Ugrás a tartalomra

Galaxisok és metaforák

Hallottak már Szigeti Lajos költőről? Nem? Pedig elég vad elképzelésekre bukkanhatnak A Tejút szélén című verseskötetében. Például arra, hogy az édenkert az űrben található. Boldogh Dezső mutatja be a kötetet.

Nagy utat tett meg a kozmológia tudománya Steven Weinberg híres Első három perce óta, amely a hetvenes években jelent meg, nagyjából Szigeti Lajos költőként való bemutatkozása idején. Ma már akár 10 a mínusz 43.-on másodpercig – és tovább – bontható, modellezhető a világegyetem keletkezésének misztériuma. A Tejút szélén is valahol itt kezdődik, legalábbis a Teremtés hat pillanata című vers szerint, mintha az édenkert is az űrben, magfúziós folyamatokon keresztül jött volna létre. Szigeti, korábbi köteteinek tanúsága szerint is, érdeklődik a reáltudományok iránt, motívumokat merít belőlük verseihez.

A könyv befejező versében Isten „térgörbület-tenyerében” poroszkál az egész földhözragadt emberiség. Hogy mennyire illik össze az efféle vonzódás egy hagyományokat követő és harmonikus megszólalásmóddal, az ennek a költészetnek a titka és rejtett üzenete is egyben. E stíluskeveredések miatt művel Szigeti Lajos sajátságos, mégsem hivalkodó lírát.

A már érett korba lépett szerző művéhez útmutatásként érdemes idézni irodalmunk egyik nagy öregjének, Hárs Ernőnek fülszövegbeli szavait: „Vannak költők, akik végtelenül bonyolult és egyre inkább széteső világunkat tovább bomlasztják. […] Szigeti Lajosban még él a költészet szakrális hivatása. Összefoglalni a bomladozót, felülemelkedni a megtévesztő látszat köznapiságán…” Szigeti rokonszenves lírát művel, olyan természetességgel, amelyet időnként költőileg elnagyolt megoldásai sem rontanak le végképp, legfeljebb befelhősödik tőlük az édenkerti táj. Az a tér pedig a kozmikus rend és a személyre szabott élettér találkozásaként jön létre – galaxisok és metaforák kíséretében.

Szökő évek és Közelképek a ciklusok címe, mindössze ebből a két részből áll a kötet, melynek verseit a borítóval együtt Vén Zoltán illusztrálta, néha kicsit szájbarágós, de magas színvonalú, esztétikus grafikáival. A nem túl bőséges anyag hamar végigtanulmányozható, tulajdonképpen könnyű vagy inkább könnyed olvasmány.

A Tejút szélén lírai eszközeiben is mértéktartó. Habár többféle formát használ, hasonló a versek lüktetése. A kohéziós erő, a láttatás, a végső kidolgozottság szintjei azonban, finoman szólva, nem egyformán magasrendűek. A Szökő évek ciklus címadó darabjában egészen remek, akár Nagy Lászlóhoz vagy a régi barát, Bella István szelleméhez méltó sorokat olvashatunk: „Gyümölcsfák ágaskodnak, / tarlón markot szed a szél, / jaj a fészekhagyónak, / jég-karmok közt elalél.”  Néhány oldallal később viszont így fejezi be az Idősíkok című verset: „A múlt egyszerre régmúlt / diadalút meg tévút / szűk kanyarnak ütköző, / már befejezett jövő.”

A kötet több helyén találhatók, sokszor egyetlen íráson belül is az első pillanatban meglehetősen zavarba ejtő színvonalbeli ingadozások. Lehet, hogy tudatos ellenpontozásról van szó (Szigeti mellesleg képzett zenész is), vagy így akarja a hetvenes éveiben levő költő „modernizálni” a darabjait, nem tudható. Pedig a témakezelés, a rengeteg kozmikus hasonlat és utalás azt jelzi, hogy Szigeti naprakész, élénk szellemű alkotó, aki saját stílusát is képes megújítani, áthangszerelni. Vagy talán a természet pazarló ereje, vénuszi pompája nyűgözi le annyira a költőt, hogy mindent a jelekre bíz, és a végső csiszolással olykor nem törődik. Az idézett szakaszok ellenére Szigeti alapvetően harmóniára törekvő alkotó, miközben a törekvés egyáltalán nem jellemző rá.

Az idill első pillanattól jelen van ebben a lírában. „Nem tudom, megfejthető-e e mosoly minden titka” – írja Gyimesi László egy korábbi kötet recenziójában, és ez A Tejút szélén című kötetre is érvényes. Mindenesetre kevés ilyen megnyugtató és érzelmileg letisztult könyvet olvashatunk manapság.

A Közelképek ciklusának túlnyomó része valójában egy enyhén modernizált hangszerelésű lírai bédekker, kedélyes természetrajzi leírások sorozata. Néha olyan, mintha versekbe szedett konyhakerti útmutatót tanulmányoznánk. Itt „csörgőit pólyás bokor rázza”, a vadalma Krisztus-tövisre, süntüskére hull, színek tűzijátékától lángol az erdő és az éden, ahová a költő ideiglenesen beköltözik. Közben „vigaszágon szeretne a mennybe jutni”.

Kellemesek ezek a költemények, nem adnak hozzá túl sokat a világképünkhöz, de nem is ez a céljuk. Olvasásuk közben csak néha érezzük, hogy a huszonegyedik században élünk, mikor fény-védőháló nélkül az idilli tájak felett is elhúz egy vasmadár, és halálugrásra készül pár levél. Szigeti olyan nagyvonalúan szórja képeit, hogy először fel sem tűnnek az olyan igen hanyag rímek, mint például a „kotyog kikötött csónak / lesőharcsa csobban…”.

A hang csak időnként komorodik el vagy lázadozik a maga csendes módján a múlt, a látszólag valódi, lineáris idő eseményeit felidézve, az országvesztés, a trianoni sebek fájdalma kapcsán. De a versben ilyenkor is érkezik Csaba királyfi megmentő seregével.

Költészetileg a legjobb gyógyír a személyes történelem felidézett gyermekkori mozzanatai, „mikor óránk súlyzózni visszavonult”. Szerencsére az ilyen alkalmakból van több a kötetben. Szigeti Lajos honlapját elnézegetve azért az is megállapítható, hogy nem ez a legerősebb könyve. Számos, formai és gondolati értelemben is tágabb ívű költeményt találhatunk a honlapon, mint amelyek ebben a kötetben szerepelnek Az összhatás tehát emberileg és költészetileg szimpatikus, anélkül, hogy a költő erőlködve próbálna olvasóbarát versekkel hatni ránk. Ha A Tejút szélén a derűs, érett kor megtalálásának vágyából fakadó gyűjtemény, célját kitűnően megvalósítja.

 

Szigeti Lajos: A Tejút szélén. Budapest, Hungarovox Kiadó, 2014.

 

Boldogh Dezső

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.