Ugrás a tartalomra

A túlértékelt József Attila helyett olvassunk Kosztolányit

A magyar irodalom talán legismertebb születésnapi verse József Attiláé. A Születésnapomra összegző írás, játékos rímeivel hamar az ember fülébe mászik. A költő egy végletekig komoly játékot űz sorsának mélypontjaival, a köszöntő szenvedéstörténetté válik, a vers öntudatos kijelentéssel zárul: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!”.

József Attila jóslata valóra vált. Életműve megkerülhetetlen része a magyar irodalmi kánonnak, a kerettantervnek. Költészete egyetemi tananyag, szakdolgozatok és zárthelyi dolgozatok születnek belőle, miközben a szerző konkrétan és elvontabb értelemben is szoborrá, utcanév-táblává és művelődési intézménnyé vált. A költő valóban egész népét tanítja. Mire is?

A versekben megszólaló hang főleg az olvasó együttérzésére apellál. A lírai én sajnáltatja magát, és miközben a nép empatikus fia meghatódik sorsán, főleg a szegény, szerencsétlen költőre gondol, akinek „havi kétszáz sose telt”. Számos olvasó ilyenkor magára ismerhet, hiszen mindenkinek az életében adódhatnak olyan szakaszok, amikor alig tud kijönni a hónap végéig. A szenvedéstörténet közös tapasztalattá válhat, a közös fájdalom és annak művészi kifejezése pedig a ráismerés mellett esztétikai élményt is nyújt. Lásd, milyen szépen megírta szenvedését a költő – mondhatjuk teljes joggal. S ezek között a versek között gyakran elsikkad az Óda életszeretete, a létezés naposabb, csillámló sziklafalon felismert oldalának hangsúlyozása, a megélt pillanatok boldogságának kiemelése.

Az együttérzés miatt nehéz kritikával fordulni József Attila életművének nagy részéhez. A költő halála előtt is keveseknek sikerült, utána pedig igazán senkinek. Pedig a József Attila-költemények jelentős része az olvasó sajnálatán kívül arra a felismerésre épít: az én életem azért nem ilyen szerencsétlen. Alig-alig bukkanunk boldog, megnyugtató pillanatokra, hacsak nem a korai költemények közül szemezgetünk (például a Kertész leszek sorait). Bár akkor is kiábrándultan állapíthatjuk meg: a költőnek ez sem sikerült. József Attila költészete „lehúz, altat, befed”, a depresszió alig észrevehető permetét hinti a magyar Ugarra, ahol soha nem akar kicsírázni a boldogság. A boldogtalanságból növő gizgazok mindig elfojtják annak lehetőségét.

József Attila az egyik legkeményebb kritikát éppen a vele egy napon (április 11-én) született Márai Sándortól kapta, aki Szindbád hazamegy című regényében a címszereplő és annak barátja segítségével mond a polgári visszafogottság ellenére gúnyos, pikírt hangnemben ítéletet a fiatal pályatárs poétikájáról:

„Artúr híres volt emlékezőtehetségéről, s arról a sajátos képességéről, hogy minden magyar verset betéve tudott. Most csak alázatosan kérdezte:

–        Ne mondjam el inkább a Gondolatok a könyvtárbant? Végeznék vele, amíg átjutunk a hídon.

–        Nem – mondta Szindbád – Nem szabad elmaradni a kor szellemi mozgalmaitól. Szavalj csak Attilától valamit.

–   »Hosszú az Úristen – mondta Artúr, keservesen nekifohászkodott, mint aki tehetetlenül teljesíti egy kényúr parancsait – s rövid a szalonna. « Így kezdődik egyik verse.

–        Szép vers – mondta Szindbád, s elismerően bólintott. – Férfias vers, és magyaros. Főként az tetszik, hogy szalonnáról is szó van benne.”

József Attila 1928-ban írott Hosszú az Úristen című verséből idéz Szindbád az 1940-ben megjelent regényben, aki végül a tokaszalonnában hamarabb megtalálja a költészetet, mint Attila soraiban. Az ehhez hasonló, esztétikai alapú József Attila-verskritika hiánya olyan művekről terelheti el a figyelmünket, mint például Kosztolányi Dezső Most harminckét éves vagyok című verse. Pedig a harminckettedik életévet megéneklő két költői mű közül utóbbi jóval izgalmasabb esztétikailag, mint túlértékelt társa. Amíg József Attila főleg az életben elszenvedett sérelmeit összegzi, addig Kosztolányi perspektívája éppen ellentétes a Születésnapomra alaphelyzetével:

 „Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
vártam.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel veri a nap,
és lassan
megyek fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kékes, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorran
a lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.

Ha haldoklom, ezt suttogom.
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshová
pártolt.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel verte a nap,
és lassan
mentem fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kék volt, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng.
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
a lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.”

A kisímult arcú Kosztolányi Dezső és a zaklatott tekintetű József Attila

A Születésnapomra című vers méltatlanul maga mögé utasította a Most harminckét éves vagyok címűt. Pedig mindkettő „életes” darab. József Attiláé túlélni tanít, megmutatja, hogyan lehet minden nehezítő körülmény ellenére talpon maradni, majd szoborrá nemesedni, meghaladhatatlan irodalomtörténeti ténnyé válni. Kosztolányi Dezsőé élni tanít, felvillantja, hogyan néz ki egy polgári jólétben alkotó harminckét éves költő boldog pillanata. Ez a jelek szerint nem túl megnyerő az olvasónak, hiszen nincs benne együttérzést kívánó szenvedés, nincs benne a bugyutaság határát súroló, álnaiv poétikai játék. A feledhetetlen nyári délután, a nyugalom, az elégedettség, a csendesség népszerűtlen téma a versolvasók körében. Mint ahogy az a formai bravúr sem túl elismert, ahogy Kosztolányi Dezső az ismétléssel bánik a József Attila-vers játszadozásnak is kellemetlen rímfaragásaival szemben.

A Márai-regény megjegyzéséhez visszatérve: József Attila csak azt látja, hogy rövid a szalonna. Ezzel szemben Kosztolányi Dezső arra figyel, milyen finom az a kevés szalonna. S ha végül József Attila egész életművét mérlegre tesszük, erős általánosítással azt is megállapíthatjuk, hogy alapvetően az együttérzésre, önsajnáltatásra épül költészete. Ennek ellenére irodalomtankönyveinket, idézeteinket és kedvenc verseinket tekintve mi mégis inkább a rövidebb, íztelenebb szalonnából falatozunk. Csak remélhetjük, hogy idővel változik az ízlésünk.

Boldog Zoltán

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.