Ugrás a tartalomra

A kritikaírás képtelensége – Vitaindító

Miért képtelenség jó kritikát írni? Melyek a kortárs kritikusok legidegesítőbb allűrjei? Miről mesélhet egy meg nem írt kritika? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Szappanos Gábor vitaindító írása, amelyre a következő hetekben több kritikus is reagál.

Sokat tűnődtem az utóbbi időben azon, hogy lehet-e jó – úgy értem: szakmailag korrekt – kritikát írni egy irodalmi műről. Azonnal leírom a végkövetkeztetésemet: képtelenség.

A kritikaírás fából vaskarika. Többféle kritika létezik, és mindegyik másért rossz, némelyik több okból is. Vegyük őket sorra:

1. A baráti kritika: ebből rengeteg van a szekértáborokra osztott irodalmi életünkben. Mindenki tudja, hogy ez egyoldalú kritika, csak a művek pozitívumait emeli ki, a negatívumait, gyengéit nem vagy alig. Ez alapján lehetetlen megállapítani, hogy egy mű jó-e vagy rossz. Egyáltalán: hogy milyen. Na, persze, ez alapján is lehet következtetni egy mű értékeire és hiányosságaira, csak éppen bennfentesnek kell hozzá lenni: ismerni kell a kritikust és az írót is, és azt is, hogy miket írtak eddig. Ebből össze lehet rakni a kritika szavai mögötti valódi értelmet. De a bennfentesség nem jó dolog, hiszen egy kritikának az lenne az igazi célja, hogy a nem bennfentesek számára (lehetőleg minél objektívebb) eligazítást nyújtson arról, hogy érdemes-e megvenni a könyvet. Az utóbbi évtizedek rengeteg baráti kritikájának köszönhetjük, hogy a kortárs magyar irodalom értékeiről az átlagolvasónak nagyon felemás információi vannak. És részben ennek köszönhetjük, hogy a kortárs magyar irodalmat olvasók száma alaposan megcsappant. A kritikusok annyiszor magasztaltak arra érdemtelen műveket, és a nem szakmabéli olvasó annyiszor maradt hoppon (annyiszor tapasztalta, hogy a dicsért mű egyáltalán nem tetszik neki), hogy végül leszokott a kortárs magyar irodalomról.

2. Az ellenséges kritika. Ez is elfogult, tehát rossz. Annyiban talán mégis jobb az előzőnél, hogy jobban rámutat a mű hibáira – miközben az értékekről persze hajlamos megfeledkezni, vagy elbagatellizálja őket. Különválasztani az ocsút a búzától itt is csak a bennfentes tudja. Ez alapján még kevesebben veszik majd meg a könyvet.

3. A két előző fajta azért rossz, mert szubjektíven elfogult és egyoldalú, de a legobjektívebb (már amennyire ez lehetséges) kritika is hibás. Mivel tökéletes kritikát írni lehetetlen, erre csak törekedni lehet, de el nem lehet érni soha, hiszen egy szubjektum (a kritikus) képtelen objektíven írni egy másik szubjektum (az író) művéről.

3/a. Ha se nem baráti, se nem ellenséges a kritika, még mindig lehet olyan szubjektív, hogy köze sincs az eredeti mű bírálatához. Van az a változat, amikor a kritikus saját magáról ír a mű kapcsán. Ennek a kritikusnak csak ürügy a mű; ő az, aki még soha nem írt szépirodalmi művet, mert ha írt volna, a szubjektumát (saját belső világát) abban próbálta volna meg ábrázolni. Ez a kritika lehet érdekes olvasmány, tetszhet „érdek nélkül”, csak nem arról szól, amiről kellene.

3/b. A tudományos kritika. Eddig igyekeztem nevek említése nélkül megúszni, de most le kell írnom egy nevet: Jauss. A Jauss-féle kritika tarol ma a fiatalok körében. Miért? Mert erre tanítják őket az irodalmi kánon meghatározásának jogát vindikáló nagyhatalmú irodalmárok. Mi a legfőbb, végletekig leegyszerűsített jellemzője ennek a kritikának? Az, hogy érthetetlen nyelven van írva. Ha egy bizonyos nyelvi és irodalmi tanszéket vezető egyetemi docens sem érti az ezen a nyelvezeten írott kritikákat, azok nem lehetnek jók. Ez a fajta kritika sem arról szól, ami a tárgya (lenne: a mű elemzése), hanem a mű kapcsán saját magáról. Igen, a többnyire fiatal kritikus megszünteti saját szubjektumát, és átcsap a szubjektív kritika (3/a) szöges ellentétébe. Ezt aztán tényleg csak a bennfentesek értik – vagy még ők sem –, és a mű itt is csak ürügy a Jausson „pallérozott” kritikusnak, hogy csillogtassa tudását, amely már nemcsak a potenciális olvasót, hanem a többi irodalomértőt (még a szakmabeliek nagy részét) is kizárja a „tudásból”.

Maradnak a „beavatottak”, akik kizárólag egymásnak írnak. Az idegen szavaktól hemzsegő, az irodalom élő szövetétől teljesen idegen „esztétikát” előszeretettel használják vehemens fiatalok, akik bizonyítani akarják elméleti tudásukat. Sem mestereikben, sem őbennük nincs meg az irodalom és annak létrehozója iránti szakmai alázat. Ők azok, akik még a szerzőnél is jobban tudják, mit írt, mi a műve értéke, értelme. Hát, ehhez képest felüdülés a korábban említett összes kritika, ehhez képest még a zokogva ömlengő szubjektív kritika is sokkal élvezetesebb és szakmailag is „korrektebb”. De ne mérjük a rosszat a rosszal. A szekunder írásmű (a kritika) mindig csak kiszolgálója lehet a primer írásműnek. A szerepcsere ez esetben szereptévesztés. Ez a fajta kritika a mű ürügyén saját elméletét mint statikus öncélt fényezi.

4. A meg nem írt kritika. Ha van egy irodalmi mű, amiről feltűnően kevesen írnak, vagy egyáltalán nem írnak, az több dolgot jelenthet. (A semmi nem egyenlő a vélemény hiányával.)

4/a. A mű gyönge, nem érdemes írni róla.

4/b. A mű nagyon jó, de az ellentábort erősítené az ellentáborhoz tartozó szerző írásának dicsérete. (Ez az ominózus elhallgatás.) Az elhallgatás objektív és szubjektív kritika is lehet. Objektív, amennyiben „előre megfontolt szándékkal” hallgatják el a művet, szubjektív, amennyiben irigységből.

4/c. A mű olyan jó, hogy lehetetlenség és vétek elemezni – erre még visszatérünk.

5. A hasonlítani igyekvő kritika. A lényegből sejt valamit a kritikus, és ösztönösen úgy – olyan szófordulatokkal, mondatszerkezetekkel, gondolatpárhuzamokkal – igyekszik írni, mint a szerző. Hasonulni igyekszik hozzá valamelyest. Ő az a kritikus, aki kapiskálja, hogy áthidalhatatlan a távolság az irodalmi mű művészi komplexitása (nyelvi és gondolati többértelműsége, sejtetései, a kimondhatatlant kifejező varázsa) és a kritika szakmai-tudományos („objektív”) nyelvezete, egyszerűsítései, rendszerezései között. A kritikus, még a jó is, mindig rendszerezni igyekszik szerzőt is, művét is. „X. Y.-t Mikszáth-hoz, Krúdyhoz és Örkényhez lehetne hasonlítani.” Milyen jól ismert mondat… Miért kellene másokhoz hasonlítani az írót? Mintha egy szerző bonyolult művészi világának működését kimerítenénk azzal, hogy kirakós játékot fabrikálunk belőle, és ha összeillesztjük a kirakós játék minden darabját, akkor meg is fejtettük a „titkot”. A művészi titkoknak az a sajátjuk, hogy megfejthetetlenek. Amikor a szerző ír, maga sem ismeri a titkot: mi módon jönnek elő tudata mélyéről megmagyarázhatatlan asszociációk, korrelációk egymástól távoli dolgok, jelenségek között. Tehát, visszatérve a hasonlítani igyekvő kritikusra, aki – mondjuk – Hamvas Béla-i fordulatokkal él Hamvast elemezvén, nos, ő azt sejti meg, hogy Hamvast csak Hamvasból lehet – ha nem is „megmagyarázni”, de legalábbis – megpróbálni értelmezni.

Végezetül megállapíthatjuk, hogy a legtöbbet mondó kritika az lenne, amelyik – a hasonlítani igyekvő kritika nyomvonalán haladva – szóról-szóra megismételné a „kritizált” művet. Ha ezt tenné, semmi fontosat nem hagyna ki a mű értékeiből, a művet önértékein kezelné – ez volna a legnagyobb elismerés egy író számára. De ez lehetetlen, érthető okokból – legalábbis „rendszert” nem lehet csinálni belőle. Egy másik ugyanilyen komoly kritika a meg nem írt kritika lehetne. (Persze, nem az elhallgatásos fajtából…) A meg nem írt kritika ugyanúgy az elismerést fejezné ki, mint a mű szövegével azonos. Azt jelezné, hogy a kritikus bele sem fog írásába, mert tisztában van vele, hogy minden szóval, amit papírra vet, egyre távolabb kerül a mű összetett művészi igazságától – ezért úgy dönt: lemond a mű bárminemű meghamisításától.

 

Szappanos Gábor

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.