Ugrás a tartalomra

Mennyei kapcsolat – Gáspár Ferenc novellája

MENNYEI KAPCSOLAT
GÁSPÁR FERENC NOVELLÁJA
 
Délután kettőkor, egy verőfényes őszi napon becsönget lakásomba a Halál. Tiltakozom: – Hogy képzeled? Ilyenkor? Még ha tél lenne... Fogcsikorgató! Vagy hőség nyáron! Ez nem a te időd!
– Nem kell mindjárt annyira pattogni – mondja ő. – Különben is, most még csak családlátogatásra jöttem. Hogy felmérjem a helyzetet.
– Mi vagy te, dühöngtem, tanító néni? És mit mérsz föl, ha szabad érdeklődnöm?
– Leülnék – nyöszörög. – Fáradt vagyok, ma délelőtt rengeteget kaszáltam. Tudod Szíria, meg fekete Afrika. Nem hagynak nyugodni.
– Egyedül melózol? – kérdeztem. – Azt hittem egy csomó segítséged van.
– Látod, ilyenek vagytok ti, bökött oldalba hosszú, csontos ujjával, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt.
– Milyenek?
– Naivak – sóhajt, és lezöttyen a székre. Pedig nem kínáltam hellyel. Hatalmas porfelhő száll fel, rongyos, fekete kabátja ontja magából a bűzt.
– Szóval felmérsz.
– Kérdőívem is van – bólint komolyan és elsárgult, piszkos iratcsomót húz elő. A kaszáját meg az asztalnak támasztja.
– El fog dőlni – mondom neki.
– Betámaszthatnád a sarokba – így ő. – Amíg megkeresem a teszted.
– Hogy én? Fogjam meg a kaszádat? 
– Nincsen abban semmi – felelte ő, és megköpdöste az ujjait, hogy könnyebben lapozgathasson a méreg-sárga papírokban. – Nem esik le az ujjadról az aranygyűrű, ha képes vagy egyszer segíteni egy szegény megfáradt...
– Csak azt ne mondd, hogy öregember – vágok közbe –, mert még elhányom magam.
– Nono! Nem kéne ilyen csúnyán beszélni! De hogy a tárgyra térjek: hányan laktok itt?
– Mintha nem tudnád. Volt már, hogy kifelejtettél valakit?
– Nem, dehogyis. – Szerényen mosolyog. – De a pontosság, mint tudjuk...
– Unom a közhelyeidet! És nem töltök semmit! Nem válaszolok a kérdéseidre! Ha vinni akarsz, tessék, állok elébe, de engem ne macerálj! Ha meg nem akarsz vinni…
– Hogy lehet valaki ennyire agresszív? – kérdi. – Azt hittem, veled könnyebb dolgom lesz! Persze, mondták nekem, hogy az írók a legrosszabbak! Entelektuel! Nagy az egótok, mi?
– Miért, írót még sohasem kaszáltál? – tanácstalanul széttárja csontkezét.
– Valahogy mindig kimaradt.
– Szóval mégiscsak többen dolgoztok – állapítom meg.
– Szerinted hány igazi író van Magyarországon? Aki írónak tartja magát? – Gúnyos mosoly. Aztán legyint. – Beszéljünk valami másról – teszi hozzá. – Sokat iszol?
– Amennyi kell.
– Helyes. Igyál csak minél többet, az nagyon egészségtelen. És, mondd csak: szereted az embereket? Apropós, kire fogsz szavazni? Pártjelvényeket ránt elő. Narancsost, szegfűst, oroszlánost. Soha nem láttam még ilyent!
– Nem mindegy neked, bameg?
– Megint rondán is beszélsz. Az írók mind ilyenek?
– Most ezen fogsz lovagolni? Az íróságon?
– Beszélhetünk arról is, kire szavazol jövőre. Rángatja a vállát.
– Nem én mondtam, hogy író vagyok. Te jöttél ezzel a dumával.
– Te meg nem tiltakoztál. Nyilván fontos neked ez az izé… Ez, hogy tetszik? – dugott az orrom alá egy újabb jelvényt. Sasfej volt rajt, simléderes sapekban. Kezdtem élvezni a helyzetet. Ez egy pancser halál – gondoltam. – Talán kisebbségi komplexusa van, talán a haverok többet kaszálnak. Ezért akar beszélgetni velem.
– Ne hidd, hogy zavarban vagyok, vagy ilyesmi – mondja. Bár az e havi lóvémmal még mindig sáros a góré.
– Szóval én csúnyán beszélek, te meg szlengben.
– Magyar halál vagyok, vagy mi az Isten – húzza ki magát önérzetesen. – De térjünk vissza az íróságra.
– Szarok rá – vigyorgok a képébe. Ez már nem fog elvinni, ebben biztos vagyok.
– Ismernek téged, mint írót?
– Kutya se.
– Zavar?
– Tulajdonképpen örülök neki. Így nyugodtan dolgozhatom. De mi lesz a teszttel?
– Milyen teszttel? – kérdez vissza. Ütődött ez a halál, gondolom én.
– Amit ki akartál töltetni velem.
– Figyelj csak – és ijedten körbenéz. Közelebb lép, és suttogni kezd: – Tudod, tulajdonképpen segítséget szeretnék kérni.
– Nem mondod! A Halál kér tőlem segítséget?
– Bizony. – És elmorzsol egy könnycseppet csontszeme sarkában. – Tudod, elvittem egy trafikost.
– És?! – kérdezem elhűlve.
– És. – Mondja ő. – Te nem hallottál róla, mekkora biznisz?
– Hallottam, de a trafikosok is meghalnak egyszer, nem?
– Persze, de ez akkora üzlet, hogy… – és annyira lehalkítja a hangját, hogy semmit sem hallok. De nem akarok közelebb húzódni. Mégiscsak a Halál! 
– Hangosabban, vagy nem állok jót magamért!
– Megütnél egy szegény halált? – nyavalyog és hátra felé mutogat az ujjával, kifelé az ablakon. Kinézek. A láthatáron szárnyas angyalok gyülekeznek. – Látod? – kérdezi remegve.
– Látom. De nem értem.
– Hát benne voltak a boltban! Az ő emberük volt a trafikos, akit elvittem! Mennyei biznisz, érted?
Kezdem unni a dolgot. 
– Mit tehetek érted? – kérdezem. Ő térdre veti magát, csontkezét összekulcsolja, úgy könyörög:
– Légy te a trafikos! Megszólalásig hasonlítasz az ürgére! Beülsz, az angyalok azt hiszik, él a trafikos, minden rendben van. Nem bántanak engem, és nyugodtan végezhetem a dolgom tovább.
– Cserébe meg életben hagysz.
Mohón bólint.
– Rendben van – felelem lassan. – Egy feltétellel. Bevezetsz a mennyei körökbe! Nekem is fontosak a jó kapcsolatok.
A Halál szaporán bólogat. Azóta ülök a trafikban. Tulajdonképpen roppant nyugis hely, órákig nem nyit rám senki, akár írhatnék is. Hogy mitől akkora üzlet, azt nem tudom, de legközelebb megkérdezem Szent Mihálytól. Ő itt a leggyakoribb vendég. Szivarokat visz a Nagyfőnöknek.
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.