Ugrás a tartalomra

Egy szép, de céltalan gyerekkönyvről

Csapody Kinga könyvét öröm kézbe venni. Mert már a cím mutatja, a szerző tud valami nagyon fontosat. Azt, hogy a gyerek, minél kisebb, annál inkább egocentrikus. Nem önző, csak egyszerűen a saját nézőpontjából látja a világot. Nem a család szempontjából értékeli az újszülött érkezését, hanem kizárólag a sajátjából.

A szerző már a címmel (Tesó lettem!) fontosat üzen a nagyobb testvérnek, aki ilyenkor általában háttérbe szorítottnak érzi magát, hiszen minden figyelem az újszülöttre irányul. Azt sugallja, hogy ezzel az eseménnyel személy szerint ő, a nagyobb testvér is más, több lett. „Tesó” lett belőle. Hogy tesónak lenni jó, az pedig az alcím alapján egyértelmű. Legföljebb az lehet kérdéses, mondja az alcím, hogy „miért és mire jó egy kistesó”. Ennek a felfedezéséhez szeretne hozzásegíteni a könyv szövege. Sok-sok ötlettel kedvet csinálni a nagyobbnak a kicsi és a világ felfedezéséhez. Ráadásul elkerüli a gyermekkönyvek legnagyobb buktatóját is: sehol sem gügyög.

Ennek magyarázata sajnos nem az, hogy komoly, értelmes embernek tekinti azt a három-négy éves gyereket, aki elméletileg a könyv címzettje. Valójában egy hat-nyolc éves olvasót szólít meg a kiadvány. Csapody Kinga egy interjújában el is árulta, hogy saját tapasztalatából született a könyv, és az újszülött egy nyolc éves fiú mellé érkezett „kistesónak.” Ezt a problémát nem oldja fel az sem, hogy a rajzoló a sokkal tipikusabb, két-három éves korkülönbségből indult ki, és következetesen egy három-négy éves kisfiút rajzolt.

„Beszélgetőkönyv” – magyarázkodik a szerző. „Közös olvasás és Pásztohy Panka gyönyörű illusztrációinak nézegetése közben könnyebben indul el a dialógus szülő és gyermeke között arról, hogy miért is jó tesónak lenni” – mondja a fülszöveg. Csakhogy ezt a könyvet anya-apa nem olvashatja fel, mert ők harmadik személyű szereplői a szövegnek (Pl. „Amikor anyukád...” Máshol ezt olvashatjuk: „Biztos mondták már a szüleid..,”). De maguktól nyilván semmire se jutnának, hát jön a szerző néni – és beleszól. Erről egyes tankönyvszerzők juthatnak eszünkbe, akik szintén tapasztalatból írnak tankönyvet, és ilyenféle utasításokat adnak a diáknak: „Most rendezzétek át a termet, rakjátok körbe a padokat”. Pedig hát az óra megszervezése a jelen lévő pedagógus dolga, nem a tankönyvszerzőé. Csak ez utóbbi butának tartja a pedagógust, aki semmire se menne az ő segítsége nélkül. Itt a szerző a szülőt nézi annyira butának, hogy egyszerűen kihagyja a dologból, és egyenesen a gyerekhez fordul: „Van kedvenc játszótered? Mutasd meg neki!” Vagy egy még furcsább megjegyzés: „Ha moziba mentek”. (Kettesben a kistesóval? Tényleg?)

Vagy az volna a megoldás, hogy közösen ne olvassuk a szöveget? Csak a képeket nézegetve beszélgessünk? De akkor minek van az írott rész? Persze beszélhetne a szerző, csak az egy egészen másik szöveg volna. Arról, hogy volt egyszer egy kisfiú. Róla szól a könyv: „Amikor anyukája pocakjában elkezdett növekedni a kistestvére, lehet, hogy az anyukája már nem futott versenyt vele, de miközben pihent, annál többet mesélhettek és beszélgethettek együtt, összebújva. És nem lepődtek meg, ha netalán valaki megböködte a kisfiút oldalról.” Ha ezt felolvasta az anya, valóban belekezdhet a beszélgetésbe. Például így: „Látod, nálunk is így van, így lesz, mert az én pocakomban is nő már a te kistestvéred. Igen, te is ott nőttél három kilós és harminc centis csecsemővé. Gyere, nézzük meg a mérőszalagon, mekkora voltál!” És így tovább. Ezt talán a szülőre kellene bízni. De akkor az már egy másik könyv volna.

A „korszerű népnevelés”-ből is juttat nekünk egy adagot Csapody Kinga. Mintha elfogyna a valóság- és humorérzéke. A könyv lapjain mindenki ráér, mindig mindenki jókedvű, egészségesen él, sportol, biciklizik, libikókázik, vízibiciklizik (három évesen egyedül?), ugrál, reggeli tornázik szegény apa is, (ha nem, majd a gyerek megneveli). Itt imádják a főzeléket, háziállatot tartanak (most már muszáj lesz!). Jó itt élni, a szülők nem dolgoznak, de pénz van dögivel, a nagytesónak se kell se oviba, se iskolába járnia. Ezt a világot még tán Anna, Peti és Gergő is megirigyelheti, pedig ők aztán igazán tudják, mi a gondtalanság.

Ami pedig végképp nagyon hiányzik, hogy ebben a hat vagy több évben (a könyv végére a kistesó már iskolás) soha, senkinek nem jut eszébe egy vacak mesekönyvet elővenni, vagy csak úgy leülni, és mesélni. Esetleg anyának, vagy apának, netán a tesónak most, hogy volna hallgatója, és hát nyilván vannak kedvenc meséi, és egy-két évvel előbb megtanult olvasni, mint a húga. Pedig a klasszikus népmesék nélkül nem volna szabad senkinek felnőnie. Jó volna, ha ezt nem felejtenénk el. Talán a szülőknek, de a modern gyermek-könyvszerzőknek se ártana néha fellapozni Bettelheim A mese bűvölete és a bimbózó gyermeki lélek című könyvét.

Visszatérve a Tesó lettem! című könyvecskére persze látható, ebben a családban a könyv amúgy sem áll valami nagy becsben. Nem csoda, hiszen a szerző se tartja sokra a saját művét. Ha a gyerekek tényleg jól befestékezik a kezüket, és odanyomják az előzéklapra, a hátsó szennylapra meg a talplenyomatukat (erre utasítja őket a kiadvány, a szülő megint sehol!), a drága könyvből nem sok marad. Képzeljük el, hogy fog kinézni, közben jól összefogdossák a maszatos kezükkel, már nem is említve, hogy a lapok összeragadnak, és többet ki se lehet nyitni. Nyilván nincs más papír egy házban, amin a kézzel festést, a kézlenyomat-készítést ki lehetne próbálni. Ennyi erővel más lapokat nyilván azért érdemes kitépni, hogy papírrepülőt, netán a kádban fürdéshez csónakot hajtogassunk belőlük. Lám, adtunk valamit a divatos interaktivitásnak is. Csak aztán ne tessék csodálkozni, ha a gyerek a nagypapa féltett képzőművészeti albumait is ilyen kreatívan használja, és kitépi belőlük a neki tetsző képeket. Végül is színes papír – sokfélére használható. És azon se lepődjünk meg, ha a gyerek egyszer megkérdezi, mire is jó, mi haszna is van egy könyvnek? Mi neveltük így.

A szerző mentségére legyen mondva, hogy a már említett, Csapody Kingával készült interjúból kiderül: ez a tenyérlenyomat-dolog Pásztohy Pankának jutott eszébe, aki a könyv rajzait készítette. Az illusztrációk minden kedvességük ellenére is túl sematikusak. Eleve abban a szerény értelemben akarnak illusztrálni, hogy pontosan elmondják ugyanazt, amit a szöveg.

Kár. Pedig milyen jól kezdődik. Az egész könyv színvilága harmonikus, visszafogott, csendes elmélyedésre késztető. A borítón egy bárányka nézelődik. Az első képen egy szép piros-kék virág hallgatja, ahogy a „tesó” énekel az anya pocakjában növögető kistestvérnek. Vagy a következő képen a pihenő (imádkozó) anya képe nyilván sokakban felidéz(het)i Szűz Máriát, aki várja a kisded születését. Szép gondolat. „Nem messiás-é minden újszülött? / Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak”– kérdi Kepler-Ádám is Az ember tragédiájában.

De a könyvben a beszédes képeknek sajnos ezzel vége is van. A középkori kódexek rajzolóit bölcsen illuminátornak nevezték. Tisztában voltak vele ugyanis, hogy a jó rajz megvilágít. Többet, mást tud, mint a szöveg, segít megérteni, továbbgondolni a leírtakat.

Ilyen értelemben a könyvben nem sok nézegetni való marad: „Tedd a kezed anya pocakjára!” (Szépen meg van rajzolva.) „Rajzolj egy vidám képet!” (Meg van rajzolva, legföljebb lemásolni lehet.) „Szeretgesd őt, örülni fog neki!” (Rémes rajz: szívben ölelés.) „Tartsd oda neki a csörgőt! (Meg van rajzolva.) A születésnapi tortától kezdve a szappanbuborékig minden meg van rajzolva: nehogy már csak úgy, ukk-mukk-fukk elképzeljen valamit az a gyerek! Képzeletben idézzünk ide, mondjuk, egy Gross Arnold-rézkarcot, amelyet órákig lehet nézegetni, mire egész világát megismerjük. Esetleg gondoljunk Hincz Gyula vagy Reich Károly meseillusztrációnak komplexitására, szépségére.

Összegzésül talán annyit: fontos a saját tapasztalat. De ahogy a tankönyvírás, úgy a gyermekkönyv-írás is szakma, amelynek alapismereteivel érdemes tisztában lenni (pl. jó tudni, ki egy könyv címzettje), mielőtt ilyet készítünk. Csapody Kinga könyve szép, biztosan hasznos, csak éppen használhatatlan. Legalább is arra és úgy, ahogy a kiadó ajánlja. Pedig milyen kevésen múlott, hogy igazi remeklés szülessen. Bízzunk benne, a következő már az lesz! És dicsérjük a kiadót is a kockázat vállalásáért. Mert nagyon kellenének ízléses, jó gyermekkönyvek.

Csapody Kinga: Tesó lettem, Manó Könyvek, Budapest, 2014.

 

Bárdos József

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.