Ugrás a tartalomra

Hudy Árpád: A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila

Életműve több ezer oldalt tesz ki. Csupa töredék, tartalmilag és stilárisan végletekig csiszolt drágakövek halmaza, melybõl ki lehet emelni találomra egyet, s hosszan gyönyörködni benne (meditálni rajta); felfűzni az azonos színűeket (Isten, ember, társadalom, filozófia stb.) vagy puzzle-ként kirakni a szétszórt elmeszilánkokból a tör­té­nelem, a szellemtörténet, a modern társadalom valamelyik alapvető kérdésének meghökkentő mozaikképét.

 

 

 

A XX. század valósága kevésbé elrettentő, mint azon eszmék,
amelyekkel jobbá tenni reméli.
Összefüggő világképe legfeljebb Istennek van.
Az élet a hierarchiák műhelye. Csak a halál demokrata.
Az ipari jólét ára az elhülyülés.
Minden lélek seb, de a modern lélek bűzlik.
Szomorú, mint egy életrajz.
A munkánál csak a róla zengett dicshimnusz unalmasabb.
Aki szeretné felmérni korlátoltságát, számolja meg,
hány dolog világos számára.
A valódi problémáknak nem megoldásuk van, hanem történelmük.
A művészet nem nevel senkit, kivéve a művészt.

               

 

               

A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila

 



Széljegyzetek a töredékek katedrálisához  (1.)


Évtizedekkel ezelõtt született mondatok, de ma is húsunkba vágnak.
Tizenhét éve halott az ismeretlen szellemóriás, aki önmagával, korával, hatalmas erudíciójával és a nyelvvel viaskodva a szellem falára írta õket. Mint graffitis suhanc az éj leple alatt az anarchista-polgárpukkasztó szlogeneket valamely nagyváros lepusztult épületére.
Ha jönnek még utánunk kései korok, a miénkhez hasonlók, talán majd felfedezik, átmagyarázzák, felvizezik, torz ikonná merevítik, szellemi tömegcikké silányítják õt a kultúra akkori szakmunkásai. “Aki a polgárt bírálja, kétfelõl kap tapsot: a marxistától, aki intelli­gens­nek tartja õt, mivel megerõsíti elõítéleteit; és a polgártól, aki szel­le­mesnek találja, mivel a szomszédjára gondol.”
De sokkal valószínűbb, hogy egy szűk körön túl (alul) továbbra sem fog tudni róla senki semmit.

 


Szomorú, mint egy életrajz

“A pénz imádatától csak azok menekülhetnek meg, akik a szegénységet választják, vagy akik öröklik vagyonukat. Az örökség a gazdagság nemes formája.”
Nicolás Gómez Dávila kolumbiai földbirtokos család fia volt, nagy va­gyont örökölt, szabadon alakíthatta éle­tét. 1913. május 18-án született Bo­go­tában, és ugyanott halt meg 1994. május 17-én, egy nappal nyolcvan­egye­dik születésnapja elõtt.
   
Szülei a húszas években Párizsba vi­szik, ott jár a bencések egyik isko­lájába. De egy súlyos tüdõgyulladás két évig ágyhoz köti, otthon tanul magán­ta­nárokkal és rengeteget olvas.
Huszonhárom évesen tér vissza a szülõi házba, a Bogotá peremén, a barokk óvárostól messze álló, homokkõ-kockás Tudor-villába. Beleszeret egy huszonegy éves, férjes asszonyba, aki nem­so­kára elválik, és a felesége lesz, az író haláláig. Teológiával, filozófiával, történelemmel, irodalommal foglalkozik, de szívesen látogatja a hanyagul elegáns Jockey Club-ot is, mígnem egy alkalommal, amikor a nyeregben szivarra akar gyújtani, lova megbokrosodik és leveti. Súlyos csonttörései miatt késõbb nehezen jár.

Sohasem járt egyetemre. 1948-ban segít megalapítani Bogotában az Andesi Egyetemet (Universidad de los Andes en Bogotá).

1949-ben feleségével együtt több hónapig utazgat Európában. Tapasztalatait így foglalja össze: “Bordély, tömlöc és cirkusz keveréke.” Többé nem látogat a “vén kontinens”-re.

“Don Colacho” – ahogyan barátai nevezik – vasárnaponként nagy­pol­gári ebéden látja vendégül barátait. A hét többi napját harmincezer kötetes házi könyvtárában tölti. Ez az igazi otthona.
Napilapokat nem járat, tévéje nincs. “Vulgáris szórakozás és vul­gá­ris elfoglaltság ma már az egyetlen, ami miatt nem kell sza­bad­kozni.”

A politika nem érdekli.
“A hatalom legitimitásának kérdésében nem számít sem a szavazás, sem a hatalom eredete. A hatalom akkor legitim, ha teljesíti azt a megbízást, amelyet adott társadalom erkölcsi követelményei rónak rá.”
“A demokrata úgy védelmezi meggyõzõdését, hogy kinyilvánítja: aki ellene van, az elmaradt a fejlõdésben.”
“A haladó a munkateremtés ürügyével adja el az éhezõknek az általa gyártott kacatot.”

1974-ben visszautasítja, hogy hazája londoni nagykövete legyen.

Az Andok fennsíkján elterülõ Santafé de Bogotá ideális hely egy száműzöttnek. A falusi bevándorlók nyomorúságos kunyhói és a vigasztalan betonsilók többnyire esõfelhõkbe burkolóznak. Itt él évtizedekig a modern világ legkérlelhetetlenebb szellemi ostorozója, a mindenhonnan kitaszított reakció önkéntes remetéje. Jól érzi itt magát? Rosszul? Sehogysem – ilyesmi ugyanis nem foglalkoztatja. “Többé nem volt fontos számomra, hol élek, mióta láttam, hogyan borítja el gyermekkorom rétjeit az ipari és emberi hulladék.” 

Öregkorában a környezõ villákat már szögesdrótos falak védik, lõállásokban kuksoló fegyveres õrökkel. “Don Nicolás” házát csak apró, ólomkeretes, vaksi ablakai vigyázzák.

Utolsó éveiben többször meglátogatja õt a német Martin Mo­sebach. Az õ Remete a lakott világ szélén című esszéjének köszönhetjük Dávila házának szemléletes leírását.

“A nagy előcsarnok kőpadlóját kénsárga szőnyeg borította, a falak egyetlen dísze egy tizennyolcadik századi, megfeketedett portré volt. Majdnem felismerhetetlen arca egy egykori spanyol alkirálynak, aki hivatalos díszhintaján hajtatott a ferencesek kolostorába, hogy ott felvegyék szerzetesnek.”
“A szalonban ritkán üldögélt valaki. A kolumbiai koloniálbarokk vörös és ezüst keretes díszbútorai meditáltak itt a régmúlton, Dávila öröksége a rabszolga-kereskedő városból, Santa Martá-ból. Egy ólomszürke velencei tükörben inkább csak árnyékként sejlett vissza egy spanyol koloniál-stílusú Madonna, piramisszerû köntösével, indiánosan sötétes bőrű, kicsiny fejével.”

Elsõ alkalommal így fogadta németországi látogatóját a nyolcvan esztendõs, görnyedt, már nagyon nehezen mozgó házigazda:

“Egyetlen kézmozdulattal invitált könyvtárába. Nem mosolygott. Semmilyen szokványos üdvözlési formával nem élt és nem tett fel rituális kérdéseket utamat illetően. Több ezer kilométert tettem meg hozzá; az egész dél-amerikai kontinensről mindössze ő érdekelt, Kolumbiában is csak az, ami vele volt kapcsolatban. Bár még csak nagyon kevés külföldi olvasó talált rá addig, magától értetődőnek tűnt neki, hogy felkerestem és beszélni akartam vele. A könyvtár egy kis terem volt, a mennyezetig polcokkal. Egy hosszú asztal könyvekkel megrakva, alatta is kötethalmok, mintha a padlóból nőttek volna ki. A kandalló elé ültünk, amelynek párkányán a kasztíliai nyelv tizenhetedik századi enciklopédiája állott. A tűztér apró gázkályhájába a kinti hideg ellenére sem gyújtottak be.”

 


Az értelem aszkétája

Ebben a modern remetelakban végezte szigorú napi rituáléit a világos látás és megszólalás megszállottja. A szellemõrlõ rutin ellenében.

“Ami a szellem tevékenységét elaltatja, és lassan arra csábítja őt, hogy automataként éljen, ami arra kényszeríti, hogy ne érezze az élet közvetlen ízét és értelmét, ami egy közönséges fogalmakból és ostoba szokásokból álló légvárba csalogatja, az a hétköznapi élet a maga szokványos berendezéseivel, mindennapi szükségleteivel, felületes ténykedéseivel, fiktív intenzitásával.”

Márpedig az értelem, az igazi értelem elhomályosulása elõbb-utóbb erkölcsi, mi több, teológiai dimenzióba csap át.

“A gonosz egész ügyessége abban áll, hogy házias és diszkrét istenné változtatja magát, amelynek jelenléte többé nem nyugtalanít.”

Dávila  mindennapos lelkigyakorlata – értelmi gyakorlata – a rutin banalitása ellen az írás.  

“Bizonyosan nem hiszem azt, hogy mindig írni kell a gondolkodáshoz, meditáláshoz vagy álmodáshoz. Vannak emberek, akik hallgatva és tágra nyílt szemmel képesek átsétálni az életen. Vannak szellemek, amelyek elég magányosak ahhoz, hogy belsõ hallgatásukban saját magukkal osszák meg tapasztalataik gyümölcsét. Én azonban nem tartozom ehhez az ennyire elutasító értelmi típushoz; nekem szükségem van a beszédre, mely társául szegõdik a ceruza halk neszének, amint az érintetlen papíron siklik.”

Ír, konok céltudatossággal, évtizedeken át – de programatikusan csak jegyzeteket, töredékeket.

“A napló, a széljegyzet, a feljegyzés minden őket író nagy szellemet megcsal, mivel azáltal, hogy keveset követel meg tőle, nem engedi meg neki, hogy tehetségét, ritka erényeit megmutassa. Ravasz cinkos módjára sokkal inkább segít a középszerûnek, aki él vele. Segít neki, mert egy ideális folytatást sugall, egy fiktív mûvet, amely azonban hiányzik mellőle.”

Életműve több ezer oldalt tesz ki. Csupa töredék, tartalmilag és stilárisan végletekig csiszolt drágakövek halmaza, melybõl ki lehet emelni találomra egyet, s hosszan gyönyörködni benne (meditálni rajta); felfűzni az azonos színűeket (Isten, ember, társadalom, filozófia stb.) vagy puzzle-ként kirakni a szétszórt elmeszilánkokból a tör­té­nelem, a szellemtörténet, a modern társadalom valamelyik alapvetõ kérdésének meghökkentõ mozaikképét.

Eredeti, kizárólag saját műfajjá nemesítette az ókori filológusok segédeszközét, a tekercsek, fóliánsok szélére vagy sorai közé iktatott kommentárt. A görög szkólion – spanyolosan escolios – jelentése magyarázat. Ezzel a szóval jelölte írásait, ezen a címen jelentek meg három kötetben* összegyűjtött széljegyzetei fiktív (vagy ahogyan õ nevezi: implicit) művéhez. De még ezt a virtuális alkotását is könyörtelen intellektuális szigorral pusztán így említi: szöveg.

Műveinek sorsa, megjelentetése sohasem foglalkoztatta. Elsõ gyűjteményét, az Escolios-ok elõzményének számító Notas-t 1954-ben testvére – az ugyancsak író Ignacio – adta ki Mexikóban, mindössze száz példányban. (Hátsó borítóján ez áll: “Ez a mű saját kiadás az író barátai számára, könyvesboltban nem vásárolható meg.”). Elsõ hivatalos spanyol kiadása ötven évre rá, 2004-ben (halála után tíz évvel) jelent meg Kolumbiában.

Nemcsak azért idegenkedett a publikálástól, mert a kort, amelyben élt, nem tartotta képesnek arra, hogy Aquinói Tamás Summá-jához hasonló, hatalmas szellemi építményeket befogadjon. Intellektuális alázatba forduló büszke igényessége miatt is ellenérzést keltett benne a közlés gondolata. 

“Nem akarok művet hátrahagyni. Azok, amelyeket egyedül szeretnék, végtelenül távol vannak kezeimtõl. Egy kis kötetet azonban mégis, hogy hébe-hóba felüsse valaki. Egy halvány árnyékot, amely megragad néhány embert. Igen! Egy összetéveszthetetlen és tiszta hangot, hogy felcsendüljön az idõkön át.”

Hudy Árpád


*
Escolios a un texto implícito  (Széljegyzetek egy implicit szöveghez), Bogotá, 1977
Nuevos escolios a un texto implícito  (Újabb széljegyzetek egy imp­licit szöveghez), Bogotá, 1986
Sucesivos escolios a un texto implícito  (További széljegyzetek egy implicit szöveghez), Bogotá,1992

Fotó: http://josbiarbi.blogspot.com

(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.