Ugrás a tartalomra

A Hallgatni akartam mint történelmi forrás?

Történelem és irodalom

Márai Sándor ritka jelenség a magyar irodalmi életben. Sajnos nem sok olyan személy akad, aki középosztálybeliként egyszerre volt antikommunista és antifasiszta. Irodalmi értékelésére ezen sorok írója – képzettség hiányában – elvileg nem vállalkozhatna. Úgy gondolom azonban, hogy bizonyos irodalmi művek értékelésénél a történelmi és az irodalmi szempont nem választható teljesen külön. Egyrészt azért, mert az irodalomnak és a történelemnek ugyanaz a fogalmi rendszere. Egy jó történelmi munka, például Plutarkhosz művei irodalmi élményt is adnak, és Hans Jakob von Grimmelshausen: Der abenteuerliche Simplicissimus[1] című regénye feltehetően a harmincéves háború egyik leginkább hiteles forrása – annak ellenére, hogy írója fikciós művet alkotott, amelyben ráadásul barokkos lendülettel adaptálta mások (nem a harmincéves háborúban keletkezett) szövegeit.

Más okom is van arra, hogy irodalom és történelem szétválasztása kapcsán szkeptikus legyek. Látszólag a történelem tényekre épül és tényekkel foglalkozik. Valójában azonban egy ilyen meghatározás éppen a lényegétől fosztja meg a történettudományt. Az úgynevezett „történelmi tények” definíciójának külön irodalma van, amelynek ismertetése most nem lehetséges.[2] Amit viszont le kell szögeznem, hogy a „történelmi tények” nemcsak pontos események szűkkeblű leírását jelenthetik, hanem azt is, hogy az adott „történelmi tényeket” az emberek hogyan élték át. Önmagában a harmincéves háború vagy Magyarország második világháborús szereplése szerintem teljesen érdektelen volna akkor, ha nem foglalkoznánk azzal, hogy az események elszenvedői, illetve alakítói hogyan is viselkedtek, mit gondoltak, milyen megfontolások mozgatták döntéseiket. Végső soron ugyanis teljes véletlen csupán, hogy ezen sorok olvasói a XXI. században élnek. Élhettek volna a XVIII. században is, és akkor Grimmelshausen szövegei már nem elvont irodalmat, hanem napi tapasztalatot jelentenének, amelytől csak a „kései születés kegyelme”[3] menti meg az olvasót.

Ha van Márai naplóinak irodalmi és történelmi jelentősége, akkor azért, mert erre a kérdésre halálosan pontos választ kap az olvasó. Márai naplóiban nem foglalkozik mással, mint az átélés és megélés kérdéseivel.

 

Tények és élmények

Márai fenti művét nem célszerű önállóan vizsgálni. Az életmű bizonyos darabjai között jelentős átfedés tapasztalható: a Hallgatni akartam valójában a napló szerkesztett változata, de jelentősen kapcsolódik hozzá a „Föld, föld…” című kötet is. A korábban említettek miatt műfajukból adódóan ezeket a munkákat nem az úgynevezett történelmi tények rekonstruálására kell használni. Ablonczy Balázs találóan állapítja meg, hogy „A magyar szépirodalom kedvelői hajlamosak tényirodalomként tekinteni arra, amit olvasnak, legyen az Tormay Cécile vagy Esterházy Péter, ha történetileg kellőképpen meghatározható korszakról vagy stílusban szól. Esetünkben se tegye ezt senki:  Hevesi András könyörtelen, harmincas években írott kritikája szerint a múlt eseményei afféle nagy kőtömbökként hevernek Márai írásaiban, amelyek méreteit az író messziről megsaccolja és a legritkábban találja el. Ha valaki a Hallgatni akartam-ból szeretné megtudni a német megszállás vagy a Szovjetunió elleni hadbalépés időpontját, esetleg Márai MTA-tagfelvételének dátumát, kínos tévedésekbe futhat bele.  Olyan apróságokról nem is szólva, hogy Teleki Pállal Márai aligha találkozhatott 1938 márciusában a Bástya sétányon. Találkozásaikról naplóiban is írt, megtörténtek, de akkor, az Anschluss reggelén aligha.”[4]

Más dolgokat azonban remekül meg lehet tudni ebből a kötetből (is).  Elsősorban azok a személyes élményeken alapuló karcolatok tartoznak ide, amelyeket Márai ugyan lehet, hogy rossz időrendben ismertet, de az biztos, hogy például Teleki figurájának leírása rendkívül életszerű. Ugyanez igaz Bárdossy László és Bethlen István esetében is, akikről remekbe szabott és megindítóan személyes korrajzot ad Márai az olvasónak.

Bárdossy esete megérdemli a külön említést. Márai előítéletektől mentesen, rendkívüli empátiával közelíti meg Bárdossy személyiségét. A megértés szándékának attitűdje sajnálatosan ritka jelenség a kortársak között, ezért Márai szövege itt tényleg közelebb visz Bárdossy személyiségének megértéséhez, és ezen az a tévedése sem változtat, hogy Magyarország „hadat üzent”, mert nem hadat üzent, hanem a kormányzó Bárdossy információi alapján és az ő egyetértésével bejelentette a hadiállapot beállását. Az sem lényeges ebből a szempontból, hogy mindezt német nyomás miatt kellett megtenni (Márainál: „bizonyosan német parancsra történt”). A Kristóffy-történet viszont halálosan pontos, feltehetően azért, mert ezt Márai személyesen az ügy érintettjétől hallhatta. Szerencsére figyelmes olvasással Márai történeteiben a „történeti tények”-ből szétszálazható az, amit ő maga átélt, amit közlések alapján tudott, és amit „csak úgy”, különösebb forrásmegjelölés nélkül leírt. Az utolsó kategóriába, amelyre a tévesztések igazán jellemzőek, rendszeresen az „átélés” szempontjából leginkább jelentéktelen kérdések tartoznak.

Az is igaz, amit Márai általános kérdésekben, mint például az 1945-ös földosztás hazug és értelmetlen voltáról[5] vagy a néphangulat kapcsán leír: „Azon a napon, amikor Hitler bevonult Bécsbe, a magyar polgári társdalom nagy többsége rokonszenvezett a nemzetiszocialista eszmékkel.” És rögtön hozzá is teszi fájdalmasan, hogy „önlegyőzés kell hozzá, hogy most [feltehetően 1949-ben – U.K.], amikor ezt leírom, tárgyilagos maradjak, mert ez a pillanat, amikor egy ázsiai hatalom ennek a vádnak ürügyén iparkodik megsemmisíteni hazámban mindazt, ami a magyarságból és a magyar élet értékeiből megmaradt.” – Bibó István ez utóbbit ugyanekkor nem egészen így látta, de nem így látta a magyarságot rendre elsősorban áldozatként bemutató Németh László vagy Illyés Gyula sem, sőt ők az első idézettel sem értettek volna egyet. Pedig ebben Márainak volt igaza. Annál is inkább, mert írásában később pontosan kontextualizálja állítását.

Tanítani valóak azok a kis történetek, mint például a városligeti eset, ahol a zsidótörvények bevezetése után a cirkuszban egy zsidó származású törpe bohócot ezzel az indoklással tiltottak el szomorú-komikus mestersége gyakorlásától: „Zsidó nem lehet törpe”. Lehet, hogy Márai leírása nem teljesen pontos, de az ilyen esetekre igaz a megállapítás: „Se non è vero, è ben trovato”.[6] Ugyanígy mesteriek azok a leírások, amelyek a „neobarokk társadalom” kínosan karikaturisztikus jelenségeit tűzik tollhegyre, mint például a Márai számára különösen fontos kassai bevonulás, ahol az első éjszakán szállodájában botrány tört ki; egy részeg katonatiszt üvöltözni kezdett a portással, mert az nem „alázatos tisztelettel” köszönt neki, hanem csak annyit mondott, hogy „jó estét”. Az, hogy ez a jelentéktelen epizód egyáltalán botrányt jelenthetett, már önmagában lesújtó bizonyítványt állít ki a magyar közigazgatás és honvédség szellemiségéről.

Az Anschlusst ünneplik Innsbruck utcáin (Forrás: http://www.v-like-vintage.net)

 

Nemzeti önvád

„…nem akarom, hogy ezt a szomorú vallomást, a magyarságnak ezt a vádiratát idegenek is olvassák. Magyarul, magyaroknak, igen… de az idegen ne tudjon mindenről[7]

A nemzeti önvád mint jelenség, nem példa nélküli a magyar történelemben. Széchenyi István vagy Bethlen István is írt ilyen jellegű szövegeket. Bethlen utolsó terjedelmesebb feljegyzése is azt a címet viseli, hogy „Politikai tanulmány vagy vádirat”. Utóbbival érdemes összehasonlítást is tenni. Bethlen írásához képest Márai szövege sokkal jobban olvasható és pontosabb korrajz is egyben. Ennek nem csak az az oka, hogy Bethlen mint politikus sokkal inkább foglya volt bizonyos előítéleteknek, mint Márai. Jóval fontosabb, hogy ketten más műfajban írtak. Bethlen politikai emlékiratot írt, Márai viszont ott igazán erős, ahol politikainak szánt emlékirata tipikus és drámai társadalmi helyzeteket örökít meg, illetve parafrazál. Példa erre a zsidóbirtokok osztogatásával összefüggő történet, amit a Vitézi Szék lapjának 1944 nyári olvasása kapcsán említ meg, és amit jó volna, ha a Vitézi Rend mai tagjai emlékezetükbe vésnének. Hasonlóak azok a korfestő történetei, amelyek a XX. század paradoxonjait világítják meg: A „polgári kutya gondozásának kézikönyve”, amely 1945-ben cilinderét leszámítva szinte egyedüliként marad meg Logodi utcai lakásának romjai között, vagy az Emke kávéházban 1945 decemberében a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”-ot rendelő zsidó politikai rendőrtiszt (korábban bankhivatalnok) mind olyan tantörténetek, amelyek többet árulnak el egy kor hangulatáról, mint többkötetes dokumentumgyűjtemények. És akkor a szentendrei zsidó rabbit először jobbról-balról megcsókoló, majd egy moszkvai betörő alaposságával kifosztó szovjet zsidó katona történetét még nem is említettem. Ezek közé a gyöngyszemek közé tartozik az a története is, amikor egy marcona kozák kilométereken keresztül cipeltette rablott holmiját, míg meg nem kérdezte alkalmi rabszolgájának foglalkozását. „Mikor meghallja a varázsszót – ‘író’ –, elveszi kezemből az iszákot, komoran és sötéten néz maga elé, kést húz elő, levágja egy cipó felét, átnyújtja, hóna alá veszi a zsákot és egyedül cammog tovább.”[8]– mindezt Márai annak illusztrálására hozta fel, hogy a Szovjetunióban politikai és propaganda-okok miatt az író különleges hatalomnak számított, akitől félni kellett. Ez a jelenség Magyarországon 1945-ig ismeretlen volt. Révai József, illetve más kommunista újságírók azonban hamar megtanították a magyar lakosságot is arra, hogy az író valójában félelmetes személy, mert író csakis a mindenkori hatalomhoz közel állhat, soraival egzisztenciák megsemmisítését hirdetheti, aki messze az egyszerű földi halandók felett lebeg.

Márai írói zsenialitása éppen ezekben a filmszerű jelenetekben ragadható meg. Saját magam egyetemi oktatói tevékenységem során, azt hiszem, többet tudtam elmondani egy ilyen Márai-jelenettel az adott korszakról, mint bármi mással. Márai naplójában esetenként felcserél időpontokat vagy helyszíneket. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy helyzetleírásai a legpontosabb korrajzot adják. Mindezt ráadásul nemcsak prózában, hanem lírában is meg tudta fogalmazni. A Föld, föld versbetétjei, vagy az 1956-os Mennyből az angyal című verse ennek talán legjobb darabjai.

Márai önvádja valójában nem más, mint végtelen hazaszeretete. Sajnos a magát nemzetinek nevező oldal képviselőinek többsége ma sem tudja felismerni, hogy egy igazi patrióta nem arról ismerhető meg, hogy isteníti hazáját, hanem arról, hogy fájnak neki országának disszonáns jelenségei. Mindez különösen érdekes Márai esetében, aki életének egy részét önként, másik részét kényszerből külföldön töltötte, miközben hazájától – pontosabban annak nyelvétől – elszakadni soha nem tudott.

Márai írásai sokszor kifejezetten prófétikusak, adott esetben évtizedekkel későbbi diskurzusokat előlegeznek meg. A felszabadulás-megszabadulás-megszállás kérdésben például naplójában és a külön ennek szentelt „Szabadulás” című elbeszélésében olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyekre a magyar értelmiség még az 1990-es években sem volt teljesen fogadóképes. Sok megjegyzése ezért a történettudomány számára – amely bizonyos kérdésekben jelentős fáziskéséssel érte őt utol – egyfajta tükröt is tart. Ablonczy Balázs megfogalmazásában: „Márai meglátásainak jelentős része nemcsak, hogy tűpontos, sokszor egyenesen váteszi. Szülővárosa, Kassa visszacsatolása kapcsán az öröm mellett pontosan látja a korabeli csehszlovákiai és magyarországi rendszer különbözőségeit, az érkező anyaországi tisztviselők arroganciáját, a türelmetlen korszellemet. Jól látja meg, hogy a berendezkedő magyarországi kommunizmus számára (legalábbis eleinte) miért kínos az 1919-es Tanácsköztársaság emléke, és a kortárs történetírást jóval megelőzve jelzi azt, hogy a magyarországi holokauszt és az antiszemitizmus nem egyszerűen a nemzetiszocializmus programja volt, hanem a magyar társadalomban komoly gazdasági és szociális érdekek fűződtek hozzá. És nem fél a meglepő gondolatkísérletektől sem: a vitézi rendről közölt eszmefuttatása (amelyben létrehozását jogosnak és megalapozottnak fogja föl) minden bizonnyal meghökkenti majd olvasóját. Ugyanakkor azt is jól látja, hogy mi lett a szervezetből. És a belsőleg vállalt elitista konzervativizmusának könyörtelen (és valószínűleg igaz) eszmefuttatása a cselédség helyéről és szerepéről a magyarországi totalitarizmusok létrejöttében szintén megér némi mélázást.”[9]

Ehhez csak egyetlen gondolatot tudok hozzátenni. Márai „keresztény középosztály” tárgyú megjegyzései már 1950 előtt is kiemelték ennek a csoportnak atavisztikus, retrográd vonásait. Márai saját értelmezésében belülről kritizált, tehát magát sem vonta ki teljesen az önvizsgálat alól. Hozzá kell tennem, hogy Márai természetesen megemlíti mindig azt is, hogy az említett középosztálynak nem csak ilyen, hanem pozitív tulajdonságai is vannak. Emellett arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a rendszer „karikatúra”-jellegét nem az egész társadalomra, hanem csupán a hatalmi elit bizonyos vonásaira vonatkoztatta. Az 1944-es év haláltánc eseményeiért elsősorban a középosztályt teszi felelőssé, és ebben sem téved.

Kassa visszatérését ünneplő képeslap (Forrás: http://www.regikepeslapok.eoldal.hu)

 

Inkonzekvens Márai

Kifejezetten félrevezetőnek tartom azt a hozzáállást, amely Márai munkái kapcsán azt fejtegeti, hogy azzal minden és annak ellenkezője is igazolható. Ez ugyan igaz, de nem vezet sehová, mivel egy ilyen állítás sok fontos mű kapcsán, például a Bibliával szemben is megfogalmazható. Egy irodalmi (illetve bizonyos mértékig egy elméleti szándékkal írt történelmi) mű esetében szerintem elsősorban az a döntő, hogy a teljes szöveg milyen kontextust teremt, és az egyes állítások is csak ebben a kontextusban értelmezhetőek. Márai természetesen nem történeti munkát akart írni. Feltehetően nem érdekelte, hogy amit ír, azt az utókor hová fogja sorolni. Az azonban biztos, hogy műveiből elég pontosan rekonstruálható az a világkép, amely politikai nézeteit meghatározta.

 Érdekes módon a politikai paletta ellentétes oldalain helyet foglaló szerzők egyaránt fontosnak tartották kiemelni, hogy Márai értékítéletei nem konzekvensek. Rajcsányi Gellért szerint: „Kassa nagy szülöttjében az a zseniális, hogy bármelyik politikai-kulturális oldal bármikor előveheti valamelyik idézetét, hogy azzal támassza alá mondandóját. Balosok a jobbos-ekézést, ateisták a keresztényezést, jobbosok a kommunistázást, zsidófalók a zsidózást. Bezzeg már a Márai is megmondta, ugye! – mondják mindahányan.

Bloggerek, mikrobloggerek, fórumozók, kommentelők segítségére sietve most összegyűjtjük az alap, jól ismert ordas Márai-közhelyeket és néhány szinte ismeretlen, politikailag mélységesen inkorrekt Márai-megmondást – mit megmondást! dühödt és végletes kritikát a társadalom jelentős rétegeiről. Magyarok, nők, zsidók, svábok, keresztények, kommunisták, homoszexuálisok, horthysták és sánták mind megkapják a magukét. Igaz, Márai a legkarcosabb, legőszintébb véleményeit a naplóiban írta meg; míg – különösen sikeres, nagypolgári életet élő író korában –  az eleve közlésre szánt írásaiban jóval finomabban fogalmazta meg értékítéletét.”[10]

Rajcsányi azzal nem foglalkozott, hogy magyarázatot fűzzön ezekhez az inkonzekvenciákhoz, a politikai tér másik oldalára sorolható Révész Sándor viszont megpróbálkozott ezzel, és lesújtó véleményre jutott:Miként lehetséges, hogy a magyar szellemi élet ilyen széles közmeg­egyezéssel túlértékel egy ennyire inkoherens írásfolyamot, amelyben mindenki bőséggel találhat számára tökéletesen elfogadhatatlan, mi több, gyű­löletes mondatokat? Ezt a Naplót egy nagyon bizonytalan ember vezette, aki bizonytalanságát sok hatá­rozott, de ellentétes értelmű állításban oldotta fel. Hogyan lehet a magyar szellemi élet a Napló szelektív befogadásában és egyáltalán Márai nézeteinek szelektív tudomásulvételében ennyire egységes? Ennyire eltökélt? Ennyire eltökélten vak?”[11]

Márai inkonzekvenciáit lehet vizsgálni, de félrevezető, ha Márai irodalmi és történelmi értékét abból vezetnénk le, hogy a naplójában, illetve naplószerű írásaiban[12] található inkonzekvenciákat túlértékeljük. Ennek több oka is van.

Egyrészt Márai említett műveiben nem azzal a szándékkal írt, hogy politikai programot adjon. Nyilván gondolt művei kiadására – erre több helyen utalást is tesz –, de ő nem akart más lenni, mint egy magyar író, aki adott esetben röpiratot is ír a nemzetnevelés ügyében. Másrészt Márai visszás mondatai, amelyek antiszemita vagy homofób jellegűek, nem állnak össze koherens rendszerré. Ír ugyan néhány helyen rosszul hangzó általánosításokat, és lehet ezeken rugózni, mint ahogyan a polgári Márait nem kedvelő, harmadik utas nézetekért lelkesedő Beke Albert teszi, aki az író életművében legnagyobb megelégedésére 59 antiszemita kitételt mutat ki (amelyek többségével egyébként rögtön lelkesen azonosul is, bizonyítva ezzel, hogy sem ő, sem Márai nem lehet antiszemita).[13] Az effajta kisiklások azonban szinte kivétel nélkül naplóiban találhatóak – amelyeket nem a nyilvánosság elé szánt. Ráadásul Márai mizantrópiára hajlamos volt, magyarán könnyen írt olyanokat bármilyen csoportról, amely utálatként értékelhető. Magyarokról is. Sőt az emberekről is általában. Ebből ezért nem vezethető le semmilyen „anti” ideológia.

Összefoglalva: Márai értékítéletei csak látszólag inkonzekvensek. Írásaiban mindig a gyengébbek mellé állt. Kortársaihoz képest sok esetben jóval pontosabb ítéleteket mondott ki. Ha van a „jobboldali magyar polgár” figurájának rokonszenves változata, akkor azt ő testesíti meg. Történeti forrásértéke éppen ezért rendkívüli. Kár, hogy sem az irodalomban, sem a politikában nem talált sok követőre. Az pedig Márai szerencséje, hogy nem élte meg az általa csak „karikatúra” névvel emlegetett neobarokk jelenségek részben állami szintű reinkarnációját.

Ungváry Krisztián




[1] Grimmelshausen munkája 1669-ben jelent meg először, magyarul sajnos még nem adták ki. Írója fiatalon találkozott a háború borzalmaival, 17 éves korától katonaként élte át a harmincéves háborút.

[2] Érdeklődőknek elsősorban Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Budapest 2010 Nyitott Könyvműhely című munkáját ajánlom.

[3] Helmut Kohl német miniszterelnök mondása, amelyet először 1984. január 24-én mondott az izraeli Knesszetben annak kapcsán, hogy ő életkorából adódóan (1930- ) nem lehetett kitéve a nácizmus kísértéseinek.

[4] Ablonczy Balázs: Harmincöt sor a polgárságról. Márai Sándor: Hallgatni akartam. Heti Válasz, 2013. augusztus 29.

[5] Az ilyen értékítéletei, amelyek az ekkor már elkezdődő kolhozosítás miatt halálosan pontosak voltak, teljes mértékben szembeállította őt a népiekkel.

[6] Ha nem is igaz, de találó (olasz szólás).

[7] Márai Sándor: Hallgatni akartam, 1949. április 5., 160.o.

[8] Márai: Napló 1945–57, Budapest, 10. o.

[9] Ablonczy Balázs: Harmincöt sor a polgárságról. Márai Sándor: Hallgatni akartam. Heti Válasz, 2013. augusztus 29.

[11] beszelo.c3.hu/cikkek/az-antimindenes?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201402

[12] Ide tartozik a Hallgatni akartam… mellett a „Föld, föld” című kötet is.

[13] Beke Albert: Márai Sándor a magyarságról és a zsidóságról. Szenczi Molnár Albert Társaság, Budapest 2002. A kötettel kapcsolatos kritikára lásd Révész Sándor idézett munkáját.

 

Tekintse meg a témához kapcsolódó pályázatunkat!

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.