Ugrás a tartalomra

Szalonna a Logodi utcában

Avagy miről is beszél ez a faszi?

 

„…ő tanított meg énekelni, hazudni és verset írni…”

(K. D.)

„Én egész népemet fogom

nem középiskolás fokon

taní-

tani!”

(J. A.)

 

Az Irodalmi Jelen esszé rovatának nemrégiben megjelent A túlértékelt József Attila helyett olvassunk Kosztolányit című, figyelemfelkeltő – ezzel együtt pedig leplezetlenül ízlésfinomító szándékkal papírra vetett – szerkesztői bejegyzését az arc nélküli közösségi hálón a „baromság” kommenttel illettem, amiért ezúton is elnézést kérek az érzékeny szerzőtől, de amit ezúton is fenntartok, mindenféle személyeskedéstől mentesen; hiszen nem magához a szerzőhöz szólt ez az igencsak visszafogott lábjegyzet, hanem ahhoz a szövegben megképzett, szelíden agitatív faszihoz, aki mindezt leírta, s akinél nem az első esetben kiemelt szempont a hatásvadászat az átgondoltság ellenében.

József Attila mint Batman, Kosztolányi Dezső mint Superman

(Forrás: http://heroesofspenot.tumblr.com)

Ha az esszé eredeti jelentéséből indulunk ki (kísérlet, mérlegelés), akkor a szóban forgó cikk még a látens műfaji követelményeknek sem tesz eleget, mivel a kísérleten túl a mérlegelés műveletei csak nyomokban látszanak megjelenni benne, bizonyos pontokon pedig olyan provokatív aránytévesztésekkel találkozunk, amelyek mellett nehéz szó nélkül elmenni…

A szöveg alapját képező összehasonlító „elemzés” Kosztolányi Dezső Most harminckét éves vagyok, illetve József Attila Születésnapomra című versét vizsgálja.  Az értelmezés során az utóbbi életmű az olvasói „együttérzés” által táplált, önsajnáltató szenvedéstörténetként tűnik föl, míg az előbbi költői korpusz a boldog pillanatok „életes” megörökítője lesz. „József Attiláé túlélni tanít, megmutatja, hogyan lehet minden nehezítő körülmény ellenére talpon maradni, majd szoborrá nemesedni, meghaladhatatlan irodalomtörténeti ténnyé válni. Kosztolányi Dezsőé élni tanít, felvillantja, hogyan néz ki a polgári jólétben alkotó harminckét éves költő boldog pillanata. Ez a jelek szerint nem túl megnyerő az olvasónak, hiszen nincs benne együttérzést kívánó szenvedés, nincs benne a bugyutaság határát súroló, álnaiv poétikai játék.” – olvashatjuk az egyébként szövegközeli elemzéstől tartózkodó, kisajátított részleteket lobogtató, légből kapott sorokat, amelyek sajnos nem maradnak meg a gondolatkísérlet szintjén. „A feledhetetlen nyári délután, a nyugalom, az elégedettség, a csendesség népszerűtlen téma a versolvasók körében.” Vajon honnan tudhatja – a jelek szerint széles körben és sokrétűen – tájékozott szerző, hogy milyen tematika és stílus népszerű a versolvasók körében, és honnan veszi azt a már-már néplélektani megalapozottságú vélekedést, miszerint az a túlélés-elv lenne J. A. egyik legfőbb „tanítása”, amit a szánakozó magyar olvasótábor megigézve/megvezetve preferálna?

Egy helyen – a József Attila-féle alkotásmechanizmusokat érintő kritikai él kiélezése végett – Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényének egyik parodisztikus párbeszédét idézi a szerző. „…Szavalj csak Attilától valamit. / – Hosszú az Úristen – mondta Artúr, keservesen nekifohászkodott, mint aki tehetetlenül teljesíti egy kényúr parancsait – s rövid a szalonna. Így kezdődik egyik verse. / – Szép vers – mondta Szindbád, s elismerősen bólintott. – Férfias vers, és magyaros. Főként az tetszik, hogy szalonnáról is szó van benne.” Majd a következő kiegészítéssel él: „József Attila 1928-ban írott Hosszú az Úristen című verséből idéz Szindbád az 1940-ben megjelent regényben, aki végül a tokaszalonnában hamarabb megtalálja a költészetet, mint Attila soraiban.”

Véleményem szerint Márai (Szindbád?) „esztétikai alapú verskritikája” valószínűleg nem a József Attila-i verseszményt, hanem a Krúdy által kialakított kulináris esztéticizmust hivatott gúnyosan, és persze szeretettel érzékeltetni. Vajon tényleg ez lenne „az egyik legkeményebb kritika” a költővel szemben – ráadásul attól a Máraitól, aki rendkívül nagyra tartotta a vele „egy napon született fiatalabb pályatárs” műveit? És valóban az önsajnálatra és a szánakozás önkéntelen befogadói reflexeire épül J. A. költészete? Nem inkább a szenvedést szublimáló, az önsorsrontást öngyógyítással (az írással) kezelő, a világhiányt betöltő költészetről van szó, a helyenként zavaróan felszínes és narcisztikus Kosztolányi-költeményekkel szemben, melyek álságosságát a költő többek közt a mottóban is citált Esti Kornél-szövegekben leplezi le? Az ízléstelenség határát súroló, bulvár-jellegű, szövegbe ékelt képaláírás – A kisímult (sicc!) arcú Kosztolányi Dezső és a zaklatott arcú József Attila – csak fokozza azokat a fentebb említett csúsztatásokat és mellényúlásokat, amelyek komolytalanná teszik a mérlegelő kísérlet látszatát is. (Persze, ha valamelyik kitétel vagy a képaláírás viccnek volt szánva, merőben más a helyzet…)

A végkövetkezés talán önmagáért (pontosabban önmaga ellen) beszél. „József Attila csak azt látja, hogy rövid a szalonna. Ezzel szemben Kosztolányi Dezső arra figyel, milyen finom az a kevés szalonna.” Egyrészt a Logodi utcában igencsak ritkán lehetett rövid a szalonna, de ez majdhogynem lényegtelen. Másrészt J. A. miért csak azt látná, hogy rövid a szalonna, miközben arra is figyel, hogy „hosszú az Úristen”? (Nem részletezem…) És egyáltalán: miért lenne „ízetlenebb” a „rövidebb szalonna”? Lehet, hogy Krúdy Gyula bácsit kéne visszahívni a szent, megunt életbe, ide az irodalmi jelen(téktelenség)be, hogy tegyen rendet szalonnaügyben, de szellemidézésre nem vállalkozhat ez a rövid szöveg (sem). Márai talán képes lenne rá, de inkább ne idézzük meg őt se feleslegesen.

József Attilának nem a szoborba merevedés és az intézményesülés volt a célja, de nem is a közösség krokodilkönnyeitől várta saját szánalmas megdicsőülését, Kosztolányi pedig nem csupán az élet gondtalan idilljeit foglalta versbe, hisz sebnyalogatott ő is rendesen. Mellesleg mindkettejüknek olykor kisimult, olykor pedig zaklatott ábrázata volt. (Azt hiszem, ha olvasnák a róluk szóló összehasonlítást, az utóbbi tükröződne az arcukon.) Mert a középiskolás fokon innen és túl is érdemes mérlegelnünk, mielőtt kísérletezni (énekelni, hazudni, verset írni, taní-tani stb.) kezdünk…

Papp Máté

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.