre eltervezett poétikát: „Egy éjjel aztán kiirtom az erdőt, / hogy legyen viszonylagos testvérgyilkosság, / hogy rám ne hathassanak a beépült babonák; / hogy meghamisítsam a családi statisztikát.“

Hasonló hagyománytemetés történik a Szív és érvben: „Korszakot alkotok magamnak, / amiben pont elég nehéz lesz élni, / valaki húz engem valahonnan, / az ereje fordított őszi szélnyi.“ Ez a tendencia folytatódik a Libben című versben, amely egy lányról beszél: „Olyan akarok lenni, mert nagyon lenézem, / és ha csak egyszer is a hajam úgy libbenne, / azonnal levágnám tövig. / Csak libbene végre.“ Nem nehéz Kemény Lili felől olvasni a sorokat, akinek lírájával Kemény Zsófi költészete (az apai örökség mellett) még egyszer akaratlanul is közeli kapcsolatba kerül.

A kötet további erős témái a fiatalság, a felnőttéválás, a kamaszkor, az öregség, a szerelem és a szakítás, mely problémkörökhöz a versek egy szokatlan(abb) nézőpontból közelítenek. A Nyílt láng használatának legelső két sora így szól: „Irigylem magam, veszettül irigylem, / mert előttem még ott az annyiminden.“ Ezt továbbszőve az egyes szövegek úgy jelenítik meg a fiatalságot, hogy az öregségtől való félelemről beszélnek. „A befőttesüvegek zárnak, / és azt nem kéne lekésned / úgy, mint engem. / Ha nem rakod el magad, meg fogsz öregedni, / és itt maradok egyedül.“ Ez a kamaszkor utáni, de felnőttkor előtti köztes állapot minden érzést, minden kapcsolatot ironikusan lekicsinyít. Végső konklúziója, hogy nem vehető még komolyan az élet, mert még „előttem az annyiminden“, a szerelmekben, a szakításokban még nem lehet igazi dráma.

Kemény Zsófi írásainak szerelemfelfogása olyan, mint amikor egy filmben két kamasz megígéri egymásnak, hogy húsz év múlva adott helyen, adott időben találkoznak, és újra együtt lesznek. Egyszerűen felismerik, hogy túl fiatalok még az igazi érzelmekhez, a közös élethez, és ez a helyzetfelmérés válik a kamasszerelem abszurd tragédiájává. A kötet címadó verséből ez pontosan kiolvasható: „Végül azért hagytalak el, hogy ne az oltárnál kelljen, / ott az hinnénk, én is, hogy csak viccelek, / nem hinnénk nekem. (...) Aztán megdermedek, mikor a lépcsőházban / pont egy lépés közben elmegy a villany. / Hirtelen elfelejtettelek.“ Az Évszakmetaforákban is ez a probléma jelenik meg: „Én nem téged választalak, de te engem fogsz, / engem fogsz emlegetni mint a majdnem-de-mégse, / te pedig nekem a jó-de-mégse-majdnem leszel, / aki azért meghatároz még pár évezredre.“

Ez a beszédmód azonban a kötetben előrehaladva önismétlővé, unalmassá válik. A versek elkezdenek nagyon hasonlítani egymásra, mintha nem is tudnának másról szólni. A Magyarázat már egyenesen túlvezérli az értelmezést: „Fel akartam kelni tíz évvel korábban, / csak hogy csináljak magamnak lelket. / (...) De megsajnált az ébresztőórám / és hagyott még éveket aludni.“ Amikor pedig mégis sikerül kikerülni a hagyomány, fiatalság és szerelem Bermuda-háromszögéből, az inkább esetlen, meggondolatlan próbálkozásnak tűnik. Kifejezetten érthetetlen az Alkonyat című vers, amely akár Twilight-parafázis is lehetne: „Szúnyogcsípéseket számolgattam, / hogy ne kelljen figyelnem. / Vigyétek a vérem! / Vigyétek a vérem! (...) Életek szerelme vagyok, / nagy a felelősség. / Vigyétek a vérem! / Vigyétek a vérem!“

Ezzel együtt látható, hogy a szövegek erősen húzottak, szerkesztettek, a versekből csak a legizmosabb mondatok jelentek meg nyomtatásban, viszont még így is bennmaradt pár gyengébb, üresebb darab. Üdvözlendő viszont, hogy a Nyílt láng használata formájában nem idézi meg sem a slam, sem a dalok, de még Kemény Zsófi kamaszregényének világát sem. Nem azt csinálja tehát, ami már megy neki: nem a nyelvet pörgető szójátéké, hanem a gondolatiságé a főszerep. Komplex olvasmányélmény a fiatalabb Kemény-lány kötete,őszinte vallomás arról, hogy most ennyit tud: „Csak azt gyakorlom, hogy kell elrontani mindent, / hogy mire tényleg odaérek, könnyen menjen / majd a nagy elrontás.“

Olvasás közben megjelenhet még ezernyi, ma már kínosan túlértékelt kamaszkori tragédia, sok molyrágta, régi ruha, a szülői ház elfelejtett kapukódja, sok-sok családi fénykép, és egy tonnányi elvárás a jövővel szemben. Hogy elfelejthető-e, zárójelbe tehető-e a versek olvasása közben a költő személye, az erősen kérdéses. A kötet éppen ellenkezőleg, a borító tűzvörösével is lázadva, mindenféle álarc nélkül beszél Kemény Zsófiról.

Benedek Leila

Kemény Zsófi: Nyílt láng használata. Libri, 2015.