Kritika csak megrendelésre íródik – Kritikavita 2015/2.

A jó kritika legfontosabb jellemzője az, hogy jó. Lehet hosszú, rövid, teoretikus, szubjektív, részletező, nagyvonalú, graciőz, ironikus, pátoszos, játékos stb. A maga sajátosságában bármilyen műfajú kritika lehet jó, mert minden jó kritika a jó kritika mértéke.

Egy pillanatig sem akarok tehát azon gondolkodni, hogy milyen legyen, milyennek kellene lennie a jó kritikának. A kritika dilemmája kizárólag abból a szempontból érdekel, hogy én milyen kritikára figyelek, milyet olvasok el rendesen, milyenbe éppen csak belenézek, melyiken kajánkodok, és milyet kerülök, mint ördög a szenteltvizet – és hogy én nagyjából milyet szeretnék írni.

Van néhány – nem túl sok – kritikus, akiket kifejezetten számon tartok. Lehetőleg figyelmesen elolvasom a kritikájukat. Érdekel, mire figyelnek föl, mit tartanak annyira érdemesnek, hogy rengeteg idejüket ráfordítsák (elolvasni, gondolkodni, több napig írni, javítgatni). Ők írják a jó kritikákat.

Vannak szerzők (költők, írók, kritikusok, irodalomtörténészek, esszéisták), akiket fontosnak, érdekesnek, inspiratívnak tartok, az ő könyvükről azok kritikáját is elolvasom, akiket kevésbé tartok számon.

Folyóiratok nélkül nincs kritika

A print periodikumoknak mindig átfutom legalább a vers- meg a kritikarovatát, hogy áttekintsem, milyen műveket, szerzőket emelnek ki a tengersokból. A föntebbi két kategórián túl általában bele-beleolvasok a lapszám összes kritikájába, lássam legalább, miről szól a könyv, s hogy mit tart fontosnak a szerkesztőség meg a lap körüli társaság.

Mivel havonta 15-20 lapot figyelek (és egyébbel is töltöm az időmet), olvasni jobban kedvelem a rövid, célra tartó, szellemes kritikát. Azt, amelyiknek van antennája (input) és víziója (output) a műről. Ha nem vaddisznó módjára, de azért kritikailag viszonyul a műhöz. Az a kritika is érdekel, amelyik (irodalom)elmélettel rendesen körbebástyázza magát. Remélem, hogy a kritikus rendesen elolvasta az elméleti munkát, megértette, és értelmesen idézi. Praktikus szempontjaim vannak: ha többen is hivatkoznak az elméletíróra, lehet, hogy nekem is érdemes figyelnem rá.

Ha fiatal kritikus ír fiatal szerzőről, leginkább a fiatalok nyelvhasználata, irodalomszemlélete érdekel (miben különböznek). Mint kritikát gyanakodva olvasom, mert persze értem, hogy minden új nemzedéknek területet kell foglalnia, és az a legegyszerűbb, ha egymást dicsérgetik. Bár ha sokszor magasztalnak valakit, azért igyekszem megnézni a kritika tárgyát (verseskönyv stb.), aztán eldöntöm, mit ér (nekem). Az öreg kritikusoknál nem gyanakszom – el sem olvasom, amelyik messziről „barátok közt” szaglik.

Szappanos Gábor kiválóan összefoglalta, miért nem születik jó kritika, megállapításaival – a föntebbiek fenntartásával, hogy ugyanis vannak jó kritikák, tehát lehet jó kritikát írni – tulajdonképpen egyetértek, nem ismétlem.

Az ideális az volna, ha csak jó kritikusok írnának jó kritikát. Ez éppoly illúzió, mint azt elvárni, hogy csak jó versek, prózák és egyéb művek jelenjenek meg – ilyen szempontból, ebben egészen biztos vagyok, a szekunder irodalom jó-rossz aránya jobb, mint a primer irodalomé. Mert persze, lényeges dolog különbözteti meg a kritikát a primer irodalomtól.

A vers akkor is megíródik, ha senki nem kéri, a próza is megíródik (még a keresett, sikerszerzők is kéretlenül írnak, legalább a pálya elején), és még a nagytanulmány is. De kritikát senki nem ír csak úgy magának, meg az asztalfiának, meg a jövőnek. A kritika kizárólag valamilyen periodikum (folyóirat, heti-, napilap, frissülő internetes nyilvánosság) számára, a szerkesztővel történt megegyezés (megrendelés) alapján íródik. Még irodalmi periodikum is létezhet kritika nélkül, de kritika nincs periodikum nélkül. Az optimális az volna, ha minden – elég jó szinten kritikát író – kritikusnak volna olyan kontakt-periodikuma, amelyik rendszeresen megjelentetné a kritikáját, ahol manifesztálódhatna a kritikus víziója a kortárs irodalomról.

Kinek szól a kritika?

Olvasói és szerzői elvárás, hogy minden könyvről jelenjen meg lehetőleg több kritika. Ez a legnagyobb képtelenség, mert ha évente ötezer megjelent szépirodalmi könyvvel számolunk, az cirka tizenötezer kritikát jelentene. Primer költő/író sok ezer van, de kritikus kevés, mondjuk kétszáz, azaz minden kritikusnak évente 75 kritikát kellene megírnia, havonta legalább hatot (hogy egyetlen kritika megírása is mi munka és mi pénz, csak az tudja, aki csinálja), és ennek a rengeteg kritikának meg is kellene jelennie, és valakinek (a szerzőn kívül) illenék is elolvasnia.

Az olvasó szerint a kritika az olvasónak szól, a kritikus ne lacafacázzon, mondja ki, miről szól egyáltalán, és mi az értéke a műnek. A szerző szerint a kritikának az a dolga, hogy az ő megjelent könyvének mutassa föl az értékét és méltassa (magasztalja). Mivel az előbbi elvárásnak fizikai, az utóbbinak olykor-olykor szakmai-mentális-erkölcsi képtelenség eleget tenni, a szerkesztők is, meg a kritikusok is válogatnak. És itt az egész kritika-kérdéskörnek az Achilles-sarka, rákfenéje, akármije, hogy ugyanis minden jó és rossz, minden érvényes és nem érvényes kritika, és még a meg nem írt kritika is – a kritika természete szerint – részt vesz a kánonképzésben. Márpedig minden irodalmi, irodalom körüli diskurzus a kánonról szól (még jó, ha ideologikusan, s nem a kánon személyre szóló esélyeiről kizárólag – díjak, ösztöndíjak, elismerések stb.). Dágványos terület, tengeri kígyó, ezt a gondolatot nem folytatnám, csak a végét jelezném: nem meglepő, ha a jó kritikus élete derekán fölhagy a kritikaírással. Addigra elég indulatot hergelt maga ellen (vagy azért, mert kritikailag viszonyult valamely műhöz, vagy mert „elhallgatott” jelentős műveket stb.), és arra a következtetésre jut, hogy a „mi a francnak ez az egész, kell nekem több ellenség?, mindenki azt ír, amit akar!” Mert hát a jó kritikusnak és a jó szerkesztőnek éppúgy nem lehetnek érzelmei és nem lehet önérzete, mint a politikusnak és más gyanús közszereplőnek.

Szögezzük le: a kritikus – éppúgy, mint a költő – amikor jó kritikát ír, kizárólag a papírra, kizárólag önmagának ír. Ha „érti” a kritika tárgyát és van róla víziója, és kizárólag saját magának ír minimálisan elvárható szakmaisággal és nyelven, akkor jó lesz a kritika. Ha függvénye és/vagy függeléke szerkesztőnek, szerzőnek vagy egyéb célok vezérlik (pl. földi javak), akkor meg nem.

Az egyéb célok

De ne menjünk el könnyen az „egyéb célok” mellett sem. Mert a jó kritika feltétele szerintem a szellemi szabadság és az egzisztenciális függetlenség. Illetve: engedjük el a dilemmát, és csak az „egzisztenciális függetlenséget” nézzük egyetlen szempontból!

Legitim szakma-e a kritikaírás? Egy költő lehet csak költő, az író író – a kritikus mindig más, és csak mellékesen kritikus. Főállásban szerkesztő, tanít valahol, gyes-en van, telemarketinges, s ha szabadúszó, akkor sem a kritikaírásból él. A kritikus presztízse önmagában nem érvényes. Mellette (vagy egyre inkább) irodalomtörténész is. Például nem folyamodhat éves ösztöndíjért az NKA-hoz azzal, hogy tíz jó kritikát szeretne megírni (hö-hö-hö!)

A kritikus életműve folyamatosan megképződik, és időről-időre kötetben illenék manifesztálódnia. A kiadók nem kritikagyűjteményekre várnak, még a baráti is csak teher.

Hová törekszik a kritikus? A békés öregségbe? Az irodalomtörténész kritikus megcélozhatja az egyetemi tanári, tanszékvezetői státuszt, a Magyar Tudományos Akadémiát (és máris nincs rálátása a kortárs alakulóra), a szerkesztő a főszerkesztői posztot. A kritikusnak hol van a célszalagja? Mi a legmagasabb állami és szakmai díj, amit egy „csak” kritikus elérhet? A József Attila-díj! A Széchenyi-és a Kossuth-díj a csak kritikusnak nem jár (és a javadalom sem). Számon tartják-e, mondjuk, „Az év könyve” díj meg hasonlók az év kritikai gyűjteményét vagy az év kritikáját? Van-e a szakmának saját szakmai díja? (Lehet, hogy van?) Fiatal költőknek, íróknak ezer díjat osztanak ezer felől (na jó, nem ezer, csak kilencnyolcvan) – és a fiatal kritikusoknak? És ha lenne, ki javasolná a fiatal meg az öreg kritikust díjra? Tudja-e, képes-e az érdekeit hatékonyan képviselni a kritikus szakma? Általában a kritika „társadalmi” megbecsültsége nem túl magas (az élő munkaerő díjazását nem említem), a szakma a kritikus lelkére, teherbíró képességére, „felelősségére” van bízva. Ahhoz képest a vele szemben támasztott elvárás és kifogás aránytalan sok.

A legfontosabb kérdés mégis az, hogy szüksége van-e a kortárs magyar irodalomnak (kultúrának, társadalomnak, nemzetnek) autonóm, progresszív kritikára? Ha igen, olyanra-e, amilyen így-úgy megképződik? Mert számomra például a kritika önreflexiója fontosabb dilemma, mint az egyes kritikák minősége. Például, hogy jó hagyomány vagy anakronizmus-e, ha a jelenkori irodalmi kritika – többnyire – régi beidegződéseink, elvárásainak szerint íródik, holott jelentősen megváltozott a kommunikációs környezet, a külső kommunikáció formája, nyelve, ráadásul a kortárs szépirodalom is a korábbiakhoz képest eléggé eltérő kulturális teret (szerepet) foglal el vagy készül elfoglalni.

Bármerre fordulunk, mindenütt nyitott kérdésekbe botlunk. Ezért minden további okoskodás helyett csak azt tudom mondani, hogy minden kritikus a maga szövegéért vállal felelősséget és kockázatot. A magam részéről Zsdanov elvtárs aktualizált intelmét javallom mindenkinek: kritikusok, írjatok remek kritikákat!

Pécsi Györgyi