Őrületet zengj nékem, múzsa!
Az irodalom könnyűvé vált, hiszen ma sokan írónak gondolják magukat. Az őrület és a zsenialitás határa nehezen jelölhető ki. Többek között erről beszélgettek Szegeden a Filozófia Hosszú Éjszakáján.
A Lábjegyzetek Platónhoz című társadalomtudományi konferencia előestéjén, annak mintegy bemelegítéseként május 14-én, szerda este 8 órakor, a Grand Caféban került sor a Filozófia Hosszú Éjszakájára. Az est vendégei két beszélgetést hallgathattak meg: az első az irodalmi és filozófiai alkotásról, míg a második az őrület és a zsenialitás kapcsolatáról szólt.
Az első beszélgetés moderátora Sutyák Tibor, az SZTE BTK Filozófia tanszékének egyetemi docense volt, beszélgetőtársai pedig Módos Ádám, Hámori György és Herczegh Máté, a tanszék Phd-hallgatói. Remekül összeillett a hely és a beszélgetés: a kiülők feszültségét mintegy aláfestette a terem sajátos bája, a diszkréten tolakodó ajtónyitódás-csukódás. Ám hamarosan megnyugodott mindenki, és végre a beszélgetésre figyelhettünk, melynek első, főbb témája a hallgatói érdeklődés megváltozása volt. Sutyák Tibor saját megfigyeléséről beszélt, miszerint régebben filozófusnak, ma írónak gondolják magukat tanítványai, ráadásul idő előtt. Hámori György a szűrő nemlétével reagált, az irodalmi színterek átalakulásával, míg Módos Ádám, továbbfűzve a gondolatot, az irodalom könnyűvé válásával. Ennek kapcsán felmerült, hogy a hallgatók miért nem a képzőművészetben élik ki alkotásvágyukat – de erre nem kaptunk választ. Mint megtudtuk, Herczegh Máté szépirodalmi törekvéseinek a filozófiai tanulmányok szigorúsága szab teret – innen könnyű volt átugrani filozófia és irodalom kapcsolatára, amely a beszélgetés résztvevői szerint egyrészt feszültséggel teli, másrészt eleve meglévő egymásmellettiség. Irodalom és filozófia egymás feltételei (Herczegh Máté), kölcsönös menekülő utak (Hámori György) – ám az utóbbi nem jelenti a két létforma alá-fölérendeltségét (Sutyák Tibor), az előbbi pedig nem vág rendetlenséget a rendben, a műfajok elkülöníthetőek (Módos Ádám). Az utolsó részben az egyetemi intézményrendszer elnyomó hatásáról folyt a szó: vajon az egyetemi légkör uniformizáló hatása az oka a hallgatók „maszek” íráskényszerének? A felek azonban itt elfáradtak, átadták a teret a közönségnek, majd rövid szünet következett. A beszélgetés érdekes, ám elképesztően ritmustalan volt, vagy inkább ritmustalanságában érdekes.
Egy modern lábjegyzet Platónhoz (Forrás: blog.starweb.hu)
A második beszélgetés moderátora Módos Ádám, résztvevői pedig Sutyák Tibor, Gyenge Zoltán, az SZTE BTK Filozófia tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára és Szendi István, az SZTE ÁOK klinikai pszichiátere voltak. Megjegyzendő, hogy Szendi István az asztaltól és beszélgetőtársaitól feltűnően távol ült le, ez talán bevallott fáradtságával volt magyarázható, hisz klinikai ügyelet után érkezett az estre. A beszélgetés előtt rövid részletet tekinthettünk meg Szász János filmjéből, a Csáth Géza írásaira épülő Ópiumból. Ezután a moderátor az előző beszélgetés fogalmi tisztázatlanságát elkerülendő az őrület és a zsenialitás definiálására hívta partnereit. Szendi István, mint „kakukktojás” saját tudományága körülhatárolatlanságára figyelmeztetett, Sutyák Tibor pedig az őrületet mint nem konkrét, de jelenlévő, állandóan változó fogalmat mutatta be – szerinte a zsenialitás is használhatatlan küszöbfogalom, de sokkal inkább nyomozható. Ez 19. századi örökség, mondta, mára viszont elaprózódott a kifejezés, főleg Einstein után. Az IQ és a zsenialitás lehetséges kapcsolatán hamar túlléptünk, Gyenge Zoltán viszont az őrület konzekvenciájára, az őrült individuális, ám teljes világára figyelmeztetett. Szendi István a kreativitással kapcsolta össze a zsenialitást, amely az előbbi folyamatosságának egy pillanata. A fogalomtörténetet vizsgálva: a géniusz elragadtatott, kívülről daimón által irányított, míg az idiótész és a zseni inkább kivonuló, önmagára építő. Gyenge Zoltán itt a filozófia mint határfogalom használatát javasolta normális és kevésbé normális között, Thalész történetére hivatkozva.
Befejezésül a betegség- és zsenialitásdivatról, az őrült- és zsenikultuszról volt szó. A beszélgetés végén ismét filmrészlet következett, Mick Davis Modigliani c. művének egy jelenete, ahol Modigliani, Picasso, Utrillo és társaik dolgozószobájába pillanthattunk be, kemény, odaillő háttérzene kíséretében, gyors váltásokkal – a jelenet, mint abban utána megegyeztünk, az őrült-zseni tipikus figurájáról szólt. Revelatív volt, jól zárta le a beszélgetést – főleg, ha az ember épp közben itta meg a söre maradékát.
Szabó Ferenc
