„A kritikusok éppen olyan feleslegesek, mint a pékek” – Kritikavita 2015/3.

Megkísértett a gondolat, hogy az Irodalmi Jelen megtisztelő felkérésére válaszul Szappanos Gábor esszéjének úgyszólván „legtöbbet mondó” kritikáját küldjem el – megfogadva tanácsát, tehát mindössze számítógépem másolás és beillesztés funkcióit használva. Ám feltámadt bennem a kétely: ha ilyenképpen megfelelnék is a vitaindító 5. pontjában megfogalmazott elvárásoknak, és képes lennék nem meghamisítani mondanivalóit, megfelelnék-e egyúttal azoknak is, amelyekről az 1.-ben és a 2.-ban olvashattam? Azaz: segítene-e a szóban forgó szöveg egyszerű megkettőzése a „nem bennfentesek”-nek eldönteni, hogy ha kevés idejüket a kritika lehetőségeivel való számvetésre akarják fordítani, akkor tényleg Szappanos Gábor cikkét érdemes-e elolvasniuk (vagy pedig válasszák esetleg a számos korábbi gondolatébresztő vita vagy összeállítás valamelyikét – hogy a leghíresebbeket mondjam: Jelenkor 1996/1-6, Az olvasó lázadása? című kötet, Alföld 2014/3)? Nos, ennek a két előírásnak valóban nem nagyon lehet egyszerre engedelmeskedni, így pedig könnyű eljutni a kritikaírás teljes lehetetlenségének tételéig.

De nem járnánk jobban akkor sem, ha ettől megrettenve egy üres dokumentumot küldtem volna be az Irodalmi Jelen szerkesztőségének. Hiszen azzal csak olvasóimat juttatnám kétségek közé: hogy vajon elismerésemet akartam ilyen módon kifejezni (4/c)? vagy Szappanos Gábor az ellentáboromhoz tartozik, ezért vettem hallatlanra téziseit (4/b)? vagy pedig műve, hogy úgy mondjam, „gyönge” (4/a)? A tisztelt közönségnek tehát, hogy értékelni tudja a képernyőjét betöltő semmit, fel kellene túrni az internetet s a könyvtárakat, sok-sok oldalt végigolvasni, kiderítendő, vajon miket is írt Sz. G. korábban, és miket írtam én, és mi következik ebből kettőnk viszonyára nézvést, ezzel párhuzamosan pedig biztos alapokon álló döntésre kellene jutnia abban is, hogy az ily sajátos módon megkritizált mű értékes-e vagy sem. Ez nem kevés munka lenne. Jellegében viszont egészen kísértetiesen hasonlít valamire: hát igen, arra, amit a kritikus csinált volna, ha nem ítélik hallgatásra.

Az állítás, hogy kritikusokra nincsen szükség, könnyen alátámasztható. A kritikusok éppen olyan feleslegesek, mint a pékek: hiszen kenyeret sütni mindenki tud, csak liszt kell hozzá, élesztő, víz, só, cukor, olaj, no meg fateknő, lehetőleg kemence, hely a konyhában, némi türelem, hogy megvárjuk, míg megkel, és izomerő, hogy rendesen meggyúrhassuk. Mégis, a tapasztalat mintha azt mutatná, hogy léteznek élethelyzetek, amikor a polgárok inkább elmennek a boltba, és megvásárolják a más által sütött kenyeret; mindazonáltal nem kényszeríti őket senki és semmi, hogy így tegyenek. Továbbmegyek, efféle meglátások mintha az irodalom (filozófia, politikai elemzés, publicisztika és így tovább) kapcsán is megfogalmazhatóak lennének: történeteket, gondolatokat, véleményeket mindenki ki tud találni, arra van elvégre az agyunk – miért fordul elő mégis, hogy ezekért egyesek fizetnek másoknak?

Bizonyára akadnak emberek, akiknek van idejük, terük és ügyességük, hogy tökéletes saját kenyerekkel kényeztessék magukat napról napra. Bevallom, én nem tartozom ezek közé. Vannak olyan emberek is, akik úgy érzik, hogy már felemelkedtek a tökéletes mindentudás magaslatára, tisztában vannak mindennel, átlátnak mindent. Bevallom, én nem tartozom ezek közé sem. És talán vannak olyanok is, akik ha elolvastak egy könyvet, arról rögvest kristálytiszta kép jelenik meg az elméjükben, emlékeznek mindenre, nyomban átlátnak minden belső összefüggést, és pontosan kirajzolódik számukra a mű helye mindenféle kontextusokban. Bevallom, én ezek közé sem tartozom. Nekem, amikor a végére érek valaminek, ködös gomolygás van általában a fejemben. Az éberen olvasott dolgokra világosabban emlékszem, a félálomban olvasottakra kissé elmosódottabban, rémlik, hogy volt az elején valami, amire most már tudom, hogy jobban kellett volna figyelni. Vannak érzéseim a formaelveivel kapcsolatban, de nem mernék rá megesküdni, hogy a kevésbé élesen megmaradt részek is tökéletesen alátámasztják-e azokat. Vannak ötleteim más művekhez való kapcsolódásait illetően, de nem vagyok benne egészen bizonyos, hogy nem csal-e meg a memóriám. Satöbbi.  Ilyenkor feltámad bennem a vágy, kérdéseim birtokában újraolvasni az egészet, azután utánamenni a jeleknek, mélázni és meditálni. Ám felmerül a kérdés: mi lesz akkor a többi könyvvel, amit szintén szeretnék megismerni (mi lesz a családdal, a sporttal, a pénzzel)? Hát nem lenne nagyszerű, ha létezne valaki, aki átrágja magát a köteten kétszer-háromszor-négyszer, amíg egyre kevesebb minden kerüli el a figyelmét, aki kinyomozza a dolgokat, aki veszi a fáradságot, hogy viszonyrendszereket fabrikáljon – azután pedig elmesélje, az eredeti alkotás töredékét kitevő terjedelemben, mégis informatívan, mire jutott?

Én pedig válogathatnék a különböző javaslatok között, amíg – szerencsés esetben – meg nem találom azt, amelyikről azt érzem, hogy magam is ilyesmit írtam volna, ha lett volna érkezésem. Sőt megmutathatom a barátaimnak, kitehetem a facebookra. A posztmodern ember már úgyis eléggé sejti, hogy egyénisége afféle montázs voltaképpen, a világban megtalálható dolgok közül kell mindenkinek összegyűjtenie saját magát: Blur vagy Oasis, Heidegger vagy Levinas, Kosztolányi vagy Móricz – a választásaival alkotja meg magát mindenki, azzal, hogy mit lájkol, hova jár, kire szavaz, milyen képek vannak a falán. Csupa erős állítás arról, hogyan látja valaki a világot, hogyan szeretné, hogy menjenek a dolgok, hová szeretne tartozni. Irodalmi művek kapcsán pedig egy csomó olyan fontos dolgot lehet tisztázni, amit egyébként nem könnyű. Mondjuk, hogy a sors irányítja az életet vagy a véletlen, az emberek vagy valami isteni erő, hogy jó-e, hogy van-e testünk, hogy vak-e a szerelem, hogy van-e remény. Hiszen minden alkotás egy világértelmezési ajánlat, és minden kritika egy személyes viszony kifejeződése egy-egy ilyen javaslathoz, helykeresés a teljes egyetértés és a felháborodás közötti széles spektrumon. Azt gondolom, hogy ez minden kritikára igaz – az a fajta kritika pedig, amit én igazán kedvemre valónak érzek, tisztában is van ezzel, és erőfeszítéseket tesz, hogy tisztázza, honnan is veszi szemügyre az illető művet. Nem csinál úgy, mintha az az egyetlen, és ilyenképpen magától értetődő perspektíva lenne, hanem ellenkezőleg, megpróbálja megérteni, hogyan is került ő oda, és mi következik ebből. A kritikaírás lényege szerintem folyamatos mozgás egyszerre két irányban – észben tartani, hogy álláspontunk csupán egyetlen a sok közül, és közben bátran felvállalni, amit kellő megfontolás után helyesnek tudtunk elfogadni. Persze folyamatosan kizökkenti az erre vállalkozót a komplikálatlan otthonlét érzéséből, ahogy azt a könnyebbséget sem engedi meg, hogy biztonságba helyezze magát valahol a játéktéren kívül. Ez aligha a legkényelmesebb állapot, mindazonáltal igencsak hasonlít ahhoz, ahogy egy demokráciának talán működnie kellene.

Egy kritikusnak kevés valódi sikerélményben és pozitív visszajelzésben van része, bár alighanem sok ilyen szakma van. De ha be kellene számolnom az eddigi legnagyobb örömömről, akkor azt mesélném el, amikor a Moly.hu-n rátaláltam egy értékelésre, amelynek szerzője „néhány hosszabb passzust” idézett egy kritikámból, mivel, amint írta, „a kritikus véleménye” „teljesen” megegyezett a sajátjával. Vagyis a szövegben, amit rengeteg bizonytalankodás után – hogy nem bennem van-e a hiba, hogy az illető mű teljesen idegen maradt számomra, nem én voltam-e túl kevéssé nyitott iránta, hogy nem értem-e félre az egészet – létrehoztam, valaki más saját kétségeinek autentikus megfogalmazását volt képes látni. Vagyis elhitte nekem, hogy mindent meggondolva és megfontolva jutottam el a végkövetkeztetésemig, neki pedig így nem kellett azzal fárasztania magát, hogy maga is napokat töltsön el saját lelkét faggatva. Időt spóroltam egy embertársamnak: a kapitalista munkamegosztásban ez tán csak indokolja egy tevékenység létjogát? Vagyis nem gondolom, hogy az internetes „amatőr” kritikusok létezése érvénytelenítené a „profikét”, elvégre utóbbiaktól megkövetelhetjük, hogy fizetségükért cserébe tisztességesen és alaposan végezzék a dolgukat, míg előbbiek mindig dönthetnek úgy, ha olyan a kedvük, hogy az egyszerűbb utakat választják. Nagyon örülnék, ha az idő múlásával egyre szorosabbá fonódna ez a viszony, és egyre többen jönnének rá, hogy a kritikusok az ő könnyebb és mégis gazdagabb életükért is próbálnak dolgozni. Persze ha sokak tekintetét éreznék magukon, akkor ők is csak egyre inkább olyanok lennének, mint a pékek, akik félnek, hogy csődbe mennek, ha a sületlen kenyeret is megpróbálják eladni (bár azért ne feledkezzünk meg arról, hogy biztos vannak olyanok is néhányan, akik éppen azt szeretik).

De a kritikában az a jó, hogy nem csak az jó, ha rátalálunk arra, aki pont azt mondja, amit hallani akartunk.  Bosszankodni (hogy miért ilyen korlátoltak egyesek), a fejünket csóválni (hogy ezt igazán senki nem gondolhatja komolyan), csodálkozni (hogy mégis hol él az ilyen) – megannyi remek módszer saját identitásunk körvonalainak karbantartására. Ha meg van hozzá energiánk, és az illető szöveg is segít nekünk ebben, megpróbálhatjuk megérteni, hogy azoknak a tőlünk annyira különbözőnek tűnő figuráknak hogyan működik az elméje, milyen morális, esztétikai, ideológiai koordinátarendszerek mentén tájékozódnak ők mégiscsak közös világunkban. A kritikaírás és a kritikaolvasás hasznos, izgalmas és megrendítő tud lenni – nem nagyon látom tehát értelmét, hogy a társadalomban élő ember számára úgyis elérhetetlen objektivitásra hivatkozva elvegyük tőle egymás kedvét.

Lengyel Imre Zsolt