„A Kádár-rendszer olyan volt, mint a régi vonatkupék”

Helyszíni

A decemberi lapszám a „kávéházi” asztalon várta az érdeklődőket, többek között Böszörményi Zoltán, Kukorelly Endre, Térey János, Tőzsér Árpád verseivel, Balázs K. Attila, Molnár Lamos Krisztina, Nagy Zopán, Sárközi Mátyás, Szőke Imre Mátyás prózájával; Payer Imrét pedig élőben hallgathattuk és láthattuk – és ő mesélt, versben, kötetlenül egyaránt.

 

A decemberi lapszámbemutató vendégét Mányoki Endre azok közé a „magánzók” közé sorolta, akik maguk teremtik meg különféle csoportok esztétikájához, ideológiájához nem sorolható, egyedi világukat. Ez már önmagában izgalmas attitűd, hiszen a többség szeret valahová tartozni, a csoportélmény biztonságot ad. Hogy azok is behatóbb képet kapjanak Payer Imre költői világáról, akik a jelenlévők közül esetleg még nem ismerik a kortárs irodalmi életnek ezt az egyszerre kedves-bohém, ugyanakkor rendkívül mély, olykor felforgató gondolati líráját művelő figuráját, Mányoki felolvasta a Szezám, tárulj! című ars poeticáját. „A vers: varázsige. Olyan, mint a Szezám-tárulj az Ezeregyéjszakában. Mindig úgy hat, mintha éppen akkor születne, amikor olvassák, hallgatják, akkor is, ha több ezer évvel ezelőtt alkották volna. Mert a vers – az igazi költemény értelmében használom a szót, nem verstanilag – nem dokumentum, nem monumentum. Nem emlékeztet, nem tolmácsol valami másról. Nem a virtuozitás teszi, nem a versformák kicentizése. Azok már következményei valaminek, együtt járnak azzal, elválaszthatatlanok tőle.” 

Imre is hozzátette a magáét versben, az Akkor és most című költeménnyel szemléltette jelenlegi borús hangulatát. Mint kommentárjában hozzátette: a Kádár-rendszer és a jelenlegi éra összehasonlítását írta meg benne. A múlt és a jelen összevetésének szellemében választotta a további két költeményt is, a Darálót és a Száraz, préselődött című verset. „Hát ez az én közéleti költészetem, ez most divatos műfaj” – jegyezte meg Imre félig tréfásan, de valóban csak félig, hiszen a versei kőkeményen a jelenvalósággal szembesítenek – magyarázta. „A Kádár-rendszer kicsit olyan volt, mint a régi, lerobbant vonatkupék, de az egészben volt valami meghittség” – mondta Imi még az élőszóban is találó lírai képpel élve. Aztán megvallotta: ez a mostani túlszabályozott, megvilágított, fegyelmezett világ nem az ő világa. A reflektor- és neonfényben úszó üzletek, épületek épp az átvilágítottság feszengését hívják elő benne, a kínosan ható szüntelen elvárásokat. 

Payer az öltözködést hozta példának a múlt és a jelen (immár prózai) összehasonlításában: régen ismeretlen volt, hogy „dress code-ok” szerint járjunk, teljesíthetetlen elvárásoknak feleljünk meg, „sokkal nagyobb lazaság volt, mint ma” – fogalmazott Imi. Ezzel együtt a szabadság szerinte csak álom – nincs olyan, hogy szabadság. „Az ember nem szabad, csak az isten” – tette hozzá elgondolkodva.

Mányoki Endre vitába szállt Payerrel, mi több, „megvédte” verseit magától a költőtől, mondván: Payer versei nem a Kádár-rendszer utáni nosztalgiáról szólnak. A mai világot mutatják meg annak vázszerkezetében, csontozatában. Imre azért kitartott amellett: sokkal jobban lehetett élvezni az életet a nyolcvanas években, mint napjainkban. Mányoki inkább sztereotípiák megtestesülésének látja e nosztalgiát, amiben kétségkívül van igazság, de az korjelenség volt – a hatvanas, hetvenes évek bandázásai, az úton levés, a hippikorszak, a nagy szabadságélmények nem fognak többé visszatérni, a világ végérvényesen megváltozott. De hogy jelezze, érti, miről beszél a nála valamivel fiatalabb költő, Mányoki felidézte az irodalmi élet aranykorát, a tömegek érdeklődése mellett megrendezett irodalmi esteket, a lakásbulik korszakát; amikor Petri egy albérletben végződő szegedi est után még hajnalban, félrészegen is a jelenlévő fiatalok lelkes faggatózására válaszolgatott, hogyan lehetne jobbá tenni a KISZ-t.

Szemléltetve, hogy Payer Imre versei mitől tárgyias költemények, Mányoki felolvasta a Vasmágia sejtelmes-sötét, pinceszagú világot megjelenítő sorait, majd az Ani bátya című, versben elbeszélt családi krónikarészletet. Mint Mányoki fogalmazott, „a léthelyzetből a vers a létezéshez való viszonyulást szerkeszti meg” – e két költemény erre jó példa. És hogy mennyire más horizonton mozog néha az olvasói képzelet, valamint a mű ihletéül szolgáló élmény, arra jó tanulságul szolgált Imi kommentárja, melyet a Vasmágiához fűzött. E gépház-képzeteket előhívó vers ugyanis egy konditermi élmény hatására született. „Én is belevágtam nemrég” – mesélte Payer, hogy miként keveredett egy tarfejű izompacsirtákkal telezsúfolt, izzadság- és fémszagú, csupa-vas edzőterembe. „Biztos, hogy ők is ugyanazt érezték, mint én; a különbség, hogy én verset írtam róla – mondta Imi. – És ez a vers sokkal jobban beszéli el a valóságot, mintha újságíróként megyek oda, és jegyzetelek a terem látogatottságáról, vendégeiről, gépeiről. Az nem szólt volna semmiről, ez a vers viszont elmondja az igazságot” – bontotta ki ars poeticáját immár egy konkrét művön keresztül Imre. 

Válaszképp Mányoki Endre felolvasta Payer Pollágh Péterről írt kritikájának egy részletét, kiemelve néhány idézetet. „A világban nincs objektivitás. (…) A lírai én és a világ összemosódik.” „Hát erről van szó” – foglalta össze a szerkesztő azt, ami szerinte Payer költészetének velejét adja. Ezzel már Imre is egyetértett, s ily módon nyugvópontra jutott a költő és szerkesztője közötti vita, amelynek – eltérő nézőpontok ide vagy oda – sok-sok jó Payer Imre-verset köszönhettünk már az Irodalmi Jelenben.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése