Valentin Lustig: A hadnagy elvtárs piramisa

Epika, Próza, Fűalatt

Valentin Lustig 1955-ben született Kolozsvárott. 1974-ben szüleivel együtt kivándorolt Izraelbe.

Festőnek tanult a Firenzei Művészeti Akadémián. 1983 óta Zürichben él és alkot, expresszív, szürrealista képei nemzetközi elismerésnek örvendenek.

Egyetlen könyve, a Piramida lui Mulgăreanu (Mulgăreanu piramisa) 1989-ben jelent meg egy dániai emigráns kiadónál. A Ceauşescu-rendszert, illetve magát a román diktátort maró gúnnyal kipellengérező kisregényt azóta sem adták ki.

Magyar fordítása nemzetközileg is premier. Közlésével Románia negyedszáz évvel ezelőtti véres adventjére és karácsonyára emlékezünk és emlékeztetünk.

 

 

 

 

VALENTIN LUSTIG                                                

 

A

HAD-

N A G Y

EL V T Á RS

P I R A M I S A

 

Fordította HUDY ÁRPÁD                       

 

 

 

 

1. rész

 

Ajánlom ezt az elbeszélést Apostolescu kapitánynak,

…valamint a többieknek.

 

 

Prológus

 

Hideg, nyirkos decemberi este volt…

           

Alois Kratzschutz bőrgyógyász éppen bezárta magánrendelőjét, és kilépett, hogy rövid sétát tegyen a karácsonyi ünnepekre kidíszített városban. Körülötte a járdán tetőfokára hágott a vásárlási nyüzsgés, frissen beszerzett ajándékok alatt roskadozó emberek húztak el mellette futólépésben, mint valami versenyautók. Nehéz megmondani, hogy csak egy múló rosszkedv meghatározhatatlan, homályos kisugárzása volt-e: tény azonban, hogy Alois Kratzschutz egyszeriben valami ádáz, agresszív és állati önzést vélt felfedezni a belváros fényűzően kivilágított kirakatai előtt vonulók arckifejezésében. „Micsoda ostoba rohanás! Ó, nyakló nélküli fogyasztás orgiája… De hát hol van az Ember ebben az arrogáns maskarádéban, ahol minden dolgok mértéke a pénz? Az egyszerű, eleven ember, reményeivel és csalódásaival, szerelmeivel és vereségeivel, örömeivel és ekcémáival?” A bőrgyógyász megállt néhány pillanatra, és kezével megpróbálta elhessegetni maga körül a természetellenes fényt, amelyben karácsonyfák lámpácskái fürösztötték kabátját. Még egy utolsó, szigorú pillantást vetett az utcára, és undorodva felkiáltott: „Nem, nem ez az igazi élet!”; majd elhagyta a nagy üzletek környékét. Pár perc múlva az állomás mögött járt, a Sihlen túl, egy kis mellékutcában, amely szintén nem volt teljesen mentes a karácsonyi láztól, de úgy tűnt, hogy sokkal szerényebben viseli.

 

Ott, egy garázs és egy trafik közé ékelve kis, külvárosi vendéglő állott. Biztos ösztöntől vezérelve Alois Kratzschutz átlépte a küszöbét. Az összes asztal foglalt volt, amin a kinti hidegre való tekintettel nem is lehetett csodálkozni, a pincérnő azonban mutatott neki egy széket az ajtó szomszédságában. A bőrgyógyász azonnal leült, és egy középkorú, borostás és már inkább ősz hajú férfival találta magát szemközt, aki a minden egyes korty értékét becsülők gondosságával hörpintgette sörét.

 

A Bratwurstra és sörére várakozván a bőrgyógyász szeme sarkából méregette asztaltársát. Nagyon levertnek tűnt, de szomorúsága dacára kimért méltóságot tudott kölcsönözni mozdulatainak, és ez azonnal megragadta Kratzschutzot, aki, felidézvén a belvárosban alig negyedórája szerzett kellemetlen tapasztalatait, elégedetten mosolygott. Nem volt nehéz szóba elegyedniük, mivel a másik szemmel láthatóan szerette volna kiönteni a lelkét egy türelmes hallgatónak. És így tudta meg a bőrgyógyász rövid idő alatt, hogy Ilie Cârlău – ez volt beszélgetőtársa neve – mesterségére nézve téglavető, szomorúsága pedig több, mint indokolt: ugyanis a zürichi téglagyár, ahol évek óta dolgozott, éppen most ment tönkre, és Cârlău a nyolcvanvalahány elbocsátott egyike.

– Egyedül vagyok, mint az ujjam, uram – mondotta Cârlău, józan belenyugvással ejtve ki szavait.  – Öreg, munka nélküli téglavető vagyok, akire senkinek sincs szüksége.

 

Alois Kratzschutznak eszébe jutott, hogy pár napja olvasott valamit az újságban a csődről. De a kis vállalat bezárásának hírét a Neue Zürcher Zeitung gazdasági oldalának szerkesztői mindössze három vékonyka sorra tartották érdemesnek… „Az emberek panaszkodnak, hogy a sajtó elbagatellizálja a nagy szerencsétlenségeket – gondolta a bőrgyógyász –, de hogyan állunk akkor a kicsikkel?” És nagy buzgalommal igyekezett kifejezni együttérzését, kerülvén az ilyen esetekben szokásos szemforgató megfogalmazásokat.

 

Időközben megérkezett a Bratwurst meg a sör, és Alois rendelt még egy kört mindkettőjüknek. Ilie Cârlău, aki hálásan nyugtázta a bőrgyógyász tapintatát, elmesélte neki,

hogy tizenöt évvel ezelőtt érkezett Zürichbe Erdélyből, ahol ugyanazt a mesterséget űzte a kolozsvári téglagyárban.

– Hát akkor, ha már úgyis munkanélküli, miért nem tér vissza Romániába? – kérdezte Kratzschutz, ám jóformán be sem fejezte a kérdést, máris megbánta, hogy feltette. De túl késő volt: Cârlău félretolta poharát, és pillanatra sem veszítve el egyszerre derűs és szomorú arckifejezését, azt mondta:

– Tudja meg, uram, hogy nem mindig könnyű elviselni azok türelmetlenségét, akik sohasem ízlelték a száműzetés keserű kenyerét. Én olyan drámai körülmények között hagytam el Erdélyt, amilyeneket Ön elképzelni sem tud, és ha inkább vállalom e bizonytalan egyedüllétet, jó okaim vannak rá, ám ezeket a szívben kell keresnie, nem a pénz rideg számításában.

 

A bőrgyógyász szégyenkezve követte meg, Cârlău pedig nemcsak nagylelkűen azonnal megbocsátott neki, hanem kötelességének érezte azt is, hogy megmagyarázza a múltjára tett utalásokat; ennek eredménye lett a remek mese egy valódi kalandról, amelyet a téglavető élt meg sok évvel ezelőtt szülővárosában, Kolozsvárott, és amely csodálattal töltötte el Alois Kratzschutzot.

 

De ne vágjunk elébe: egyelőre, míg Ilie Cârlău lehunyt szemmel elkezdte felidézni ifjúkorának álomvilágát, Alois Kratzschutz érezte, hogy nehézkesen ráereszkedik a boldogtalan Erdély tragikus ködképe, akár egy piszkos paplan…

 

 

 

 

Miként születik egy tégla

 

Felszállt az ember a nyolcas buszra, és tíz perc alatt a téglagyárnál volt. A Deportáltak nevet viselő utca nem volt leaszfaltozva: a pocsolyákra és kátyúkra fektetett deszkákon az autóbuszmegállótól egyenesen a főkapuhoz lehetett jutni. Amikor a külvárosi köd nem volt túl sűrű, már leszálláskor kivehető volt a hátsó kerítés mellett emelkedő agyagdombunk. És aki a hat óra húsz perces busszal érkezett, már hallhatta a kotrógép vidám zakatolását, míg mi, munkások, betódultunk a szélesre tárt, hívogató kapun. Az udvaron vártak bennünket a harmattól nedves csillék. Egyesek szíjjal hámba fogták magukat, mások inkább tolták a kocsit a domb lábáig, ahol hosszú fapadokra rakva várakozott ránk a friss agyag: és akkor kezdődött a tulajdonképpeni munka, és akkor kezdtünk el lassan-lassan ébredezni, hol egy tréfával, hol egy barátságos fricskával. Lassacskán kivilágosodott…

 

Pontosan nyolc órakor rövid dudálás adta hírül az Igazgató elvtárs érkezését; az első kocsik ekkor már meg voltak pakolva. A portás tisztelettudóan emelte kezét tányérsapkájához, mi pedig, messziről, megálltunk egy pillanatra, hogy lássuk, mint száll ki az Igazgató az autóból. Rövid, de gyors léptekkel, mellén a himbálódzó távcsővel a figyelőtorony felé vette útját.

 

…Akkor aztán nekiálltunk tolni! A frissen formázott téglákat el kellett helyeznünk száradni a három színben. Ez volt a legélvezetesebb rész: eleinte nehezen mozdultak azok az átkozott csillék, de amikor kicsit lendületet kaptak, nem is kellett már tolni őket, maguktól gurultak a sínen, egészen a színig. És akkor én például szerettem felkapaszkodni a rakományra, és olyan volt, mint egy vonat. Aztán mindenféleképpen szórakoztam, mondjuk úgy tettem, mintha aludnék. De igazából egész idő alatt rajta tartottam a kezem a féken, tudván, hogy az Igazgató elvtárs lát bennünket. 

 

A színekben két sorban álltak a fapolcok, csak a síneknek volt köztük hely. Oda robogtunk be teljes sebességgel a kocsik tetején kucorogva, amíg bele nem ütköztünk az előttünk lévőbe. Akkor aztán volt nevetés! Hogy szállt az ég felé a kacagásunk! Középen nem maradhattunk, mert folyton érkeztek az újabb és újabb kocsik, és a nyomás kilökött volna a színből a másik oldal nyílásán; nem volt más választásunk, fel kellett másznunk az állványzatra. A puha és nedves téglák röpdöstek kézről kézre, egészen az utolsóig, aki szépen elhelyezte őket egymás mellé száradni. A kiürült vagonok nem álltak ellen a nyomásnak, és maguktól kiröpültek, mi pedig futottunk másfelől, a rövidítésen, és újra befogtuk őket a dombnál, megint megpakoltuk, megint vonatoztunk a színig, és így tovább, a munka viharos és vidám ritmusában, mialatt a színek polcai apránként megteltek. A szorgalmas munkásnők dalolni kezdtek, mi zengtük rá a refrént, a röpdöső téglák suhogása volt a zenekar.

 

Pontosan tíz órakor megszólalt a csengő: a tíz órai szünet. Csak erre vártunk! Az oldalsó ablakocskákon át belevetettük magunkat a fűbe, amely magasra nőtt a kerítés mentén: direkt nem kaszáltuk le. Csináltuk, amit csináltunk, és tíz perc múlva újra szólt a csengő, hogy vége a szünetnek.

 

…Az első téglák ekkorra már megszáradtak. Könnyebbek lettek, sárgásabbak. Egyik-másik, amelyet nem formáltunk meg elég jól, megrepedt: ezeket széttörtük, és az agyagdarabok lettek a mi kis lövedékeink. De csak a faltól innen dobálóztunk velük, hogy ne lásson az Igazgató, mert a nap ekkor már magasan felettünk járt, és mind jobban látszott a dombocska és a figyelőtorony, és mind élesebben hallatszott a kotrógép.

 

A jó téglák lekerültek a polcokról, ugyanúgy, ahogy feljutottak: röpülve, kézről kézre, amíg földet nem értek a másik kijáratnál álló kocsiknál. Most a kemencéhez kellett tolnunk őket. És megint zakatoltak a kocsikerekek, és a sínek a meleg terembe vittek bennünket. A kemence, őszintén szólva, a kedvenc búvóhelyünk volt: ott, a hatalmas téglahegyek mögött. De a portás csak tíz óra után nyitotta ki a kemencét, és nem tartott sokáig, amíg megtöltöttük.

 

Átkozott portása!

 

Ugyancsak ő volt az, aki a gyufásskatulyát rázva közölte velünk, hogy megy meggyújtani a tüzet, és akkor jaj volt annak, aki elaludt, mert az ajtók hermetikusan zárultak, és öt perc múlva már kígyózott a füst a kéményből.

 

…Micsoda látvány volt, amikor a kemenceajtók újra kinyíltak: készen voltak a téglák! Forrók és frissek, kemények és vörösek, hogy öröm volt rájuk nézni! Később, amikor a napra mosolygó téglák gigantikus paralelepipedont képezve sorakoztak az udvaron, készen a megszámlálásra, elérkezett az ünnepélyes pillanat: az Igazgató, egyszerre két-három lépcsőfokot átugorva, lejött a figyelőtoronyból; odalenn várta őt a négy csoportvezető, hónuk alatt a papírokkal. Ezután ütemesen lépkedve együtt a téglákhoz vonultak, és nekiláttak számolni, a csoportvezetők a hasáb egyik végétől, az Igazgató a másiktól, mialatt mi, munkások, lélegzetvisszafojtva vártuk az eredményt:

– Tizenötezer-kettőszáztizenhééét… – hallatszott balról: ez az Igazgató elvtárs hangja volt.

– Kilencven tizennégyezer-nyolc… – válaszolták jobbról a csoportvezetők. Aztán megint az Igazgató, felemelt hangon:

– Húsz tizennyolc! Harminc tizenöt… – És a csoportvezetők:

– Kettőszázhárom! Hétszázhárom…

           

Időközben, fokozatosan közeledvén a hasáb közepe felé, az öt férfi hangja összevegyült, számjegyektől lüktető kánont alkotva. És ha nem félnék attól, hogy naiv romantikusnak tűnök, nem haboznék ezt a kánont egyenesen himnuszhoz hasonlítani, melyet az Igazgató elvtárs és a csoportvezetők zengtek a termelés dicséretére. Azután az ötök találkoztak, rendszerint nem a hasáb közepénél, hanem kicsit az Igazgató felé. Ez logikus volt, hiszen ő, egyedül lévén, valamivel lassabban számolt. Abban a pillanatban síri csönd borult az egész udvarra: ők öten, ezúttal suttogva, hogy ne halljuk őket, megállapították a végeredményt, összehasonlították azt a tervben előirányzottal, az eltérést pedig átszámították százalékra.

 

Természetesen a végeredményt nem közölték azonnal velünk, munkásokkal, de erre nem is volt szükség. Látván az Igazgató derűs arcát a számlálás végén, azonnal tudtuk, hogy minden rendben, mire vagy az égnek hajigáltuk a sapkánkat, vagy két ujjunkat a szánkba dugva fütyültünk, ameddig bírtuk szusszal, vagy pedig hátba veregettük egymást, mígnem a csoportvezetők közül a legerősebb, bizonyos Varga, oda nem jött, hogy lecsillapítson bennünket.

 

 


Az illusztrációk Valentin Lustig festményei

Kommentek elrejtése, megjelenítése