Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Nyár a pokolban – Noszlopi Botond versei

Líra, Költészet
NYÁR A POKOLBAN
NOSZLOPI BOTOND VERSEI
Varga Melinda szerkesztésében
 
 
Mondj valamit
 
mondj valamit amitől
elhiszem, amit
hinni akarok,
hogy elmúlni könnyű,
lenni nehéz,
közhely, tudom, tudod.
 
hagyd életben
ami hagyható,
egy kis hazugság,
egy fél talpnyi való
legyen a vigasz,
ha vigasz kell,
bár nem kell.
 
mert erősek vagyunk
és eszelősek.
csak az őrült éli túl
ha minden megvadul
körötte s
tények viaszfalát
egy álom szabja át,
ettől lesz erős és
még erősebb.
 
mondd ezt,
mondd hogy
minden rendben.
mondd, hogy
ne mondjam,
hogy mit mondjál bennem.
 
 
 
A veszteségek átértékelése
 
mindenki gyászol valakit, aki elment,
vagy akit elhagyott.
 
ilyenkor szomorú a tavasz,
a félénk, fásult hajnalok.
 
úgy nehéz újat álmodni,
ha a régi álmok vére még
ki se folyt mind, meg se alvadt.
 
sokszor mintha valami
szánt szándékkal törölné el
a vélt hatalmad.
 
s valahogy mégis jó lenni,
hordozva kínt és veszteséget.
 
nem valami nagy szám, ha csak ennyi,
mondta anyám, ha ennyi az élet.
 
valaki jön tán s majd vigasztal
míg vigasztalódik,
s több álom rügyezik tavasszal.
 
idő s gyász is könnyebben múlik
ha valaki visszajön
ha valaki marasztal.
 
 
 
Sodrás
 
csobog a látomáspatak
viszi a látomásokat
amitől sok parányi szem
feszül a lágyító vizen
 
amott a legvígabb halak
sürögnek zagyva ár alatt,
de páran víztükör-üveg
mögé is nyitnának szemet,
 
remélve, v-ívva kábulón
tovább a szűkülő valón
eléri végül mindenik
aszályos csendek partjait
 
 
 
Felejtés
 
Ha jótékony fátylak elrongyolódnak
átlát a szem: a jóslat is hamis,
s amit rég sejtett, az ősi mítosz,
valósnak tűnt, de hamis volt az is.
 
Mit kezdjen vele, aki rájön,
kivel közölje, ki nem süket?
Így is van már elég gondja,
keresztnyi terhe mindenkinek.
 
Érti, tartja és elhallgat vele,
hallgat soká, s a fátylon át
a bíbor köd s a fals hitek közt,
fölszívódik a nyers világ.
 
 
 
Nyár a pokolban
 
egy földmélyi csikó
nem tudom,
hova visz:
vágtat a fojtó porban
egy baljós,
járatlan úton.
 
nem tudom én,
hova visz ez a lejtő.
nyomot vájna
patája, a szó,
de eltűnik, mint
megannyi vágy,
s csak feledés
marad utána.
 
nem tudom én,
mikor ritkul az erdő.
gyér tisztáson
a pihenők gyepe
várja-e jöttöm?
 
nyugtom lesz-e,
ha a cél oly messze?
odaérhet-e rögtön?
a perc, az óra,
tán évek, vagy a
mindörökkön,
befogadnak-e óvva?
 
nem tudom én,
hova visz ez az állat.
égbe se, mélyre, talán
ki innen.
vagy a kezdő ponthoz,
ahol nem emlékszik
vissza ma rám
ember,
nemhogy az Isten.
 
ügetek a fojtó nyárban,
égbe se, földbe se,
ez a sorsom.
nézem az erdőt,
várom a tisztást,
tükörképem
lüktet a holdon.
 
 
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése